A válaszfelirati vita

Hamarosan kiderült a trónbeszédre adandó válaszfelirat-tervezet rendkívül éles parlamenti vitát provokált ki a képviselőházban. Az indulatok csúcspontja 1848. július22-én kulminálódott: a kormány hivatalos lapja a Közlöny 1848. július 24-i, 45. száma részletesen ismerteti a vitát. Besze János, Esztergom képviselője kért szót, s egyáltalán nem elszigetelt véleményét, így magyarázta: ha a kormány az olasz segélyügyből nem csinált volna „kabineti kérdést”, és hivatalba maradását nem kötötte volna javaslata elfogadásához, akkor „én az olaszországi politicára nézve nyíltan kimondottam volna, hogy én semmi tekintetből, semmi áron, semmi feltétel alatt az olaszországi dolgokba avatkozni nem akarok; és senkinek segedelmet nyújtani nem kívánok”. A jelen helyzetben azonban a kormány „lelépésében nemzeti veszélyt látok”. Noha számolni kell azzal, hogy az itáliai beavatkozás miatt „egyik, másik nemzet rokonszenvét elvesztenők”, ennek ellenére most a kormány felirat-tervezetét felvállalni kell.

A következő felszólaló Teleki László képviselő volt. Ő Besze János képviselőtársának nyílt színvallásával szemben jobban körülírtan kritizálta a kormány-előterjesztést; „mielőtt a meritumhoz szólunk” (a dolog érdemi részéhez – S. S.) tisztában kell lennünk a tárgyalás menetével, hiszen a hozzászólásra feliratkozók közül egyesek a „meritorialis (érdemi) kérdésre” kívánnak előterjesztést tenni, mások „az incidentalis” (mellékes) részre. Teleki az olasz segélyügyet az eljáráshoz sorolta, ezért javasolta, előbb „határozzuk el a mi politicánkat az olaszországi kérdésre nézve, és azután menjünk által a pontonkénti tárgyalásra”. Egyértelműen kiderült a tegnapi vitából – emelte ki -, hogy „a kérdés, mely iránt meghasonlottunk, csak az olasz kérdés”. Ennek vitáját folytatni kell a mai napon is, mivel „ez az általános pertractatióba (vitába) illik”, vagyis az általános vita eljárási tárgya. Elhangzott tegnap egy ”miniszteriális nyilatkozat” is, mondta Teleki - itt Kossuth felszólalására utalt -, mely „a mi véleményünket kiegyenlíteni látszott”. Ezzel arra célzott, hogy Kossuth felszólalása elősegítheti a véleménykülönbségek áthidalását, és a többség számára elfogadhatóvá teszi a közös álláspont kialakítását. Ezáltal az elakadni látszó vita folytatható lenne, s „miután ma az adresse (felirat) szőnyegen van”, tárgyaljuk együtt a segélyüggyel.

A házelnök respektálta a kérést, utasította Kazinczy Gábor jegyzőt, olvassa fel „a pénzügyminiszter által formulázott miniszteriális nyilatkozatot, mint a jegyzőkönyvnek kiegészítő részét”. Ez megtörtént, mire Madarász József elkezdett akadékoskodni. Önmagát most sem megtagadva kijelentette, szerinte „a tegnapi ülésben pénzügyi országlár és képviselőtársunk, mint magános miniszter állott fel és elmondta, hogy mit ért az olasz segítség alatt, elmondta, hogy nem akarja az olasz szabadság elnyomására fordítani a katonai erőt, hanem úgy fordítani, hogy Albert (a szárd királyra célzott) ne terjeszkedhessék tovább”. Nem a földrajzi határ pontos vonalát akarja kijelöltetni, hanem azt elérni, hogy ami „a vonalon túl esik, megszűnjék lenni az osztrák birodalomnak kiegészítő része”. Felemlítette, hogy erre több képviselő kérte Kossuthot, hogy javaslatát nyújtsa be írásos határozati javaslat formájában, ez ellen viszont Batthyány miniszterelnök „tiltakozott”, aki ellenezte, hogy e megfogalmazás belekerüljön a válaszfeliratba. „Ezen kijelentésnek a jegyzőkönyvben nyoma nincsen” – mondta Madarász, fokozva a zavart.

 Kossuth álláspontjából azt lehetett kikövetkeztetni, hogy ő azzal számol, az olaszok által lakott területek egy része elszakadhat Ausztriától, a birodalomban maradó tartományok pedig bizonyos önállóságot élvezhetnének ezután. Az utóbbiak önálló alkotmányos intézményeket kapnának, beleértve az olasz nemzeti kormány felállítását is. Ha viszont az olaszok a tárgyalások során elutasítanák a felkínált megoldást, akkor nem lehetne kitérni a magyar katonai segítségnyújtás megadása elől.

A vita Teleki ismételt felvetésével folytatódott, aki csak tovább fokozta a zavart időhúzásra törekedve, mert arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte ténylegesen ma történt Kossuth nyilatkozatának benyújtása, ezért a mai ülés jegyzőkönyvébe kell azt rögzíteni, s csak holnap lefolytatni a vitát. Azt azért elismerte, hogy ez ma már formálisan sem Kossuth magánvéleménye, „az összes ministerium nyilatkozata, mert az a ministerialis ülésből kelt”, ezzel arra utalt, hogy a minisztertanács megtárgyalta. Batthyány miniszterelnök ezt nyomban megerősítette: Kossuth Lajos „tegnapi kijelentése magánvéleménye volt, azt tanácskozás következtében már ma az összes minisztérium megáénak ismeri”.   Pázmándy Dénes házelnök ezután házszabályszerűen így precizírozott: „A tegnapi jegyzőkönyvet az ellenészrevételek következtében ma kell módosítani, s ámbár ezen módosítás történik, az mégis a tagnapi jegyzőkönyvbe megy”. A képviselők többsége felállással megerősítette elnökük döntését.

Ezzel folytatódhatott felirati vita. Ezután Kállai Ödön fejtette ki markáns véleményét. A válaszfelirat tervezetét elutasította, szerinte „a nemzet méltósága” más hangnemet követel. Nem felel meg pl. a Franciaországban követett „kellő rövidségű” felíratok követelményeinek. S „nem látom a magyar nyíltszívűséggel összeférhetőnek” annak leszögezését sem, hogy a vezető bécsi kormányzati körök „a pártütő Jellasiccsal coquetiroztak”, sőt „pénzzel segítették a lázongókat”. Helyette inkább azt kellene deklarálni, hogy „a nagy Németországgal barátságos viszonyban kíván állni a magyar nemzet”. Az olasz kérdés illetően határozottan ellenzi annak kijelentését, hogy „a Sanctio Pragmaticánál fogva k ö t e l e s s é g e (jegyzőkönyvi kiemelés – S. S.) a magyar nemzetnek az ausztriai császár pártolni”. Ausztria három évszázados házasságunk alatt „mindig igyekezett alkotmányunkat megnyirbálni”, hazánkra gyarmatként tekint, mint iparának felvevőpiacára. „Nincs hát reménységem, hogy barátságát megnyerjük” – hangzottak sarkítottan kitekintő szavai. Ezután váratlanul Kossuth pártjára állt, noha megjegyezte, „miniszteriális titkokba avatva nem vagyok”, de számára meggyőző volt a pénzügyminiszter azon kijelentése, mely szerint „a beavatkozás nem lesz Olaszország szabadsága ellen irányozva, sőt a békekötési működések is oda fognak czéloztatni, hogy Olaszországnak territoriális függetlensége kivívassék”.