Báró Kemény Domokos érvelése

Ezután elcsendesedett az ülésterem, mert az Alsó-Fehér megyét képviselő báró Kemény Domokos lépett a szónoki emelvényre. A képviselőre különösen odafigyeltek, mert közismert volt, hogy a május 30-án megnyílt erdélyi országgyűlésen báró Wesselényi Miklós javaslatánál,indítványával messzebb ment. Wesselényi ugyanis kijelentette: „Nekünk az unió kell, az 1848. VII. tc. szerint!”. Kemény viszont nem csatlakozást, hanem a Magyarországgal való szerves összeolvadást óhajtotta. Kemény képviselő előbb a kétnapos vitát összegezte: tartalmi szempontból „a tárgyat fontosnak és életkérdésnek” tartja, de „.itt nincs egyébről szó, csak arról, hol legyen a harczmező - Olaszhonban-e vagy honunk határai között”, fogalmazott némileg talányosan. Ténylegesen nem jelölte meg az általa elsődleges veszélyzónának tekintett térséget, mondván: „Vannak politikai titkok, melyeket mindenki jól ismer, s azokat mégis ünnepélyes helyen előhozni, naplóba vinni nem lehet, nem azért, hogy ne reveláljuk (nyilvánosságra ne hozzuk – S. S.), hanem mert ellenkezik a diplomatiával”. Ezzel a külkapcsolatok kényes voltára célzott nyomatékkal. A magyar „erélyes fellépés” sokat jelenthet annak érdekében, hogy a „dühöngő harc” mielőbb véget érjen Itáliában. Viszont figyelmeztetett, csupán a nemzetek rokonszenvére „basírozni” a külpolitikai orientációt, „igen mulandó dolog” – ezzel konkrétan Ludvignak válaszolt – ez a politika „olyan, mint egy áprilisi nap”. A franciák és lengyelek között sokáig létezett ilyen „sympathia”, de amikor ebbe bízva a lengyelek „merészen felléptek”, a franciák cserbenhagyták őket. E hasonlat magyar-lengyel viszonylatban is elmondható. „Azon improvisált barátságba sem hiszek, melyet az olaszok Magyarország iránt nyilvánítottak” –folytatta. „Vannak, kik a jus gentiumra (a nemzetközi jogra) hivatkoznak, mert a nemzetek egymásra nézve in statu naturali (természetes állapotban) vannak”. Látni kell ugyanakkor, hogy a művelt Anglia is elfeledkezett a méltányosságról pl. a kínaiakkal szemben „mert azok nem akartak tőle mérget venni”. (Az utalás az első (1840-1842) és második (1856-1860) ópiumháborúra vonatkozott.) Franciaország „protectorátusát (nagyhatalmi befolyását) egész Európára terjeszti ki”. Rokonszenv nyilatkozatokra nem lehet szilárdan építeni egy nemzeti politikát, „igen ügyelnünk kell, nehogy a sok theorizálás között don quixotti szerepet vegyünk által”. Van viszont egy alapelv, „s ez a nemzetek emancipatiója, ez olyan szent, melyért mindent fel kell áldozni” – mondta. Ez vezérli a magyar kormányt is. Ha az osztrákok győznek, Itália „a szolgaságba esik vissza”, ha viszont a szárd király által támogatott olasz felkelők, akkor „ennek vaspálczája alá” kerülnek az ottaniak. „Ennél fogva, mivel a nemzetek emancipatiójának nagy eszméjével tökéletes összhangzásban áll, hogy fellépjünk az olasz kérdésben, azt pártolom” - összegezte álláspontját.

Befejezésül hozzáfűzte: a Batthyány-kormány hivatalba maradását elengedhetetlennek tartja, egy eseteleges kormányválság „valóságos calamitásnak (szerencsétlenségnek) tekinthető. Halomba állnak „az ország alkotmánygyárában” a megtárgyalásra és megoldásra váró feladatok és törvényjavaslatok. Nyomatékul Kemény Domokos, a felelős politikushoz méltó éleslátással figyelmeztette képviselőtársait: „A magyarnak állása Európában elejétől fogva mindig kétes volt, minek oka nem volt más, mint hogy a magyar oly nagy hazát karolt fel, hogy abban főleg az alján csak vázként tűnt fel az idegen elem között, de azért a magyar mindig fenntartá, s ezentúl is fenn fogja magát tartani, ha általlátja, hogy politikai téren most más fegyverrel kell vívnia, mint amellyel elődeink Pannóniát elfoglalták. Most másként áll a dolog, most a diplomatia terén a toll vívja ki suprematiánkat. És amely nemzet most is azt hiszi, hogy minden kérdést, mint egy gordiusi csomót karddal lehet elvágni, az bármely hősek legyenek fiai – önvesztésre dolgozik”. Az országnak az adott helyzetben „fegyveres békére” van szüksége, ezért „mindaddig, míg a nemzet becsülete megengedi, a kiegyenlítés békés terén kívánunk haladni”. E politika lehet gyümölcsöző, mely vagy békét eredményez, vagy „megszentesíti fegyvereinket”. S bízzunk benne, „a nemzetek és szabadság Istene nem hagyja el a magyart”.

A következő hozzászóló Ragályi Ferdinánd képviselő volt: a horvátok ellen határozott és kemény fellépést kért, „meg kell törni a lázadást” – mondta. Az olaszok esetében viszont óvatosságra intett: veszélyes lépésnek tartaná a beavatkozást, az ország beláthatatlan kimenetelű háborúba keveredne, „melyből ki nem gázolhat”. Szerinte úgysem fog sikerülni „a birodalom egységének fenntartása”, a konfliktusok folytatódnak. Szerinte a horvát és olasz esetben is az a régi elv fog érvényesülni a gyakorlatban, hogy „mindig az ultima ratio legum (a királyok végső érve, azaz a fegyverek ereje – s. S.), az erő határozza el, mi a jog”.