Lenkey család

A következő oldalakon a Lenkey családról Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családai című könyvben megjelenteket, illetve Lenkey Károly és János rövid életrajzát olvashatjuk, valamint olyan forrásokat (ezeket Bona Gábor és  Hermann Róbert történészeknek valamint Dr. Sebestény Sándornak köszönhetjük) idézünk melyekből nyomon követhetőek életük jelentősebb katona-karrier állomásai a magyar honvédségnél. A teljesség igénye nélkül elevenednek meg  továbbá a kor- és harcostársak életrajzaikon keresztül, nem egy a hazatérő "Lenkey" Würtenberg huszárok közül, akik neve talán kevésbé cseng veretesen, de méltó helyre kerül a nagy 48-as nevek, mint az aradi 13, vagy a főtisztek névsorába. Ez a két forradalmi év, vagy az azokat megelőző reformkor számtalan nagyformátumú embert adott a hazának, amilyeneket talán azóta sem látott ez az ország ily nagy számban és ily tett- és áldozatkészen. Hála Istennek van kitől tanulnunk, van kire felnéznünk.

A Lenkey (lenkei és zádorfalusi) család eredete

Gyökeres megyebeli család, melynek ősi fészke Sajólenke, vagy mint régebben nevezték, Nenke, melyről a családot hoszszú ideig Nenkei néven említik a régi okiratok.1 Nenkei Filente fia, Makó 1365-ben már előfordul a gömöri nemesek sorában.2 Nenkei Csirke Péter pedig 1374-ben Borosznok iktatásánál a kir.ember-jelöltek közt szerepel.3 Ebben a korban éltek Nenkei Pál és Péter, Nenkei Lászlónak fiai, aztán Nenkei Miklós, Bekének fia is, akiket mint Szentdemeter szomszédosaitemlíti egy okirat.4 Nenkei Mikó fia, István 1381-ben Gömör megyének egyik esküdt nemese volt.5

Az 1427-i összeírás a Putnoki járásban említ egy Nenykét és Nenyenkét, az előbbin Dávidnak és Makónak, az utóbbin Miklósnak és Simonnak 5-5 jobbágy telke fordul elő. Valószínű, hogy mindkettő Nenke, vagyis Lenke helysége, amely ebben a korban már Alsó- és Felsőlenkére vált. A nenkei Petroszláv Péter nenkei jószágának 1/4 részébe 1486-ban Naprágyi Györgyöt, Lóczy Pált és Albertet és zádorfalusi Berthók Albertet vezetik be az országbíró parancsára.6 Nenkei Györgynek 1489-ben egy kelecsényi jobbágyházhelyet ajándékoznak az otrokocsi nemesek, hálából azokért az odaadó szolgálatokért, melyeket Kelecsény falujuknak visszaszerzésénél a királyi kúriánál kifejtett.7

Nenkei Gergely diák 1492-ben a jászói konventnek hites jegyzője volt. Ebben az évben tiltotta Fizes Jánost és Polhos Miklóst a Papócsy Balázs hursói birtokának elfoglalásától.8 Nenkei Péter 1493-ban panaszt emelt Kóródi Pál és neje, Apollónia, továbbá fiuk, Kóródi Péter ellen, akik Nenkén egy darab földjét elfoglalták.9

Még az 1549-i összeírás is csak "Nenkey" néven említi őket, amikor Nenkey István, Miklós, Urbán, Tamás, Márk, Miklós, Zsigmond és Gáspár éltek a családból. Nenkey Miklós 1566-67-ben szolgabírája volt megyénknek. 1588-tól már Lenkey néven fordulnak elő az okiratokban. Ebben az évben néhai Lenkey Gáspár fia, Mátyás felső- és alsólenkei és zádorfalusi örökségét 60 forintért adja el Lenkey Menyhárt, György és András atyafiainak.10

1589-ben a Lenkey családot, nevezetesen Lenkey Demetert, Györgyöt, Jánost, Istvánt, Menyhártot, Gergelyt, Antalt, Imrét, Andrást és Mátyást fiági leszármazóikkal a helytartó parancsára a jászói konvent kiküldöttje vezeti be felső- és alsólenkei jószágaikba, melyekre új adományt szereztek. Az iktatásnál néhai Lenkey Péter jószágára nézve Járdánházy Péter gyámja ellentmondott.11

A következő században kivált a családból Lenkey Pál, aki 1648-ban esküdt, 1653-1655 között pedig szolgabíró volt.12 Rákóczy küzdelmei alatt Lenkey János az 1704-ben felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Lenkey János, András és Péter szintén mint derék kurucok harcoltak a nemzeti zászlók alatt.13

A család címerére nézve meg kell jegyezni, hogy egyes ágai más-más címert használtak, de az oroszlán majdnem mindegyikben előfordul. Lenkey Zsigmond 1661-ben ilyen címert használ: pajzsban ágaskodó oroszlán; sisakdísz: ugyanaz.14 Lenkey Pál esküdt (l676-80) pecsétjén ilyen címer látható: a pajzsban csillag, mellette jobbra fordult sarló (lebegve); sisakdísz: kardot tartó kar.12 A zádorfalusi ág már 1787-ben is a következő címert használja: hasított pajzsban egymás felé néző két oroszlán; sisakdísz: növekvő vitéz, jobbjában kardot tart, vállai felett jobbról, balról csillagtól kísérve.15

1 A család szép levéltárának, melyben 1876-ban még Zsigmond-kori oklevél is volt, csak töredéke maradt fenn, melyet három ládácskában őriz Lenkey Pál Zádorfalván. (V. ö. Századok 1876, gömöri kirándulás: 48.)
2 Hanvay-lt
3 U. o.
4 Dancs-lt
5 Fejér C. D. H. IX/8. 428
6 Jászói lt. ikt.
7 U. o. A. 100.
8 Jászói lt. A 124. Hursó Borsodban feküdt
9 Jászói lt. A 132. N. N. N. nro. 1.
10 U. o. L. 100.
11 Jászói lt. ikt.
12 Hanvay-lt
13 Vm. lt.
14 Forgon-lt.
15 Lenkey-lt.

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A zádorfalusi és imolai ág

A családnak egy ága már a XVI. században virágzatt Zádorfalván. Egyenes ősük Lenkey Demeter, aki 1588-1599 között Gömör megyének derék szolgabírája volt.1 Ő már Zádorfalván lakott, de kívüle még több Lenkey is élt ott, ami arra mutat, hogy már előbb telepedhettek le. 1589-ben szentgyörgyszuhai Szuhay Antaltól megvette alsószuhai (Szentgyörgyszuha) és komoróci (Ung megye) birtokát.2 Felesége, Sáfy Ilona 1620-ban már mint özvegy intézkedett tamásfali, cikóházi (Gömör-Kishont) kisbolyoki, kis- és nagyarlói (Borsod) birtokairól.3 Lenkey Demeternek Márton nevű fiától ágazik tovább a család, aki 1638-ban azt az arlói jószágát, mely Dapsy Györgynéről sz. Keresztes Orsolyáról szállott reá, 300 forintért adja el Hanvay Jánosnak;4 1642-ben pedig kisbolyoki birtokát Bolyky Bálintnak zálogosítja el.3 Felesége, imolai Bodó Mária után Imolán és Trizsen is birtokosok lettek maradékai. Gyermekei 1653-ban osztoztak meg ősi és anyai javaikon. Demeter nevű fia az imolai jószágon telepedett le, s megalapította a ma is kiterjedt imolai ágat, míg öccse, Lenkey Ferenc a Zádorfalván virágzó ágnak az ősapja.

Lenkey Ferenc, a zádorfali ág őse, Latrán Zsófiát vette feleségül, aki után Latránfalva nagy részét örökölte a család, amely ebben a korban teljesen bele is olvadt Zádorfalába. Lenkey Ferencet és feleségét 1663-ban új adomány címén vezették be latránfali jószágukba.3 Latrán Zsófiát mint özvegyasszonyt, 1678 Szent Pál napja tájban Szabó Péter szendrői hadnagy katonáival elfogatta, elvitette, s csak kezesség mellett bocsátotta szabadon a mellett az ígéret mellett, hogy Bodnár Györgynek 100 forint követelését megadja. Thököly Imre 1680-ban Bodnár György katonáját meginti, hogy se ő, se társai ne merészeljenek hasonló erőszakoskodásokat véghezvinni, mert érdemes büntetésüket el nem kerülik.5

Lenkey Pál Zádorfalusi bírót 1664-ben az egri basa elfogatta s csak váltságdíj mellett eresztette szabadon.3 A család az 1600-as évek utolsó tizedeiben lassanként eladogatta a Sáfy-féle birtokokat, így a tamásfali jószágot is.3

A zádorfali ágból származott Lenkey Zsigmond pelsőci ref. pap (1795-1840), akinek helynévmagyarázati munkáját az Akadémia ezüst billikommal és 100 arannyal jutalmazta 1839-ben, melyet ő nagylelkűen a gömöri ev. ref. papi és tanítói özvegyek és árvák segélyegyletének hagyományozott. A sárospataki főiskolánál 200 forint alapítványt is tett le.6


1 Vm. lt.
2 Nagy Imrénél Zádorfalván
3 Lenkey-lt.
4 Hanvay-lt.
5 A Lenkey-lt.-ban megvan Thököly érdekes magyar levele, melyet 1680. február 8-án adott ki Rozsnyón
6 Szinnyei: Magyar Írók VII. 1096.

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A ragályi ág

A lenkei, zádorfalvi és imolai ágon kívül még Ragályon is virágzott a családnak egy ága. Lenkey Gáspár 1693-ban ajándékozott egy ezüstkelyhet a ragályi ref. egyháznak, melyet az úr asztalánál ma is használnak. Lenkey Pál utóda, Lenkey Zsigmond ragályi lakos 1758-ban osztozott meg az ősi lenkei birtokon atyafiaival, Lenkey Istvánnal és Pállal. Ragályról egy ág Zádorfalára, egy pedig Rozsnyóra költözött a közelmúltban.

 

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A szuhafői ág

Szuhafőn is él a családnak egy ága, mely a hagyomány szerint a ragályi ággal állott a legközelebbi atyafiságban. Szuhafőről Lenkey Makszi és Zsigmond ága visszaköltözött az ősi fészekbe, Sajólenkére.

 

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A Bars megyei ág

Lenkey Zsigmondnak és Naprágyi Zsuzsánnának utódai a Bars megyei Garamújfalun éltek 1732-ben. Közülük Lenkey Imre a következő címert használta: hasított pajzsban elöl két vízszintes pólya, hátul oroszlán, jobbjában kivont kardot tart. Sisaksísz: a növekvő pajzskép.1 

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A vámosi és sajókeresztúri ág

Egy 1725-i tanúkihallgatás alkalmával Lenkey Gáspár 67 éves ragályi, Lenkey István 74 éves lenkei, Lenkey Zsigmond 35 éves zádorfali lakosok  mind elismerték, hogy Lenkey István vámosi és Lenkey György sajókeresztúri lakos közülük való, s hogy régi királyok adományával ők is bírnak jószágot Lenkén és Zádorfalván1 Vámoson a család ma is él.

1 Vm. lt.

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

A mezőkeresztesi ág

Egy 1747-i tanúkihallgatás szerint Zádorfalváról származott Keresztesre Lenkey András és István, akik a Lenkén, Zádorfalván, Ragályon és Imolán lakó Lenkeyekkel osztályos atyafiak; atyjuk, György még Zádorfalván lakott, nagyatyjuk, Lenkey Márton szintén. „Mint elágazott famíliából valók - vallja az egyik tanú - atyjok halála után, kevés portiójuk jutván ifjúságukban oly gondolattal voltak, hogy azon kevés portiójukból kevés lesz elélni, úgy mentek alá Keresztesre, a tágasabb földre.”1

1 Vm. lt.

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4

További ágak

Még két ágnak a családfáját közöljük. Az egyik Lenkey László és Ományi Borbála utódait mutatja és körülbelül 1574-1774-ig terjed.1 Lenkey Lászlónak gyermekei, László és Zsófia, Posgay Mátyásné, kecsői házhelyüket 1625-ben elcserélték Boza Andrással harkácsi jobbágytelkéért.2

 

1 Deme Sándor iratai Zádorfalván
2 Jászói lt. Q. 217

A másik a családnak egy most is virágzó ágával ismertet meg, mely Sajólenkén, Putnokon, Tornalján stb.1 él.

1 Id. Orbán József iratai Zádorfalván
2 u. o.

 

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4.

Lenkey tábornok ága

Lenkey János 1848-49-i honvéd tábornok és Lenkey Károly, a Vilmos-huszárok vitéz parancsnoka is ebből a Lenkey családból származik. Nagyapjuk Lenkey Mihály volt, aki Sajólenkéről Apátfalvára költözött. Fiai közül Károly királyi testőr, majd Arad megye esküdtje, Antal lovas kapitány, József (Bécs) és Lajos kapitány voltak. 1822-ben nemesi bizonyítványt adott ki számukra megyénk, mely szerint ősi lenkei jószágukat akkor Lenkey Pál, Antal, Bálint és István bírták zálogban, akik legközelebbi osztályos atyafiaik voltak.1 Lenkey Károlynak egyik fia, Lenkey Károly (1802-1874) mint honvéd huszár ezredes, a Vilmos-huszárok parancsnoka harcolta végig a szabadságharcot, amiért 12 év várfogságot kellett szenvednie. Testvére volt Lenkey János tábornok, aki 1849-ben az aradi vár tömlöcében megőrült.

1 Lenkey Károly tulajdona, Budapest

Forrás: Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai
Méry Ratio kiadó, Somorja, 2001

Magyarországi képviselet: Xantusz Könyv Kereskedelmi Kft.
H – 1068 Budapest, Lövölde tér 4

Lenkey János

zádorfalvi és lenkei Lenkey János

életrajz:

született: Eger, 1807. szept. 7.

Édesapja Lenkey Károly kisbirtokos, nemesi testőr, majd borkereskedő Bécsben, végül Arad megyei főszolgabíró, édesanyja Keszlerffy Teréz . Magyar, r. kat. Tanulmányait egy katonai jellegű bécsi magán-nevelőintézetben és a korneuburgi utásziskolán végzi.


A katonaiskolák közül kiemelkedett a Korneuburgban, majd Tullnban működő utásziskola. Ezt huszonkét későbbi magyar honvéd törzstiszt, illetve tábornok végezte el, köztük a nemesi testőröknél említett Bezerédy Lajoson, Görgei Artúron, Ivánka Imrén és br. Meszéna Istvánon kívül Boros Ignác, Kazinczy Lajos, Kiss Sándor, Kosztolányi Mór, Lenkey János, br. Meszéna Ferenc, Mihalik János és Pongárcz István.


Közben 1822- hadfi a 33. gyalogezred állományában. 1827- hadfi, 1828- hadnagy, 1845- századkapitány a 6. Württemberg huszárezrednél Galíciában. Nőtlen.

Százada a külföldön állomásozó magyar katonaság hazavezénylésének hírére 1848. máj. 28. Mariampolból megszökik. A visszahozásukra utánuk küldött Lenkey (akinek elöljáróival a lengyel nemzeti mozgalommal szemben kifejezett szimpátiája miatt szintén meggyűlt a baja), csatlakozik a hazatérő századhoz. Itthon hadbírósági vizsgálat indul ellenük. A közvélemény tiltakozására (Petőfi versben üdvözli Lenkeyt) a századot beosztják a szerb felkelők ellen küzdő délvidéki sereghez. Lenkey több összecsapásban kitűnik (köztük aug. 19. Szenttamásnál). Okt. 9 (1)- honvéd őrnagy a 14. Lehel huszárezredben, okt. 12 (1)- alezredes, okt. 16 (16)- ezredes, a Kecskemét központtal alakuló 13. Hunyadi huszárezred szervezője és parancsnoka. Dec. 9. átveszi a bácskai hadtest Óbecsén állomásozó dandárának vezetését. A hadtest tisztikarának verbászi gyűlésén, gr. Vécsey Károly vezetésével távozásra készteti az árulással kacérkodó gr. Esterházy tábornokot, és társait (1849. jan. 16.). Hadosztályparancsnok lesz, és a gr. Vécsey vezette hadtesttel a főhadszíntérre vonul. Márc. 15 (15). tábornokká (vezérőrnaggyá) és a komáromi várőrség csapatparancsnokává nevezik ki. Ápr. 10. bejut a körülzárt várba, és átveszi annak irányítását, ill. Guyon tábornok megérkezte után (ápr. 20.) a csapatparancsnokságot. Május közepétől az újonc csapatokból szerveződő tartalék hadtest lovasságának parancsnoka, de hamarosan megbetegszik, és a szabadságharc végéig már nem teljesít szolgálatot.

A fegyverletétel után Aradon hadbíróság elé állítják, elhatalmasodó betegsége (megőrül) azonban meggátolja elítélését. Az aradi várbörtönben halt meg 1850. febr. 7.

források: Szinnyei: Komárom 448-449. (ld. 506.), Rédvay István 30-42., Katona Tamás I-II., OSZK. Kézirattár: Dudás-gyűjt. Quart. Hung. 2523. Lenkey Károly levele, HL.: 177Personalia, a Lenkey-család iratai., Uo.: 1848-1849. 11/191., Uo.: Aradi hadb. 113/24 2/179., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 964.), XV. (ld. 931.), KAW.: Gb. 6. HR. 1841-1848. 2/189., Vas. Újs. 1868/24., Hazánk s a Külföld 1868/45., Portré: Gracza György I. 315., Hadtört. Múz. Metszetgyűjt.

A 200 éve született Lenkey János emlékére (Hermann Róbert)

Lenkey János a Wikipedián

Emlékezzünk Lenkey János honvédtábornok 1850. február 9-i halálára

DSCF3533.JPG
DSCF3532.JPG
DSCF3531_0.JPG

Ezt a remek írást Dr. Sebestény Sándortól kaptam Lenkey János halálának évfordulójára. A cikket Bátai Ferenc által készített téli képek illusztrálják. Az írást becsatoltam a Családtörténet Lenkey Jánosról szóló fejezetébe is.

 

Bevezetés
A magyar nemzet tagjainak emlékezetében szomorú nap 185o. február 9-e! Lenkey János honvéd tábornok Aradon, a rettegett várbörtönben ekkor hunyt el. Felvillantjuk életútját.
Lenkey János Egerben, 1807. szeptember 7-én látta meg a napvilágot. Édesanyja Keszlerffy Terézia, Heves vármegye sebész főorvosának leánya volt. Anyai nagyapja az 1797-es nemesi felkelésben főhadnagyként szolgált, s még abban az évben magyar nemesi címet kapott. Az apai ág már 1365-ben szerepel a Gömör vármegyei nemesek között.
János édesapja, Lenkey Károly 1775. február 7-án született Lénárddarócon. Jogi tanulmányokat folytatott, majd Bécsben 1795. január 21-től a magyar nemesi testőrség tagja lett. Nyári szabadságra hazatért szüleihez Egerbe, s ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével. Házasságkötésükre 1800. december 9-én került sor, az egri püspöki főszékesegyházban.
Lenkey Károly nejét is magával vitte Bécsbe, ahol hamarosan megvált a testőrségtől. Szülőföldje neves borkultúrájára gondolva, italkereskedést nyitott, melyhez édesapjától kapott biztatást. Lenkey Mihály ugyanis az egri püspöki szeminárium uradalmánál előbb felügyelő-provizor, majd számtartó, végül gazdatiszt lett, s jelentős üzleti lehetőségeket látott a hazai borok bécsi árusításában. A bor felvásárlásában később sokszor segített fiainak. Miután beindult Károly üzlete, Ákos nevű öccsét is magához hívta 1801-ben Egerből Bécsbe. Különösen sajátos döntés volt, hisz a fiatalember az ügyvédi vizsgát épphogy letette. Vonakodva, de beállt a borárusító üzletbe, sőt 1810-től már önállóan vezette a borkereskedést és saját vendéglőt is nyitott, s átvette az irányítást.
Lenkey Károly első fia Károly János Szaniszló, Bécsben született 1803. február 27-én. Édesanyja 1805-ben azonban hazautazott kisfiával szüleihez Egerbe, miután hírét vették, a francia haderő Bécs elleni támadásának. Férje a borfelvásárlás miatt sokat utazott az országban, de amint tehette, Egert útba ejtette.
Lenkeyné második kisfiát, Nepomuk Jánost (a latin nyelvű egyházi anyakönyvben „Joannes Nepomuk” van), Egerben szülte meg 1807. szeptember 7-én. A kis csecsemőt néhány hónapos korában férjével bécsi lakásukba vitték. A franciák újabb támadásának hírére - ekkor már terhesen - 1809-ben ismét szülővárosába utazott az édesanya. Itt született harmadik fiúgyermeke Antal Lajos Bertalan 1809. dec. 17-én, aki kétnapos korában elhunyt. A hányattatás, a félelem felőrölte a fiatalasszony erejét, aki miután megtudta, hogy a francia katonák a bécsi Lenkey érdekeltségű bérelt pincékben jelentős károkat okoztak, kérte férjét, hogy jöjjön vissza végleg Egerbe, s családi vállalkozást adja át öccsének, Ákosnak. Lenkey Károly 1810-ben engedett a hívószónak, és úgy egyezett meg testvérével, hogy társtulajdonosként továbbra is ő intézi a magyarországi borok felvásárlását és Bécsbe szállíttatását.
Ifj. Lenkey Károly 1868-ban megjelent visszaemlékezése szerint édesapja 1812-ben, miután hazatért vidéki borfelvásárlói körútjáról, otthon csak két kisfiát találta, a személyzet gondjaira bízva. Az anya hazaköltözött szüleihez, a harminckét éves asszony összeroppant. Érthetetlen, hogy a gyermekek nagyapja, Keszlerffy János orvos addig sem vette magához unokáit, amíg veje hazaérkezett. (A doktornak gazdasági érdekeltségei is voltak, részvénytulajdonos volt különböző timsófőző manufaktúrákban, szőlőbirtoka pedig az egri un. Kocsi-dűlőben terült el.)
A család széthullása miatt Lenkey Károly így belekényszerült egy 1817-ig elhúzódó, az érseki joghatóság alá tartozó válóperes eljárásba, amelyet már nem Egerben csinált végig. Hírtelen haragjában baráti és üzlettársi meghívásra, Aradra költözött két kis gyermekével. A vármegye közigazgatásában al- és főszolgabírói állásokat töltött be. Károly fiát beíratta az aradi minorita atyák gimnáziumába, míg Jánost 1814-ben, Ákos öccséhez felvitte Bécsbe. Lenkey Jánost beíratták a neves Lőwenberg-intézetbe, ahol szép eredménnyel fejezte be gimnáziumi tanulmányait.
Ezután Lenkey János katonai szolgálatra a cs. és kir. 33-as, báró Bakonyi Imre altábornagy nevét viselő magyar gyalogezredhez vonult be. Ennek kötelékében 1822. július 22-én avatták fel hadapródnak, Korneuburgban még alapos utászkiképzésen is részt kellett vennie. 1827. január 1-én áthelyezték a Württenberg-huszárezredbe, ahol 1828. január 28-án alhadnagy lett, majd 1832. október 1-től főhadnaggyá léptették elő. 1839. április 1-én másodkapitányi, 1843. január 16-án pedig első rangú kapitányi rendfokozatot kapott, 1845-től főszázados.
 Édesanyja János fiát, másodkapitányi kinevezésekor, 1839-ben levélben kereste meg. Panaszkodó sorai azonban elnyomták az örömszerző szándékot. A 32 éves fiú gondjaival magára maradt. Így számolt be erről Károly bátyjának 1840. október 22-én írt, Radautz-ból címzett levelében: „Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmából írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról”. Leveléből sugárzott a gyűlölet apjuk iránt: elvált férjének Budán történt 1836. június 19-én bekövetkezett elhunyta se enyhítette haragját: „...szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért –– mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban szidalmazni. Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá”.
Az anya megszakította a levelezést kisebbik fiával, kinek nőtlenül eltöltött, emberpróbáló katonai szolgálata alatt, pedig oly nagy szüksége lett volna az anyai szeretetre.
Ifj. Lenkey Károlyt a sors szintén a katonai pályára irányította. Az aradi minorita gimnázium befejezése után, 1819-ben bevonult a 2. huszárezredhez hadapródnak. 1824-ben hadnaggyá avatták a József huszárezredben, 1836-tól már századosként századparancsnok. Itt együtt szolgált Pálffy Jánossal (1804-1857), az előkelő székely nemesi család tarcsafalvi ágának kiváló sarjával, az 1848/49-es forradalom képviselőházának első alelnökével, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjával. Pálffy János külön szócikkben emlékezik meg arcképvázlat gyűjteményében egykori tiszttársáról, Lenkey Károlyról: „Együtt szolgáltunk a József huszároknál; ő kapitány volt, mikor én elhagytam a katonaságot; később ő nyugalmaztatott...”
Lenkey Károly 1839-ben szerelt le a császári haderőből saját kérésére. Távozásának igazi oka – akkor így mondták - hogy „rangon alul nősült.” Szlavóniában, Vukovár keves városában beleszeretett a helyi postamester szép leányába, Preidigo Máriába, a leány szüleinek anyagi helyzete azonban nem tette lehetővé a nősüléshez előírt tiszti kaució letételét. Erre Károly megvált a hadseregtől, elvette a lányt, majd amikor édesanyja 1845-ben elhunyt Egerben, nem tétovázott, s Vukovárról elhozta kis családját Egerbe. Kis feleségét ekkor már Albin és Emma leánya kísérte. Lenkey Károly gazdálkodásba fogott szülővárosában, ehhez kellő alapot nyújtott édesanyja ingó és ingatlan vagyona. A János öccsét megillető vagyonrészét pénzben megváltotta.
 
A forradalom és szabadságharc napjaiban
A két Lenkey testvér életében az 1848-as forradalomjelentős változást hozott. A magyar kormány rendelkezésére a birodalmi katonaságnak csupán az a része állt, amely itt állomásozott: nyolc gyalog- és két lovasezred szolgált az ország területén, kb. 18 ezer fővel. Ebből azonban csak két gyalogezred volt magyar legénységű. A kormány két úton próbálkozott a haderő létszámának emelésével: egyrészt Esterházy Pál, a király személye mellé rendelt miniszter révén szorgalmazta a császári Hadügyminisztériumnál, hogy küldjön haza Galíciából és Morvaországból magyar ezredeket, másrészt a minisztertanács 1848. április 26-án határozatot hozott az önkéntes őrsereg kiállításáról. Az őrsereg esetében tízezer katonával számolt, s hozzákezdett a költségvetési fedezet biztosítására is. Az önkéntesek toborzását a kormány1848. május 19-én elrendelte, V. Ferdinánd király utólagos jóváhagyásában bízva.
A rákövetkező napokban István főherceg nádor közbenjárására a király a magyar országgyűlést 1848. július 2-re összehívta. A szokásjog szerint a királyi leiratra válaszfeliratot kellett fogalmaznia a parlamentnek, amelynek vitáját már az első ülésen elkezdték.
A magyar kormány hamarosan valóságos dilemma elé került, hisz a császári haderő harcba kényszerült az olasz tartományok függetlenségéért küzdő, egyúttal a szárd királyság által is támogatott, felkelőkkel. Batthyány miniszterelnök ugyanakkor korábban még Pozsonyban a diétán az 1723-as Pracmatica Sancio olyan értelmezését fejtette ki, mely szerint Magyarország hadserege más népek szabadságának eltiprására nem használható fel. Időközben az ország délvidékén a határ körzetében a szerb felkelők már elkezdték garázdálkodó akcióikat. Horvátország, mely a Szent Korona országának társországa volt, szintén szeparatista útra tért. Batthyány Lajos miniszterelnöknek 1848. július 4-én támadt egy áthidaló ötlete, mely szerint a válaszfeliratban ígérjen meg a magyar országgyűlés Bécsnek katonákat, egy feltétellel. Nevezetesen, a katonákat bevethetik Itáliába, ha az osztrák kormányzat politikai és erőszakvédelmi eszközökkel segít a horvát és szerb szeparatista akcióknak véget vetni. A válaszfelírat elment, gyakorlati kedvező hatása azonban nem lett. Így a magyar kormány rákényszerült önálló magyar hadsereg felállítására.
A magyar képviselőház 1848. július 11-én, Kossuth Lajos pénzügyminiszter előterjesztésében „egyetemes felállással”, azaz közfelkiáltással, észrevétel nélkül – miként a jegyzőkönyv rögzíti – „a honfiúi közlelkesülés érzelemkönnyei között” fogadta el azt a kormány-indítványt, mely 200 ezer újonc kiállítását és költségeikre 42 millió forint megszavazását kérte a haza védelmére. Az újoncozási törvényjavaslat elfogadására azonban csak az augusztusban 16-23. között lefolytatott parlamenti vita után került sor.
 
"Polak, Węgier, dwa bratanki, / I do szabli, i do szklanki”.
 (Lengyel-magyar két jó barát, / Együtt harcol karddal, s issza borát. )
A Magyar Szent Korona országának határán kívül állomásozott 1848 tavaszán a Württenberg-huszárezred. A galíciai Brezany városka közelében, többnyire falusi házakba beszállásolva teltek napjai. Az ezred a szokásos hadrendben, négy osztályból állt, mindegyik két-két századra sorolva. Az ezredesi osztály 2. századának parancsnoka volt Lenkey János első osztályú kapitány.
A helyi lakosság többnyire lengyelekből, németekből és ukránokból állt. A lengyelek patriotizmusa Stanislauban (lengyelül: Stanislaw/Stanisławów) 1848 áprilisának utolsó napjaiban már tüntetésszerű akciókba torkollott, ezért a helyőrség megerősítése céljából Lenkey századát odavezényelték. A huszárok nem vették jó néven hogy a civil lakosok közül a férfiak fegyvert viselnek, s ez növeli a veszélyérzetet, de  Lenkey kapitány paranccsal lezárta a morgolódást, „kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad”. Időközben felengedett a katonák és a helyi lakosság között a fagyos légkör, a századparancsnok gyakran hallotta a fogadókban, kocsmákban, a helyi kaszinóban, amikor a lengyel polgárok iszogattak és barátkoztak a magyar huszárokkal, poharuk tartalmának felhörpintésekor így kiáltottak: "Polak, Węgier, dwa bratanki, / I do szabli, i do szklanki.” (Lengyel-magyar két jó barát, Együtt harcol karddal, s issza borát.)
 S még az is előfordult, hogy a huszárokat biztatták, tűzzék ki a magyar kokárdát. Persze ha a parancsnok ezt észrevette, leszedette katonáival mellükről a jelképet. Már a szeles április végén jártak, a tisztek éppen színházban voltak Stanislauban, amikor a lengyelek egy helyi előkelőség szánt „macskazenét” összekötötték egy tüntetéssel. Ennek feloszlatására a birodalmi katonaság bevetéséről döntött az osztrák parancsnok, melynek legénysége többnyire ukrán volt. A katonák feltűzött szuronnyal léptek akcióba, s ennek során egy fiatal lengyel gróf életét vesztette.  Kiszivárgott az is, hogy az eltávozáson lévő magyar huszárok a tüntetők közé keveredtek. Lenkey parancsnoknak a szolgálati szabályzat szerint kötelessége volt a rendkívüli eseményt kivizsgálni, ez igen nehézkesen ment, túlságosan ő maga sem erőltette. Közben felravatalozták az elhunyt gróf holttestét a kastélyban, ahová bárki bemehetett kegyeletét leróni. A római katolikus szertartású temetésre az elhunyt szülei az előkelőségek mellett a helyi tisztikart is meghívták. Természetszerűen a parancsnok megjelenése gesztusértékű volt, Lenkey János kapitány tisztelettel hajtott fejet a koporsónál. Azon viszont meglepődött, hogy a századának néhány tagja, gyertyával a kezében kísérte a koporsót a sírhoz, és ott maradtak őrt állva. E katonákat aztán a kapitány elparancsolta onnan.
A következő napok újabb atrocitásokat hoztak, s ezt a bécsi hadügyminisztérium parancsa generálta, mely a lengyel polgárőrség lefegyverzésére adott utasítást. Ez nem ment erőszak nélkül. A feldühödött tömeggel szemben elől állt a sorkatonaság, mögötte helyezkedtek el zárt alakzatban a huszárok. A tüntetők átszakították a gyalogság sorfalát és elérték a lovaikon ülő huszárokat is. Ekkor azonban Lenkey kapitány nem adott parancsot a huszároknak kardjuk kivonására, vagyis a beavatkozásra, hanem tisztjeivel és altisztjeivel együtt szóba állt a hangadókkal, mire a tömeg lassan szétoszlott.
A váratlan fraternizálás gyanússá tette Lenkey kapitányt és katonáit, s felsőbb parancsnoki vizsgálat indult ellenük. A századot külön dandárparancs rótta meg viselkedése miatt, mintha nem lehet megbízni bennük, és a lengyelekkel tartanak. A dandárparancsot Répásy Mihály őrnagy olvasta fel, aki kijelentette a kedélyek lenyugtatására, hogy ő nem hiszi, hogy a katonák a lengyelekkel tartanának. Közölte a felsőbb parancsot, a századot visszavezényelték Marianpolba, a laktanyába. Mindez az őket felváltó 2. őrnagyi osztály 2. százada legénységének gúnyolódásai közepette történt.
 Lenkey János parancsnokot pedig megfenyítették hatnapi fogsággal. A fenyítés okaként azt hozták fel, hogy nem akadályozta meg a huszárok részvételét a temetésen.  Lenkey hirtelen haragjában nyugdíjazását kérte a hadseregből, a jóváhagyó parancs megérkezéséig, szabadságot kért.
Lenkey János századának parancsnoka Schimpf százados lett, akinél két tizedes hamarosan kihallgatásra jelentkezett. Arra kérték a századost, hogy tudassa velük, mi történt volt parancsnokukkal és miért vádolják őket azzal, hogy a lengyelekkel tartanak. Az első kérdésre azt a választ kapták – írja Hermann Róbert tanulmányában -, hogy „nem tartozik rájuk, majd Lenkey gondoskodik magáról”. A másodikra azt felelte, nehéz bármit tenni az ügyben, mert már közszájon forgott a hír a városban. A katonák erre közölték, hogy az egész századnak fáj a vád, ami vénasszonyok pletykáján alapszik. Kérték, hogy a százados továbbítsa kijelentésüket jelentésében a parancsnokságnak.
 
Hazatérés
A század élelmiszerrel való ellátása Mariampolban elég akadozó volt, s ez rossz közérzetet keltett. A posta-futárszolgálat azonban jól működött: Hajdú Mihály közhuszár 1848. május 26-án levelet és csomagot kapott otthonról. Ebben két magyar nyelvű nyomtatvány volt. Az egyiken Petőfi Sándor Nemzeti dala volt feltüntetve mottóként, pontosabban a vers első szakasza. Hajdú közlegény éppen az utcán állt, s a röpiratot olvasta, amikor szembejött vele Rátonyi tizedes, aki az egyik példányt elkérte tőle. Hajdúnak az volt a szándéka, hogy a másikat odaadja Fiáth Pompejus főhadnagynak. Őt azonban nem találta szálláshelyén, erre bement a laktanyába. Ott az érdeklődő társainak megmutatta, egyikük hangosan felolvasta a röplapot. Ebben az állt, hogy Magyarország szép alkotmányt harcolt ki magának, s a katonáknak a veszélyben lévő haza megsegítésére vissza kell jönniük. Nagy szükség volna rájuk társalakulatuk, a nemzetőrséget kiképzésében. Ne hagyják a katonák, hogy más népek nyakára ültessék őket, hogy felhasználják a szabadságukért küzdő népek ellen. Keressék meg magyar hazafias lelkületű tisztjeiket, s vezetésükkel térjenek vissza hazájukba, de ha ez nem sikerül, maguk keljenek útra. (A röpiratot lemásolták többen, Lenkey szerint az 1. századnál is találtak 39 darabot.)
A röpirat feltűntét Böszörményi közvitéz jelentette Fiáth főhadnagynak, aki kiküldte Rátonyi tizedest és Harsányi őrmestert, hogy hozzák be neki. Ez megtörtént,  Fiáth elolvasta, s hívatta Hajdú közlegényt. Ez május 28-án volt, két nappal a levél érkezése után: a főhadnagy eltépte Hajdú előtt mind a két példányt, s azt mondta, nem kell hinni tartalmának. (Más források szerint, az egyik példányt a legénység előtt tépte szét.)
Már közel volt Pünkösd szép ünnepnapja, amikor 1848. május 28-án, éppen vasárnap lévén a huszárszázad legénysége a déli ebéd után lement fürödni a Dnyeszterhez. Megmártóztak, majd összeültek megbeszélésre, mitévők legyenek, vannak-e újabb hírek otthonról? A folyóparton a katonák végül elhatározásra jutva esküdt tettek egymásnak: „Esküdjünk a magyarok Istenére, hogy egymást az utolsó csepp vérig, el nem hagyjuk”.
Ezzel a nagy elhatározással tértek vissza a laktanyába, este 10 órára tervezték az indulást. Ha a tisztek és altisztek nem jönnek velük, akkor kényszerítik őket, így döntöttek. Bögözi közvitéz, aki csak a laktanyában értesült társai szándékáról, s azt „bűnös” döntésnek találta, kiment a laktanyából az utcára. Itt találkozott Rátonyi tizedessel, s elmondta neki, hogy mit terveznek a társaik. Rátonyi erre kocsit kerített, s Bögözit magával vitte kocsin Stanislawba, hogy közöljék Rápásy őrnaggyal a dolgot. Ennek híre támadt a laktanyában: az akkor beérkező Juhász tizedest utasították az indulásra kész katonák, hogy menjen Rátonyi után, és hozza vissza, különben mindkettőjüket agyonlövik.
Rátonyi tizedes útközben találkozott Orsich hadnaggyal, aki éppen Stanislawból Mariampolba tartott. Orsich hadnagy csatlakozott hozzájuk. S amikor a Rátonyiék után küldött Juhász tizedes utolérte őket, Orsich megkérte, hogy menjen vissza Mariampolba és hozzza magával poggyászát. Juhász és Bögözi erre visszamentek Mariampolba, majd csatlakoztak a velük szembejövő huszárokhoz.
Orsich hadnagy és Rátonyi tizedes Stanislawba megérkeztek, és jelentették az ügyet Répásy őrnagynak. Répásy ezt követően gyorsan megkereste Lenkey János kapitányt és kihallgatást kértek mindketten Killiány József tábornoktól. Ez megtörtént, a tábornok meghallgatta a jelentéstevő tiszteket. A tábornok először arra gondolt, hogy a Stanislawban állomásozó huszárszázadot küldi utánuk, de tekintettel arra, hogy a hazafelé tartók jelentős távolságra voltak már tőlük, és az is felmerült benne, hogy esetleg az utána küldött huszárokat is ráveszik a hazatérők, hogy velük tartsanak, másként döntött. Répásy tanácsára elrendelte, hogy Lenkey János kocsin menjen százada után. Lenkey kapitány hajlandó volt eleget tenni a kérésnek.
Közben Mariampolban egy közvitéz felkereste a vendéglőben tartózkodó Fiáth Pompejus főhadnagyot és Schimpf századost, s elmondta neki, hogy a legénység nyergel. Schimpf százados erre egy katonát menesztett a stanislawi hadosztály parancsnokságra, majd a laktanyához ment.
A magyar huszárok már ekkora ellátták lovaikat, kicserélték az elhasznált ruházati darabjaikat, felszerelést, lőszert és élelmiszert vételeztek. A századpénztárhoz és a díszegyenruhákhoz nem nyúltak, nehogy rablással vádolhassák őket, gyakorló öltözetben készültek a nagy útra. Emberi akadály is jelentkezett, mert huszonöt katonafeleség volt ott éppen, őket egy szobába zárták, „nehogy siránkozásaikkal eltérítsék férjeiket szándékuktól”. A készülődés közben toppant be az istállóba Fiáth Pompejus főhadnagy, aki mikor meglátta a pakolást, sietve távozni készült, a századügyeletest akarta értesíteni. Egy katona útját állta, majd a főhadnagyot szekérre ültették, s a század felsorakozott. Este húsz óra körül indultak el a huszárok a délceg Kárpátok irányába. A Dnyeszter folyón átszállították Fiáth főhadnagyot egy dereglyén, majd az altiszteket továbbra is őrizet alatt tartva, továbbmentek. Nadwórnánál találkoztak a kocsin szembejövő Lenkey kapitánnyal. Állítólag egy huszár ráfogta karabélyát, a többiek azt kiáltozták, hogy jöjjön velük, mert vele akarnak élni és halni, a haza veszélyben forog. Lenkey János megpróbálta lebeszélni őket hazatérési szándékukról, de eredménytelenül. Ezután fogolyként bántak vele, amikor áthaladtak Nadwórna városán, Lenkey gyalog, fegyveres őrizet alatt volt kénytelen gyalogolni. Fiáth főhadnagyot is így kisérték át a városon. 1849. május 29-én érték el a huszárok a magyar határt.
Mielőtt Kőrösmezőre bevonultak, két huszár felszólította Lenkey Jánost, hogy vegye át a parancsnokságot, álljon a század élére. Lenkey ezt meg is tette. (Később a hadbírósági vizsgálat alkalmával Lenkey arra hivatkozott, hogy a kérést azért nem tgadta meg, mert nem akarta, hogy a században rendetlenség keletkezzen; úgy vélte, ezáltal a köznyugalomnak és közbiztonságnak jelentős szolgálatot tehet.)
 A század beérkezését az országba Máramaros megye főispáni hivatala jelentette a magyar kormánynak. A miniszterek 1848. június 3-án tárgyalták meg az ügyet. Azt a döntést hozta a minisztertanács, hogy a hadügyminisztérium útján elrendelik a szökés kivizsgálását, ugyanakkor amnesztiát is kérnek a legénységnek.
 Lenkey János kapitány jelentése szerint, mely Máramarosszigeten 1848. június 30-án kelt, az ezred 2. századának hadilétszáma 196 fő volt. Ebből hat fő volt tiszt (négy százados, egy főhadnagy és egy alhadnagy), két fő őrmester, egy trombitás, egy századkovács, egy tiszteletbeli őrmester, tizenegy fő tizedes, őt fő őrvezető, egy írnok, és 168 közvitéz. Közülük egy százados, egy főhadnagy és két hadnagy Galíciában maradt. Nem tért vissza egy őrmester, a trombitás és a kovács sem tartott a hazatérőkkel, a tizedesek közül ketten szintén lemaradtak. Egy katona szolgálati úton volt, Debrecenben toborozott újoncokat. A legénységi állományból ketten szintén Debrecenben toboroztak, egy katona pedig Tiszaújlakra volt vezényelve.
Még nem kezdődött meg a hadbírósági eljárás, amikor 1848. június 15-én, nyolc közvitéz levelet írt Mészáros Lázár hadügyminiszternek. Közöttük volt Hajdú Mihály is, aki a röplapot kapta. A levél így szólt: „Mi katonai állásunkat ismerve, a szigorú katonai törvényt áthágtuk, mivel értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére, ezen felhívásra a vér felforrva ereinkbe, minden szigorú katonai törvényről elfelejtkezve, s édes hazánk boldogsága és csendje fenntartására siettünk (e vétek el van követve)” – idézi a levélrészletet Hermann Róbert hadtörténész. A katonák kegyelmet kértek az egész század nevében, „mely külországon, idegennemzet közt, honátul elzárva, sanyarúan töltött több éveket”, s amelynek tagjai úgy vélték, hogy „talán szüleink kivetve kebleikből, veszni hagynak”.Ám amikor a felhívást megkapták, „kétszeresen is forrott minden fiú keblében a haza iránti buzgó szeretet”, és győzedelmeskedett „a borzasztó vakmerő elszántság”. Arra kérték a hadügyminisztert, ne tegye ki őket annak a „legborzasztóbb szégyennek”, hogy visszaküldi őket Galíciába. Arra kérték, hogy inkább küldje azok ellen, „kik forró[n] szeretett hazánknak végveszélyt agyarkodni riadnak”.
 
Hadbírósági vizsgálat
A hadbírósági vizsgálat 1848. június 16-án kezdődött meg. A vizsgáló tisztek alapos munkát végeztek: egyénileg két tisztet, két őrmestert, nyolc tizedest, öt őrvezetőt valamint 27 közlegényt hallgattak ki. Június 28-án még külön 19 huszárt, június 29-én pedig testületileg 7o közvitéz állt a hadbírák előtt. Összesen 133 fő került vizsgálat alá. Köztük volt egy szabadságolt állományú huszár is, s meghallgatták egy közvitéz feleségét is.
A kihallgatásokat vezető hadbírót és a vizsgálótiszteket különösen a szökés okai érdekelték. E tekintetben a vallomások meglehetősen egybehangzóak voltak: megemlítették a stanislawi temetésen való részvételüket elítélő dandárparancsot, a Lenkey kapitány elhelyeztetése miatti elkeseredésüket, a Mariampolba való átvezénylésüket, s végül a Hajdú által kapott röplap hatását. Erre június 29-én a vizsgálók úgy döntöttek, a vallomások egybehangzóak, további egyéni kihallgatások fölöslegesek, a legénység egymás közötti összebeszélését a bizottság úgysem tudja megakadályozni. Ezért összehívták a kihallgatásra még nem került állomány tagjait, figyelmeztették őket, hogy csakis az igazat vallják, majd testületi vallomást vettek el tőlük, melyet aláírattak velük. (Valószínűleg a hadügyész fogalmazta meg a „vallomást” – írja Hermann Róbert -, majd lefordították magyarra és felolvasták neki.)
Ennek a „vallomásnak” az volt a lényege, hogy a legénység azért követte el a szökés bűnét, mert hazájukat veszélyben lévőnek hitték, s ennek segítségére akartak sietni. Alávetik magukat a rájuk mérendő büntetésnek, minden parancsnak engedelmeskednek. Hazajövetelükről nem beszéltek polgári személyekkel, felszólítást se kaptak ilyen civilektől.
 Schönberg hadbíró őrnagy 1848. június 30-án összefoglaló jelentést készített a kihallgatásokról. Ebben megállapította, az kétségtelen, hogy a legénység katonai engedetlensége már kint Galíciában a stanislawi temetés alkalmával megnyilvánult, a lengyelekkel való együttérzésük felől sincs kétely, s Lenkey kapitány sorsával kapcsolatos érdeklődésük is – ezzel a Marianpolba való átvezénylésre utalt – a feltétlen katonai engedelmességük ingatagságát mutatta. A hazatérésre a döntő lökést a Hajdú Mihály által kapott felhívás okozta. A hazai helyzetről a katonák rokonaik leveleiből és újságokból értesültek. Ezek a hírek és különösen a felhívás a legénységnél lelkesültséget és izgatottságot keltett. Köztük nagyszámú diák van található, akik a körülményüket jobban meg tudják ítélni, és „butábbik részét” társaiknak, fel tudták tüzelni és magukkal ragadni.
A hadbíró szerint a tett olyan tervszerűen és energikusan volt kivitelezve, hogy feltételezhető, valaki olyan vette rá a legénységet a szolgálati szabályzattól való eltérésre, aki a nagy lelkesedés mellett a szükséges szellemi képességgel és energiával is rendelkezett. Kilétét nem sikerült megállapítania. A legénység többségének honvágya, a mariampoli kaszárnyában történt kényszerű elhelyezésük, s az irántuk megnyilvánult bizalmatlanság és Lenkey elvesztése miatti elégedetlenség, mind hozzájárult a lépéshez. Azt se lehet kizárni – írta hadbíró -, hogy a tisztek is egyetértekkel a legénységgel: példaként Juhász tizedes esetét említette, aki megszökhetett volna úgy, mint Rátonyi tizedes. Végül a hadbíró így vélekedett jelentésében. „A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni.”
A hadbírósági ítéletből kiderült, hogy tíz katona volt, aki már korábban is vizsgálat alatt állt lopásért, orgazdaságért, őrszolgálat elhanyagolásáért, s most kihallgatták őket. Hármukat felmentették, egyiküket lefokozták, hat személyt viszont vesszőfutásra ítélték. A szerencsésebbek megúszták a háromszáz ember közötti egyszeri oda-vissza futással (ez hatszáz vesszőcsapás), de volt olyan is, aki négyszer, hatszor sőt tízszer tette meg az utat (24oo, 36oo, 6ooo csapás) - írja tanulmányában Hermann Róbert.
A század végül azt kapta büntetésül, amiért valójában hazajött: Mészáros Lázár hadügyminiszter a délvidéki hadszíntérre vezényelte bevetésre a szerbek ellen.
 
Honvédő harc a Délvidéken
Mészáros Lázár hadügyminiszter a Délvidéken kitört szerb lázadás miatt, 1848. július 13-án kiadta a parancsot a nemzetőrség mozgósítására és a térségbe küldésére. Majd hozzájuk csatlakozott Lenkey János kapitány százada is. Augusztus 1-én maga a hadügyminiszter is szemleútra indult.
A hazafiúi elszántságra szép bizonyságot találunk Heves vármegyében, ahol az első alispán Blaskovits Gyula kijelentette, ő „mint egyszerű polgár, mint egyszerű nemzetőr, vállalkozó polgártársaival Kulára fog menni, vívandó a hazáért, s meghalni örömmel ott, ha kell, a nemzet boldogságáért.” Az egri és gyöngyösi nemzetőrök 1848. július 31-én indultak el Egerből. A város határában Lenkey Károly őrnagy mondott „lelkes búcsú szózatot,” amit a város lakossága nevében Rózsa Károly polgármester fogadott illő szavakkal. A hevesi nemzetőrök Szolnokon várakoztak augusztus 2-ig, akkor kapták a parancsot, hogy a Bács-Bodrog vármegyei Kulára vonuljanak. A Tiszán való szállításra nem kaptak gőzhajót, ezért ötnapi veszteglés után két részre osztották a háromezer fős egységet, és előfogatokon szállították Szegeden át, Szabadka érintésével a verbászi illetve a temerini táborba. A zömében gyöngyösiekből álló 2. nemzetőr csapat Szegeden, az egri születésű Lenkey János kapitány századával is találkozott. Erről így számolt be Spetykó Gábor ügyvéd Járekből keltezett augusztus 16-i levelében: „Szolnokról – hol egy éjszaka bennünket a szabad ég alatt irtózatos fergeteg és szélvészes zápor lepett meg, s hol a hadi élet viszontagságaival némileg ismerkedni kezdünk – a zászló alá történt újabbi felesküvésünk után kiindulván, augusztus 7-én Szegedre értünk, hol őszinte magyar lelkesedéssel fogadtatánk. Lenkey kapitány, ki századával aznap reggel érkezett Szegedre, előnkbe jött a város szélére, s ott sokunkkal kezet fogva üdvözölt, s tettekre lelkesített!” S milyen kegyetlen a sors, a Galíciából hazaszökött egykori württenbergi huszárezredbe tartozó magyarok másik vezénylő tisztje, Fiáth Pompejus főhadnagy, augusztus 19-án hősi halált halt a 2. szenttamási (Srbobran) csatában.
Lenkey János kapitány a szabadságharc alatt 1848. október 9-én őrnagyi kinevezést kapott a 14. (Lehel) huszárezredbe. Innen már október 12-én alezredesi rendfokozattal átkerült a Hunyadi huszárezredbe, ahol egykori – Galíciából vele hazatért - bajtársai is voltak. Itt október 16-tól ezredparancsnoki beosztást és ezredesi kinevezést kapott.
A neki alárendelt katonai egységbe osztották be ideiglenesen a betyárként elhíresült Rózsa Sándor, mintegy százötven fős csapatát, akik készek voltak a hazáért harcolni.
Lenkey János ezredes decemberben a Bakonyi Sándor honvéd tábornok parancsnoksága alatt álló bácskai hadtest egyik dandárjának élére került. Bakonyi Sándor 1848. december 16-án elhagyta a magyar honvédséget: utóda Esterházy Sándor tábornok is vonakodott következetesen végrehajtani az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsait. Így fordult elő, hogy 1849. január 16-án, a Verbászon tartott tiszti gyűlésen Esterházy több tiszttársával kijelentette, hogy nem hajlandó a továbbiakban a császári reguláris csapatok ellen harcolni. A hadtestet a felbomlástól gróf Vécsey Károly ezredes, Lenkey János és Baudisz József százados határozott fellépése mentette meg.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos aláírásával Lenkey Jánost 1849. március 15-én tábornokká nevezte ki. Március 18-án vezérőrnagyi rangban át kellett vennie a komáromi várőrség parancsnokságát. Bejutott az ostromzár alatt álló várba és Guyon Richárd tábornok megérkezéséig, 1849. április 20-áig ő irányította a várerőd védelmét. (Guyon és Lenkey kinevezése a komáromi várba szükségmegoldás volt; Kossuth így akarta megoldani azt a problémát, hogy a hadsereg márciusi átszervezésekor a főseregnél nem jutott nekik megfelelő beosztás.) Lenkey a komáromi várban lelkiismeretesen ellátta feladatát, de huszártiszti hadtudományi szakismeretei jobban voltak használhatók mozgó hadtesteknél. Ezért május 20-án a Tisza körül alakuló új lovashadosztály felállítását bízták rá, de beosztását betegsége miatt nem vette már át. A szabadságharc honvédő harcaiban a továbbiakban nem vett részt.
Görgei Artúr katonai főparancsnok, aki ekkor már egyben a polgári főhatalom vezetője is volt haditanácsot tartott Aradon a fegyverletételről. Serege 1849. aug. 12-én reggel Világosra ért, s ott letáborozott. Görgei főhadiszállását Bohus Antal kastélyában ütötte fel; ide érkezett nemsokára Duschek pénzügyminiszter is, a meglevő arany- és ezüstkészlettel, valamint a még meglevő összes pénzzel.
Déltájban érkeztek vissza a Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz lovassági tábornok, Ártándon lévő főhadiszállására küldött hadikövetek, akiket néhány tiszt és egy kis kozák csapat kísért vezérkari főnökükkel, Frolov tábornokkal. Az orosz főtiszt közölte, F. J. Rüdiger tábornok Görgeynek Aradról kelt ajánlatát elfogadta; semmi feltétel teljesítését meg nem ígérheti, az egyet kivéve, hogy a fegyverletétel aktusánál osztrák katonaság nem lesz jelen. Rezzenéstelen arccal hozzátette, hajlandó a magyar hadseregnek „méltányos óhajtásait” magasabb helyre pártolólag felterjeszteni.
 Görgei tábornok utasítására a főhadiszálláson hozzáláttak egy jegyzék összeállításához, mely végül 6 pontból álló kérést tartalmazott: 1. A tábornokok és főtisztek megtarthassák kardjaikat. 2. Az egész hadsereg tagjai és a hozzája csatlakozott polgári személyek részesüljenek amnesztiában. 3. Személyes szabadságuk biztosítva legyen és szabadon rendelkezzenek a körülöttük levő ingó vagyonról, lóról, kocsiról stb. 4. A magyar pénzjegyek kerüljenek beváltásra. 5. Az orosz cár Ő Felsége, járjon közbe Magyarország érdekében az 1848. törvényes alkotmány helyreállítása végett. 6. Legyen szabad a jelentkező magyar katonatiszteknek ugyanazon ranggal, orosz szolgálatba lépni.
Mialatt e kívánságlistát összeírták, Görgei tábornok Frolovval megállapodott a fegyverletétel idejéről, módjáról, annak helyéről. Eszerint a magyar csapatoknak 1849. augusztus 13-án, délután 3 órakor, az Arad vármegyei Pankotán túl, a szőllősi rónán, a Csiger patak mentén kell felsorakozniuk. Ez az Arad és Világos mezőváros közötti térségbe esett.  Ezek után Frolov vk. főnök visszatért a bihari Ártándra, Rüdiger főhadiszállására.
1849. augusztus 13-án, közvetlenül a Csigérszőllős melletti róna térségében, Görgei parancsára két harcvonalba álltak fel csapataink. Az első harcvonal jobbszárnyán a VII. hadtest, Pöltenberg Ernő tábornok vezénylete alatt a Szőllős felőli oldalon foglalt állást, a III. hadtest gróf Leiningen Károly tábornok parancsnoksága alatt a csatorna partjáig elhúzódóan a balszárnyon állott fel. A második harcvonalat Nagy Sándor József tábornok I. hadteste és Querlonde ezredes aradi tartalék hadosztálya képezte. A két harcvonal közti térségben a tüzérség Pszotta Móric ezredes alatt állította fel ágyúit, míg leghátul a külön szolgálati ágnak számító szekerészet (trén) egységei foglaltak helyet.
A felvonulás befejezése után kezdetét vette a lefegyverzés. Egyes csapattestek darabokra tépték hadilobogóikat, melyeknek foszlányain tisztek és a legénység egyaránt megosztozkodott. Horváth Mihály történetíró 1865-ben Genfben így emlékezett az eseményre: „Csak katona érezheti voltaképpen a fájdalmat, mely a katona szívét elárasztja, midőn fegyvereitől, dicsősége ezen eszközeitől, ily módon kell megválnia. Sokan a kétségbeesés dühében, fegyvereiket eltörték, mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálák, hogy vezettessenek ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagokat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra, s vőnek egymástól búcsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván. Legsiralmasb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kelle megválniok. Aki máskor egy tagját vonaglás nélkül metszeté le, most gyermek módjára síránkozék, midőn lovától elszakadt. Sokan kedves lovukat inkább agyba lőtték vagy leszúrták, mintsem hogy más kézre kerüljenek.”
Görgei Artúr a formális követelményeknek megfelelően F. J. Rüdiger tb. elé lovagolt: az orosz főtiszt  néhány formális szót váltott vele, majd kezet nyújtott neki. Görgey ezután átnyújtotta a honvédsereg létszámkimutatását: ebben 11 tábornok (közte Lenkey János), 1426 törzs- és főtiszt; továbbá 23 163 gyalogos és 4830 huszár szerepelt.
 A lefegyverzés végeztével Rüdiger tb. Görgei főparancsnok kíséretében az esti szürkületben végig lovagolt a szárnyaszegett magyar hadsereg katonáinak sorfala előtt, majd ellovagolt főhadiszállására.
A lefegyverzett magyar legénység 3 lovas-, 1 kozák ezred és 1 tüzér dandár fedezete alatt még az est folyamán a számára Zarándnál kijelölt táborhelyre vonult, s innen másnap a lovakkal együtt Sarkadra kísértetett, ahova átvételükre osztrák csapatok rendeltettek ki. A fegyvereknek Nagyváradra való szállításával az egyik orosz gyalogezredet bízták meg.
Lenkey János tábornokot tiszttársaival együtt aug. 15-én reggel Nagyvárad felé indították el, de Nagyszalontáról váratlanul új parancs érkezett: Sarkadra, majd Gyulára kellett menniük, ahol augusztus 23-án orosz kézből osztrák felügyelet alá kerültek. Innen kerültek át a vezénylő tábornokok Aradra.
 
Az aradi vértanúk
A szabadságharc leverése után Lenkey János tábornok is Aradra került vezénylő tiszttársaival együtt. Hadbírósági eljárás várt rá. Ide érkezett 1849. október végén Pestről – ekkor már a rögtönítélő bíróságokat megszüntették - 36 fogoly, egykori császári magyar tiszt, köztük Lenkey János tábornok bátyja, Lenkey Károly ezredes. A most érkezett tiszteket Aradon előbb a vár kazamatájában helyezték el, a szavak kevesek ahhoz, hogy méltatlan helyzetükről beszámoljunk
Lenkey Károly ezredes a katonai börtönben tudta meg, hogy tábornok öccsét is ott tartják fogva. Suttogva mesélték el neki a vádiratot. Karl Ernst törzshadbíró 1849. szeptember 26-án aláírt „Votum informativum”-ban [Szolgálati jelentés] így rögzítette a tényállást: „7. Lenkey János vádlott Maryapolban, Galíciában állomásozott lovasszázadával, és mikor a század onnan múlt év május 28-án Magyarországra szökött, Killiány tábornok úr az a parancsot adta a vádlott úrnak, aki éppen Stanislauban volt, hogy lovagoljon a század után és vezesse vissza. A legénység azonban nem engedelmeskedett neki, és mivel ő attól tartott, hogy rablók és tolvajok lesznek belőlük, ha magukra hagyja őket, velük jött Magyarországra”. A hadbíró Lenkeyt következetesen kapitányként említi, mivel nem ismerte el csak a császári hadiszolgálat törvényességét. A jegyzőkönyv azonban rögzíti: Lenkey rendelkezik 1848. október 12-én kiállított alezredesi, 16-án keltezett ezredesi és 1849. március 15-én, Kossuth Lajos aláírásával ellátott tábornoki kinevezési okirattal. Lenkey Jánosnál semmilyen enyhítő körülményt nem talált, ezért így fogalmazott az elvakult bérenc: „Lenkey kapitány vádlottnak nincs mentsége; miután belekeveredett a mozgalomba, már nem tudott szabadulni, és századának szökése miatt is vizsgálattól kellett tartania”. Külön kiemelte, Lenkey vádlott esetében súlyosbító körülmény, hogy „vétkes az annak idején Galíciában állomásozó ezredétől való szökésben is”.
A jelentésben benne vannak a kiszabott ítéletek: tíz esetben kötél általi halál és a tiszti rang elvesztése, ingó és ingatlan vagyonelkobzás szerepel. Schweidel József esetében „lőpor és golyó általi” halálbüntetés a büntetési tétel. „Lenkey vádlott esetében kénytelen vagyok a büntetési javaslatot in suspenso [függőben] hagyni, mert rajta az utóbbi napokban az elmezavar jeli mutatkoznak, és jelenleg orvosi megfigyelés alatt áll”- írta a hidegvérű hadbíró. Az ítélet mellé Dessewffy Arisztid, Lázár György, Schweidel József és Poeltenberg Ernő kegyelmi kérvényét mellékelte.
A hadbírósági ítéletek Julius Jakob Haynauhoz, Magyarország teljhatalmú kormányzójához kerültek megerősítés és aláírás végett. Valamennyi tábornok kötél általi halált kapott: Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Schweidel József és Kiss Ernő ítéletét azonban Haynau átváltoztatta „kegyelemből” golyó általi halálra. Az aradi 13-ak ítéletének végrehajtását szándékosan október 6-ára –a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulójára – időzítették és hajtották végre. Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje előre eltervezett és kigondolt meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért „őt illette volna” az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta, és így Gróf Vécsey került (így álltak bosszút az 1849. januári rendcsinálásért Verbásznál) az utolsó helyre. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért Damjanich tábornok előtt letérdelt és kezet csókolt neki.
Lenkey Károlynak csak az aradi tizenhármak kivégzése után nyílt csak lehetősége, hogy meglátogassa az öccsét a börtönben. Bajtársa Perczel Antal nemzetőr őrnagy eszközölte ki az engedélyt a „prófosznál” [katonai börtönőr]. Örök szégyene az akkori császári haderő alárendeltségébe tartozó börtönszemélyzetnek, ahogyan a tábornokkal bántak. Lenkey Károly elmondta 1869-as visszaemlékezésében, mennyire megdöbbenték a látottak: János már nem ismerte fel bátyját: „Vad állati tekintettel meztelen, egy rongyos üres szalmazsákba a hidegtől összezsugorodva feküdt a vas lavaleton, fejét a vasra fektetve, úgy, hogy egy vérző mély sebbe, a nyakcsigolyába volt a lavalett fejvasa illesztve. Fájdalom nyilvánulása nélkül nézett bátyjára és Perczelre, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött, és minden összefüggés nélkül panaszkodott”. A szobában a bútorzat összetörve, az ablakok kitörve voltak, „a novemberi hidegnek szabad bemenetet engedtek az erős vasrostély között” – idézte fel a véghetetlenül szomorú helyzetet. A tábornok állapota csak rosszabbodott, a sebek száma nőtt, melyek „részint felfekvés, részint amikor dühöngött, a katonaőrök puskatusái és szuronyai által okoztatván, gyógyítás nélkül vérzettek és gennyhedtek”.
   Lenkey János tábornok úr fiatal élete hamar kettétört. Karl Ernst cs. kir törzshadbíró Aradról keltezett 1849. február 14-i szűkszavú szolgálati jelentésében közölte Haynau táborszernaggyal: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér halál útján fogyatékba jutott”.
 
A tábornok temetése
A várparancsnok a szokásos „vérmezőn”ásatta ki a sírgödröt, s rábólintott Lenkey Károly kérésére, hogy elkísérhesse utolsó útjára öccsét. A holttestet egy fekete korommal bemázolt koporsóhoz hasonlító ládába tették, a börtönlelkész minorita atya beszentelte a koporsót, amit feltettek ”a pecér ganajhordó kocsijára”. A porkoláb emberséges volt és szándékosan nem szólt a tizedesnek és a kísérő katonáknak, hogy hova vigyék a koporsót. S ahogy kihajtottak, a kocsis kérdésére az útirányt illetően Lenkey Károly azt válaszolta: irány a városi katonai temető. A Maros folyón átkeltek egy kompon a túlpartra: ott találkoztak „véletlenül” Kil esztergályossal, Lenkey Károly jó ismerősével. Ő gyorsan szétvitte a gyászhírt: soha el nem feledhető tiszteletet érdemelnek Arad város polgárai, hogy egymást értesítve odafutottak a templomkertbe. A sírt is kiásták és egy helyi főtisztelendő atya a római katolikus egyház szertartása szerint gyorsan eltemette a halottat, akinek koporsóját a polgárok beszentelték „a részvét nemes könnyűivel”. Térdre borultak még a katonák is, akik lengyelek voltak és „elmondták a végbúcsú imát”.
 A tábornok hamvai 1936-ban kerültek vissza szülővárosába, édesanyja és Károly bátyja mellé helyzeték el, az egri Kisasszony temetőben.

 
Dr. Sebestény Sándor

 

Irodalom:
Heves vármegye története. In. Magyarország vármegyéi és városai. Bp. 1909. (Szerk. Borovszky Samu.) CD-Rom. I. köt. (Bp. 2002. Arcanum kiadás);
Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. (Bev. Benkő Samu.) = Holmi (folyóirat), 1996. 9. szám, Lenkey János portréja az 1280. old.;
Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892) Eger, 1981. 180 old.;
Hermann Róbert: Dezertőrökből szabadságharcosok, a közkatonák lázadása, Lenkey János százada. (Interneten: http://www.matud.iif.hu/07dec/16.html)

 

 

Lenkey Károly

zádorfalvi és lenkei Lenkey Károly

életrajz:

Született: Bécs, 1803. febr. 27. Édesapja Lenkey Károly kisbirtokos, nemesi testőr, majd borkereskedő Bécsben, végül Arad megyei főszolgabíró, édesanyja Keszlerffy Teréz fia. Lenkey János honvéd tábornok testvérbátyja. Gimnáziumot végez. Nyug. százados (1820-1839. a 2. huszárezredben szolgált). Felesége Predigo Maria (olasz), négy gyermek apja.
1848. jún. 19. Nemzetőr őrnagy Heves megyében. Augusztusban a megye lovas nemzetőreivel részt vesz a délvidéki harcokban. Dec. 25 (16). alezredessé nevezik ki, és a megye „lovas nemzetőr ezredével” ugyanekkor a felső-tiszai hadtesthez vezénylik. 1849. jan. 25. leköszön, elhagyja a sereget. Ápr. 2 (1)- honvéd ezredes, a 10. Vilmos huszárezred parancsnoka a VII. (feldunai) hadtest Kmety-hadosztályában. Végig küzdi a tavaszi hadjáratot. Máj. 6. áthelyezik a 13. Hunyadi huszárezred élére. Jún. 30- a tartalék (X.) hadtest egyik hadosztályának parancsnoka, júl. 13- a Közép-Tiszai hadseregben. (Július végén csapataival Makót védi.)
1850. jan. 31. Aradon golyó általi halálra, febr. 15. tizenkét év várfogságra ítélik. Aradon raboskodik, 1853. dec. 14. kegyelmet kap. 1867. Heves megye főszámvevőjévé választják, a megyei Honvédegylet tagja. † Eger, 1874. máj. 18.
Források: Közlöny 1848/14., 1849/72., 100., MOL.: ONőHt. Ált. 1848. 181., KLÖM. XIII. 852., XIV. 262., HL.: Aradi hadb. 113/9 2/345., Uo.: Gen. Kommando 173., Uo.: Personália a Lenkey-család iratai, MikárZsigmondI. 49., Vas. Újs. 1874/21., 22. (Portré ui.)

 

Honvédtiszt az 1848/49-es szabadságharcban

Dr. Sebestény Sándor írása amely a Szilaj Csikó folyóiratban jelent meg 2011-ben. Ezúton is köszönjük Sándor hozzájárulását a közléshez.

Előhang

 

Nemzetünk 1848 őszén már a honvédő önvédelmi háború útvesztőibe kényszerült. Valósággal megrázta a közvéleményt az új sokkoló hír, a selmecbányai születésű báró Puchner Antal Szaniszló (1779–1852) cs. és kir. lovassági tábornok, erdélyi főparancsnok nagyszebeni főhadiszállásról, 1848. október 18-án felmondta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek, és ostromállapotot hirdetett ki Erdélyben. A politikusok jól tudták: a döntés az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum egyenes katonapolitikai következménye, így az magyar közjogi szempontból érvénytelen, hiszen hiányzott a felelős magyar miniszter ellenjegyzése, ráadásul a költségvetés elfogadása előtt nem is lett volna az uralkodónak joga feloszlatni az országgyűlést, de itt már katonapolitikai szempontok diktáltak.
A fenyegetés Erdély földjéről jött, amely unióját Magyarországgal oly szeretettel köszöntötte minden patrióta, s nevükben Petőfi Sándor, Két ország ölelkezése című, meghatóan szép költeményében, így köszöntötte a Királyhágón túl élőket:
„Légy üdvözülve keblünkön,
Erdély!/ Oh, nemzetemnek drága
testvére,/ Simulj, simulj testvéred kebelére,/
Amelyben a szív most oly édesen ver…”/

Puchner tábornok kiáltványa ezzel az óhajtással bizony gyökeresen ellentétes volt, a főhadparancsnoki döntés azonban túlságosan meglepőnek mégsem nevezhető. A magyarországi honosságú főtiszt az uralkodóház vakon elkötelezett kedvence volt. A királytól adományként már 1841-ben megkapta a három falut magában foglaló bikali uradalmat, s rendkívüli ambiciózusságát az is mutatta, hogy kisfiát Hannibál névre kereszteltette. Puchner állandóan berzenkedett az erdélyi főhadparancsnokság alárendelésén a Batthyány-kormánynak, s bizonyíthatóan összejátszott Latour osztrák hadügyminiszterrel. Pártfogója meggyilkolása 1848. október 6-án, amikor a magyarokkal rokonszenvező bécsi nemzetőrök feltartóztatták az erősítésnek szánt gránátos zászlóaljat, pedig valósággal felbőszítette. Ezután Puchner az alárendelt sorkatonasággal 1848 decemberének közepéig – Háromszék kivételével – egész Erdélyt kézre kerítette. Józef Zachariasz Bem tábornoknak 1848. december 8-i kinevezése az erdélyi magyar sereg élére hoz majd változást: a császáriak az 1849. január 17-i gálfalvi ütközetet már elvesztik, de Bem Nagyszeben ellen indított január 21-i támadását már visszaverik, majd február 4-én, a vízaknai csatában csaknem döntő vereséget mértek a magyar csapatokra. Csak a dicsőséges 1849. február 9-i piski ütközet fordított döntően ismét a javunkra. Ez után Puchner megtépázott csapataival Havasalföldre hátrált ki.

 

Intervenciós betörés

 

A magyar Felvidék népe sem élhetett nyugalomban: 1848. december 6-án Franz Schlick osztrák lovassági tábornok (csak félszemmel látott) nyolcezer fős seregével (27 tábori löveggel) betört a duklai hágón át hazánkba, s öt nap lefogása alatt Kassáig nyomult előre. Az osztrák hadtest jelentős erőt képviselt: magába foglalta a Fiedler vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló Vilmos fhc. ezred 3.zászlóalját, a gr. Nugent ezred 3. zászlóalját, a gr. Hartmann ezred 2. zászlóalját, a 36. gyalogüteg (6 fontos) és a császári chevauxlégers (könnyű fegyverzetű lovas katona) 2. osztályát. Kötelékébe tartozott Pergen vezérőrnagy dandárjából br. Koudelka ezredének 3. zászlóalja, a gr. Mazzuchelli ezred 3. zászlóalja, a Parma hercegezred népfelkelő zászlóalja, a császár könnyűlovasok 1. osztálya és a 11. számú röppentyűüteg. A hadtest tartalék dandárját Deym vezérőrnagy vezette, ez a Vilmos főherceg ezred 1. zászlóaljából valamint a Sunstenau vértesek 1. osztályából állt, kiegészítve egy 12 fontos üteggel. A térség védelmét magyar részről Pulszky Sándor ezredes szervezte; három honvédzászlóalj, néhány ezer mozgó nemzetőr és 15 löveg állt kezdetben rendelkezésére. Az ezredes úgy tervezte, hogy az ún. Kassai-hegynél próbálja feltartóztatni az előretörő osztrákokat, ezért sáncok építését is elrendelte a város előtt. A sáncépítő munkások kiállítása, a csapatok élelmezése kezdetben igen nehéz feladatnak bizonyult, hiányzott az erős kéz az elöljáróságoknál, ezért Pulszky December 5-én még a fővezéri posztjáról való lemondással is fenyegetőzött. Schlick tábornok 1848. december 11-én kikényszerítette a magyarokkal az ütközetet Budamér és Kassa között. (A kis település Kassától északkeletre alig tíz km-re, a Tarca folyó jobb partján fekszik.) A tábornok Eperjesen tartózkodva kémjelentésekből megtudta, hogy Pulszky erősítést vár Miskolcról. Ezért erőltetett menetben csapataival kimozdult Eperjesről, és még a magyar katonák megérkezése előtt megtámadta csapatainkat. Az ütközet magyar részről szerencsétlen kimenetelű volt, csak a 20. Honvédzászlóaljnak és a lengyel légiósoknak – az alakulatot Wladislaw Tchórznicki őrnagy vezette – volt köszönhető, hogy a magyar csapatok aránylag nagyobb veszteségek nélkül tudtak viszszavonulni. Schlick csapataival Kassát megszállta, a szembenálló magyar csapatokat egészen Miskolcig visszavetette. E katonai akció már közvetlenül beilleszkedett Alfred Windisch-Grätz december 13-án indított általános támadásának stratégiájába.

 

Haderőszervezés

 

Az osztrák intervenció hírére a magyar kormány Pest-Buda sáncainak és védvonalainak megerősítésére 1848 decemberében megtette az első intézkedéseket. Felkérte az országgyűlési képviselőket is, hogy megyéiktől kérjenek az erődítésekhez személyi és technikai segítséget. Szép példája a tettrekészségnek, hogy Eger országgyűlési képviselője, Csiky Sándor, levélben fordult szülővárosa földműveseihez, hogy vállalkozzanak a fővárosban sáncmunkára. Kubik Endre egri városi mérnök a munkák szakmai irányítását is elvállalta. A jelentkezők számára – 1848. december 13-án már el is indultak Pestre – a kitermelt föld köbmétere után 5 rénus forint fizetést helyeztek kilátásba. A felvidéki osztrák betörés hírére a hadügyi kormányzat a Heves megyébe kinevezett Almásy Pál kormánybiztos mellé állította december közepén a képzéssel foglalkozó Lenkey Károly nemzetőr őrnagyot. Közvetlen feladatként azt kapta, hogy szervezzen önkéntesekből és nemzetőrökből lovas harcoló alakulatot; gyülekezési központként Füzesabonyt jelölték ki. A toborzás sürgető volt, mert pl. a kassaiak december elején még csupán 32 lovas nemzetőrrel rendelkeztek. Kossuth Lajos külön kérte a hevesi kormánybiztosokat, nevezetesen Almásy Pált és Recski Andrást, hogy „az organisatioban fő tekintettel legyenek Önök a lovasságra, gyalogság… egy-két zászlóalj is elég, de lovasság mentül több, annál jobb…” Pulszky ezredes külön levélben pontosította a kérést: „Csupán lőfegyverekkel ellátott, s azokkal bánni tudó egyéneket” küldjenek, melléjük „szakértő tiszteket” állítsanak. (Idézi a levelet az 1848. december 15-i megyebizottmányi ülés jegyzőkönyve.) Schlick osztrák csapatainak kimozdulása Kassáról Miskolc felé mindenképpen várható volt, ezért a toborzások felgyorsítása indokolt volt. A kormánybiztosok és Lenkey Károly szervezőmunkája igen sikeres volt, tíz nap leforgása alatt hatszázadnyi katona állt készenlétben, Füzesabonyban. A századokat három osztályba sorozták, és „minden osztály megkapta a maga zászlaját” – emlékezett vissza Lenkey Károly „A Honvéd” című hetilapban 1869-ben (15-25. szám) közölt visszaemlékezésében, mely Egervári (Potemkin) Ödön szerkesztésében jelent meg. A hevesi megyebizottmány eredetileg első lépcsőben 1848. december 17-re tervezte 3 ezer nemzetőr útbaindítását Füzesabonyból és Mezőtárkányból, a december 11-i fel-vidéki budaméri ütközet hírére azonban előrehozták december 15-re a gyülekezést, és másnapra az indulást. Lévai Sándor egri nagyprépost, aki az V. Ferdinánd által június 25-én kinevezett volt csanádi püspök, Lonovics József érsek távollétében a főkáptalan helyetteseként az egyházmegyét kormányozta, szintén segíteni próbált. Egy 1848. december 16-án kibocsájtott egyházmegyei körlevelében – őrizze meg e tettét a nemzet hálás emlékezete – a magyar kormány politikájának támogatására és fegyveres ellenállásra buzdította a híveket: „Ha a végpusztulástól menekülni akarunk, védenünk kell teljes erőnkből magunkat…” S egyúttal megnyugtatásukra közölte: „mivel az egyházi szolgálatra a hadban is szükség van, megengedem, hogy a t. lelkész urak híveiket a hadba is elkísérjék”. (Lévay kanonok az egri érseki főszékesegyház két hitszónokával, Tatár Imrével és Klampaczky Lajossal együtt a szabadságharc leverése után a pesti Újépületbe került vizsgálati fogságba: Tatár öt hónapi börtönbüntetést kapott, lelkésztársa pedig Kufsteinben kötött ki – prédikációikért.) Lévay Sándor kanonok urat nem ítélték el, de oly nyomás nehezedett rá, hogy 1850. október 3-án a főkáptalan ülésén maga kérte, hogy „pénzviszonyai, részint más, lelki nyugalmára érzékenyen hatott körülmények miatt bizonytalan ideig lehető elvonultságban élni, s e végből Bogácsra költözni szándékozék.” Az egri teológusok közül hárman (Ember Tivadar, Urányi Gyula, Szupkay Viktor) már december elején beléptek a honvédségbe, viszont a cisztercita szerzetesek közül Minikus Vince, a gimnázium költészeti tanára az egri vadászcsapatot választotta. (Emiatt 1849. október 25-én 3 évi szigorított szerzetesi életmódra ítélte rendje fegyelmi testülete.) Mészáros Lázár tábornok – hadügyminiszterként tagja volt az Országos Honvédelmi Bizottmánynak – 1848. december 13-án átvette a hadrend szerint Felső-magyarországi – más néven: északi mozgó – hadsereg irányítását, de nem bizonyult sikeres vezénylő főtisztnek. Szemere Bertalan országos kormánybiztos Heves vármegyéhez intézett december 17-i rendeletében Mészáros új beosztását is közölvén, arra kérte a Heves megyei önkormányzatot, hogy „… a fővezérséget átvett Hadügyminiszter Mészáros Lázár további rendeletéig gyalog fegyveres erejét egy hely összpontosítsa – a lovasság pedig azonnal… alsó Zsolcára indíttassék.” A miskolci táborba Mezőtúrról indultak el a gyalogos hevesi nemzetőrök, számuk a december 25-i jelentés szerint 238 fő. A hevesi lovasság az intencióknak megfelelően népesebb volt, közel 1200 főt tett ki. Az egri és gyöngyösi vadászszázad december 21-én érkezett meg Miskolcra, összesen 246-an voltak. A lovas nemzetőrök viszonylag csak utánuk, cask december 28-án érkeztek meg a táborhelyre. Mészárosnak december végére komoly haderő állt rendelkezésére, a hivatalos adatok szerint ennek összlétszáma 10 511 főt tett ki (gyalogság 8035, lovasság 2039, tüzérség 447), 25 löveg 3 dandárba szervezve.

 

Váratlan előléptetés

 

Almásy Pál kormánybiztoshoz egri szállására 1848. december 21-én éjféltájban kopogott be a futárkatona, aki az OHB elnökének levelét továbbította. Ebben a napi teendők felsorolása mellett szerepelt Kossuth azon kérése is, hogy Lenkey Károly nemzetőr őrnagy azonnal jelentkezzen nála kihallgatásra, Pesten. Lenkey Károly másnap útnak indult Füzesabonyból a kormányzóhoz, a rákövetkező napon, úgy éjjel 23 óra körül ért fel a fővárosba. A bizottmány éppen ülésezett Kossuth elnöklete alatt, amikor a Törökországot is megjárt elnöki titkár, Szőllősy Ferenc (1796-1854) bejelentette az elnöknek Lenkey őrnagy érkezését. Ő nyomban átadta az elnökséget Nyáry Pálnak, és külön szobába vonult az őrnaggyal. Közölte vele, hogy azért hívatta, mivel Eszék vára katonailag veszélyeztetve van, a stratégiai objektum parancsnoka Éder Frigyes tábornok magatartása miatt már nem élvezi az OHB bizalmát, ezért kérte, hogy vegye át a várőrség irányítását, egyúttal megkapja honvéd alezredesi kinevezését. Másnap fogja Nádosy Sándor ezredes, a hadügyminisztérium II. katonai osztályának igazgatója – egy honvéd altiszt és közvitéz kíséretében – kézbesíteni ideiglenes pesti szállására a felhatalmazást és a kinevezési okiratot, valamint a vár védelmi költségeire kiutalt harmincezer forintot. „Siessen rendelkezési helyére. Isten Önnel!” – búcsúzott Kossuth. Lenkey ezt igazi megbecsülésnek tekintette, figyelme arra is kiterjedt, hogy engedélyt kérjen honvédtiszti egyenruha elkészíttetésére. Kossuth megértette, nyomban szabót hívatott, aki levette a méretet. Az alezredes ígéretet kapott arra is, hogy az új egyenruha mellett utána küldik Egerből csatalovait is Eszékre. 1848. december 23-án reggel hat órakor megérkezett a kétfogatú postakocsi a két honvéddel, Nádosy Sándor ezredes azonban nem volt velük. Egészen fél tízig várt Lenkey Károly, amikor elvesztve türelmét és bérkocsit hívatott. Buda várába hajtatott az ezredes szolgálati helyére. Nádosy hűvösen fogadta, átnyújtotta az alezredesi tiszti kinevezési okmányát, az Eszékre történő várparancsnoki felhatalmazásról és a hadipénztárról azonban nem szólt. Lenkey Károly erre rákérdezett, mire röviden közölte:„Hja! Már oda Földváry Lajos korán reggel elindult”. Lenkey Károly leírja emlékiratában, hogy „bámultában önkéntelen beletekintett kinevezési okmányába. A hadügyminiszter, Mészáros volt aláírva és a honvéd alezredesi kinevezés, nemzetőrségi alezredességre volt átváltoztatva.” Lenkey ezt képtelen volt fegyelmezetten elviselni, hasonlóan a délvidéki harcok során történt több összeszólalkozásához tiszttársaival, most is indulatba jött, „méltatlan kijátszást” emlegetett, és a kinevezési okmányt „visszadobta” az ezredesnek. Távozásakor – maga számolt be róla – kijelentette: „Nékem ilyen kinevezés nem kell; és ha az urak még máskor is valakit bolonddá akarnak tenni, ne Lenkeyt, hanem mást válasszanak. Azzal becsapta az ajtót és eltávozott”. A várakozó postakocsiba vágta magát, és elindult haza Egerbe. Különös fintora a sorsnak, hogy a különösen szenvtelen arccal reagáló Nádosy Sándor ezredes 1849 januárjában, amikor szemleútra a Délvidékre küldték, gr. Esterházy Sándorral, a bácskai hadtest parancsnokával együtt azon fondorkodott, hogy az egész hadosztály behódoljon Windisch-Grätz tábornagynak. Csak a váratlanul határozottan közbelépő gróf Vécsey Károly tábornok, Lenkey János ezredes és Baudisz József százados, s még néhány bátor tiszt támogatásával tudta megakadályozni, hogy erre sor kerüljön: 1849. január 16-én a verbászi táborból a két főtiszt aztán eltűnt.

 

Lemondás a rendfokozatról

 

Lenkey Károly közvetlenül karácsony előtt érkezett haza. Elhamarkodottan írásba foglalta még nemzetőr őrnagyi kinevezéséről történő lemondását is, és elküldte a hadügyminisztériumba. Az egriek pedig számítottak rá, ugyan pesti távolléte miatt nem volt ott Egerben, december 23-án, a székesegyházban, ahol a magyar fegyverek győzelméért szentmisét mondott Lévay Sándor nagyprépost úr, az egyházmegye helynöke –, de hazaérkezése után 1848 szép karácsonyán azonban már részt vett családjával az ünnepi szentmisén. Lenkey nem sokáig maradt tétlen, másnap ugyanis megérkezett Mészáros Lázár hadtestparancsnok levele, aki, úgy látszik, az elhamarkodott lemondást nem vette komolyan, mert utasította, mivel a hevesi lovas nemzetőr csapat megérkezett a táborba, az őrnagy is azonnal jelentkezzen. Lenkey Károly engedelmeskedett, és december 27-én elindult el Miskolcra. Megérkezése után ott tudta meg, hogy közben a hevesi nemzetőrök élére tiszttársát, Almásy Bódogot állította a parancsnok. Nyilvánvaló volt, hogy Mészáros Lázár azért zokon vette rangjáról elhamarkodottan történt leköszönését, ezért napokig nem is fogadta kihallgatáson. Csak a december 29-I szikszói ütközet után néhány nappal szakított időt a meghallgatásra. Ez megint balul sült el, Mészáros ugyanis közölte vele: „Ön Bobory Kálmán Lehel huszár őrnagy dandárjánál át fogja venni a lovas nemzetőröket.” Ez Lenkey önérzetét megint sértette, túlságosan hozzászokva a császári haderő drilljéhez, a beosztásoknál szigorúan érvényesített „szokásjoghoz”, most is hirtelenkedve válaszolt: „Bocsánat, Miniszter Úr! Én minőségben idősebb vagyok, mint Bobory, s abba bele nem egyezhetem, hogy ő legyen a parancsnokom; különben is ismerem egyéniségét közelebbről”. A kihallgatás az udvaron történt, így többen hallották Mészáros vezérőrnagy kemény válaszát: „Ne okoskodjék! Ha nem tetszik, arra van az út! Menjen ahonnan jött! Ilyen egyénekre itten úgy sincsen szükség”. (Az 1809-ben született Bobory Kálmán /testvére, György is tisztként szolgált/ később a 14. Huszárezredben alezredes lett, és emlékezetes helytállása a tápióbicskei csatában.)

 

A kassai ütközet

 

Mészáros Lázár azzal a céllal vette át az „északi mozgó sereg”, azaz az északi hadtest irányítását, hogy december 30-án a magyar csapatok megindulnak Kassa felmentésére. A tisztek emlékeztek arra, hogy parancsnokuk kellő önbizalommal rendelkezik, hisz decemberi kinevezésekor az alsóházban magabiztosan jelentette ki: „Ismerem az ellenséges vezért, volt szerencsém alatta szolgálni, de mégis remélem, hogy Isten segedelmével végezni fogok vele, noha derék katona és schlückelni (elnyelni – S. S.) fogom azt a Schlicket”. A Mészáros számára kidolgozott haditervben jelentős szerepet szántak a törzstisztek a nemzeti patriotizmusokról oly ismert Ung és Bereg vármegyei nemzetőröknek, ők kapták feladatul, hogy 1849. január 1-jén foglalják el Eperjest, s onnan kiindulva támogassák meg a Kassát délről támadó főerőket. Schlick közben már előrenyomult Pest felé, erre ugyanis parancsot kapott, s már Miskolc térségében járt, amikor Szikszónál beleütközött a magyar csapatokba. December 29-én, rövid „csatapaté” után kitért, nem üldözte a magyar csapatokat, hanem visszatért Kassára. Ennek az volt az oka, hogy futár útján értesítették Eperjes fenyegetettségéről. Sajnos itt nem kísérte szerencse a magyar fegyvereket, Eperjesnél a magyar nemzetőröket visszaverték, ezáltal Mészáros kétirányú támadási terve kivihetetlen volt. Így 1849. január 4-én, a magyar honvédek délről indultak el a Kassa elleni rohamra: a balszárnyon Perczel Sándor őrnagy, középen Pulszky Sándor ezredes, a jobb szárnyon Dessewffy Arisztid alezredes dandárjának katonái támadtak. Lenkey Károly Egerben kiképzett nemzetőrei zömében az elővéd dandárban voltak hadrendbe állítva. Dessewffy alezredes parancsnoksága alatt 230 egri önkéntes vadász, 160 lovas nemzetőr és a hevesi 26. honvédzászlóalj állt, emellett Henrik Rembowsky őrnagy 700 fős lengyel légióját is 120 lovas hevesi nemzetőr támogatta. A támadást Perczel dandárja kezdte Kassa délnyugati oldalán, eközben Pulszky egységének katonái átkeltek a jeges Miszlóka patakon és éppen az „Akasztóhegy” megrohamozására indultak, amikor a magyarok bal szárnyán elhelyezkedő gyalogság erős ellenlökést kapott. A kevéssé fegyelmezett és gyakorlatlan csapatok katonái, amihez hozzájárult Mászáros Lázár rossz parancsnoki ténykedése is, pánikszerűen meghátráltak. A jobb szárny megfutamodásában a Heves megyei lovas nemzetőrök jártak az élen, magukkal rántva a bal szárnyat is. A magyar csapatok legalább kétszáz halottat, ötszáz foglyot és tíz löveget veszítettek.

 

Kormánybiztosi rendeletek

 

1849. január 5-én, a császári csapatok megszállták a fővárost, majd Hatvan vonalában előrenyomultak. Halasy Gáspár Heves megye másodalispánja 1849. január 25-én jelentette Kossuthnak, hogy Schultzig tábornok katonái már Hatvanba érkeztek. Az osztrák hadtestparancsnokság mellé rendelt Mátyus császári biztos rendeleteket küldött a megyebizottmányhoz, melyben behódolásra szólította fel. 1849. január 23-án e tárgyban ezért összeült a megyei önkormányzati testület, s „meggyőződvén az osztrák császári hadsereg győzelmes előrenyomulásáról, a fegyveres túlnyomó erőnek ellent nem állhatván, a szigorú kénytelenségnek hódolva”, tudomásul vette a rendeleteket, és a politikai foglyokat is szabadon bocsátotta. Kossuth értesülve a behódolásról, felháborodott hangú dorgáló levelet intézett a hevesiekhez és közölte, nyomban kormánybiztost fog kinevezni a rendcsinálásra. Azonnal hívatta Eger országgyűlési képviselőjét, Csiky Sándort, s így szólt hozzá: „Önnek ismert hazafiúi erélyét hívom fel és megbízom a kormánybiztosi teendők ellátásával. Oly hírt kaptam, hogy „… a múlt időkből dicső emlékeket felmutató Eger városa, a környékbeli népnek indolentiája (közömbössége – S. S.) miatt kénytelen a legkisebb ellenállás nélkül falai közé fogadni az önkény zsoldosait”. Kérte, hogy keljen mielőbb útra. Halasy másnap újabb levélben tájékoztatta Kossuthot, hogy Kápolna községben két tiszt vezénylete alatt megjelent 60 osztrák vasas katona, és az elöljáróságtól ötezer emberre szállást, 100 akó bort és 60 öl tűzifát rendelt, amelyet megkaptak. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a kis létszámú ellenséges erőknek sem tudnak ellenállni szervezetlenül a községek. Ezért Kossuth Halasy jelentéséről másolatot készítetett Csiky Sándornak és utasította, „intézkedjék úgy, hogy a még netalán magokat előadandó hasonló esetekben a nép önerejével semmisítse meg az ellenségnek illy apróbb, de ha lehet, nagyobb csapatait is. Ha minden helység illy érzelemtől lelkesítve egyenként csak 60-100 emberét elpusztítja is az ellenségnek, nincs azon földi hatalom, melly leigázhassa a csupán védelmére fölkelt nemzetet” – írta levelében. Csiky Sándor kormánybiztos ekkor már útban volt Egerbe: január 23-án Gyöngyösön tűnt fel, január 24–25-én Tiszafüreden intézkedett a Tiszaátkelőhely megerősítéséről, s azt követően utazott szülővárosába. Jelentős szerepe volt abban, hogy Heves vármegye 1849. január 29-én megtartott újabb megyegyűlése a korábbitól gyökeresen eltérően foglalt állást. Határozatilag kimondták Halasy Gáspár másodalispán előterjesztésére, hogy minden tisztviselőnek polgári és hivatali kötelessége „az ellenséges csapatoktól érkezendő rendeleteket nem teljesíteni”. Egyben felszólították a lakosokat, hogy „az ellenségnek aprós, s erejüket felül nem múló csapatjait megverni, elfogni… megsemmisíteni igyekezzenek”. Döntöttek újabb nemzetőrcsapatok felállításáról Hatvanban, Szolnokon és Tiszafüreden. A megye egyúttal magyarázkodó levelet intézett a Honvédelmi Bizottmányhoz Debrecenbe, s az ellenséggel szemben tanúsított eddigi engedékenységét „szigorú kénytelenítésnek” nevezte. Egyúttal a kiadásokra 12 ezer Ft segélyt kért, mivel korábban „az ellenség közeledtekor a felszerelési pénztárban lévő 25 ezer pFt összeget a megye a Honvédelmi Bizottmányhoz elküldötte”. A segély kiutalása hamarosan megtörtént, egy katonai kórházat állítottak fel belőle. Csiky kormánybiztos gyakorlatiasan intézkedett, január 29-én a szabadcsapatok felállítására kért 25-30 toborzót a megyétől. Közbenjárására a január 30-i egri népgyűlésen kihirdették a pontosan kidolgozott mozgósítási rendeletet. E szerint Egerben harangszóra, valamint a várban elhelyezett három tarack lövéseire azonnal köteles volt a lakosság a négy kijelölt gyülekezési csomóponton megjelenni. A négy csapatot az érseki lyceum előtti téren kellett egyesíteni. Az összevont népfelkelő egység parancsnokának Kiss János ny. századost kérték fel. A népgyűlés kimondta, az ellenség tevékenységének gátolására és zavarására minden eszközt igénybe kell venni: ásó, kapa, vasvilla, ferdített kasza, csákány, fokos, cséplő és minden egyéb aratóeszköz fegyverként szolgáljon. A városba érkező minden utas ellenőrzésére és a szállítmányok átvizsgálására hat emberből álló őrcsapatot állítottak fel az Egerbe vezető utak csomópontjainál. Eger a magyar katonák segélyezésében is kivette részét. Szemere Bertalan kormánybiztos 1849. január 25-én jelentette Szentiványi Károly Gömör megyei főispánnak, később erdélyi kormánybiztosnak, hogy Egerből útbaindított a honvédség számára „1000 köböl életet” és 6-700 pár csizmát. Az 1849. február 5-i, branyiszkói ütközet után Schlick tábornok hadteste elhagyta Kassát és a közeledő Görgey Artúr serege elől kitért délnyugati irányban. Így kikerülte Görgey és Klapka csapatainak szorítását, s arra törekedett, hogy mielőbb egyesüljön Windisch-Grätz Pestről már kimozdult csapataival, melyek Gyöngyös felé tartottak. S az időközben császári kézbe került szolnoki hídfő védelmére Jellasics hadtestét hagyta hátra. Dembinszky főparancsnok haditerve az volt, hogy az Egerből Gyöngyösön át Pestre vezető országút mentén mérjenek a magyar csapatok megsemmisítő erejű csapást az ellenség főerőire. De mivel a Tisza jobb partján felvonuló magyar csapatok létszáma alig haladta meg a 35 ezer főt, vagyis nem volt jelentősebb, mint a két egyesülni készülő osztrák erő, a lengyel főtiszt úgy rendelkezett: ahhoz, hogy a főcsapás irányában erőfölényt biztosítson, a főtámadás megkezdése előtt Vécsey és Damjanich Szolnokkal szemben helyezkedő 12 ezer főnyi egysége intézzen tüntető támadást Szolnokon át Pest felé. Ezzel hitessék el, hogy Szolnoknál a magyar sereg főerői harcolnak, s ezzel vonják magukra a Gyöngyös felé törő osztrákok egy részét. A katonai lépések a polgári közigazgatást is érintették: 1849. február 10-én jelentette Repeczky Ferenc, Heves megyei kormánybiztos Kossuthnak, hogy 8-án megérkezett Egerbe, és intézkedett a megye székhelyének áthelyezéséről Tiszafüredre. Jelezte azt is, hogy Lenkey Károly nemzetőr alezredesre fontos szervezési feladatokat kíván rábízni. Kossuth hűvös tartózkodással válaszolt: „Lenkeyre nézve, ki a Schlick elleni első expeditio után még nemzetőrségi tisztségéről is lemondott, mindaddig semmi megbízást nem adhatok, míg lemondásának mibenlétét, indokait nem ösmerem. Oly egyénekbe, kik egy veszteség után lelépnek, a győzelemkor pedig ismét visszatérni akarnak, jogos bizalom nemigen lehet. Azért kérek e részben felvilágosítást.”

 

„Titokszerű fogság”

 

Repeczky Ferenc kormánybiztos Tiszafüreden Lipcsei Imrénél, megyebizottmányi barátjánál szállt meg, s ott kapott szállást Lenkey Károly is. Repeczky, Kossuth utasításának megfelelően, Lenkey Károly minden lépését ellenőrizte. Lenkey emlékiratában megemlíti, hogy „titokszerű fogságáról” Lipcseitől értesült. Kossuth bizalmatlansága az alezredes iránt, öccsének, Lenkey Jánosnak március 15-én történt tábornoki kinevezését követően is tartott még. Lenkey tábornok ugyanis kérte Kossuthot, hogy helyette bátyját – ezredesi rendfokozattal – nevezzék ki helyére a Hunyadi-huszárokhoz. Az 1849. Március 29-én keltezett hadügyminisztériumi fogalmazvány, mely Kossuth kiegészítését is tartalmazza, az előléptetések terén alkalmazandó irányelvekről szólva konkrétan kitér Lenkey Károly ügyére. „Miolta a hadseregnál vagyok – szúrta be Kossuth véleményét –, alkalmam van tapasztalni, hogy a tisztikar jó szellemét s azzal együtt az egésznek katonai fegyelmét, semi annyira s olly hamar meg nem rontja, mint a beszúrásokból (Einschub) keletkező ingerültség. – Nagyon kedvetlen dolognak tartom azt, hogy a tiszti kinevezésekre alulról adassék impulsus; de éppen azért múlhatatlanul szükséges, hogy hol csak lehet, a zászlóaljaknál s illetőleg ezredeknél megürülendő tiszti helyek mindig ugyanazon zászlóalj vagy ezred illető rangfokozatú tisztjei közül töltessenek be, s egyáltalában az előléptetésekre nézve olly szigorú igazságot kövessünk eljárásunkban, miszerint alkalom ne adassék az elégületlenségre, mert a szoros igazság legbiztosabb óvószer az alárendeltek hívatlan avatkozása ellen. Lenkey [János], midőn tábornoknak kineveztetett, azt kérte, hogy helyébe a Hunyadi- huszárokhoz, testvére neveztetnék ki ezredesül s ezredparancsnokul. Tájékoztam magamat azon ezred tisztikarának szellemi viszonyaiban, s úgy találtam, hogy Lenkey ebbeli kívánsága nem teljesíthető anélkül, hogy abból a tisztek között, a rendet és fegyelmet meginogtató, s az egész ezred jó hangulatát megzavaró békétlenség ne következzék”.

 

Ezredesi előléptetés

 

Hamarosan azonban a hadi helyzet miatt változás történik, és Kossuth Lenkey Károlyt magához rendelte Debrecenbe. A kihallgatásra azonban csak április 2-án került sor. Kossuth titkára, Szőllőssy igen kora reggel jött érte, még szürkület volt, ezért a kormányzó gyertyavilágnál fogadta. Első szavai rávilágították arra, hogy mi történt, s miért oldódott fel hirtelen a bizalmatlanság iránta. A kormányzó így szólt: „Ezredes úr! Túl szerénységének köszönheti a haza, hogy Eszék vára elesett”. Lenkey megkönnyebbült, ekkor értette meg, hogy a Mészáros Lázár által előző napon közölt jó hír – ezredesi kinevezéséről – összefügg azzal, hogy a kormányzó e gesztussal közvetetten azt is elismerte, hogy a helyette meglepetésszerűen Eszékre kinevezett várparancsnok, Földváry Lajos ezredes kudarcot vallott. Megérkezett a szolgálati jelentés: az osztrák csapatok, amelyek Laval Nugent von Westmeath (Ballynacor, Írország, 1777. – Károlyváros, 1862.) gróf, császári és királyi tábornagy, a 30. gyalogezred tulajdonosa parancsnoksága alatt 1849. január 30-án megszállták Pécset, majd ostromgyűrűbe zárták Eszék várát, most bevonultak oda. Földváry ezredes, a mintegy háromezer főnyi magyar várőrség parancsnoka február 13-án – büntetlenség fejében – átadta a várat. „Fortes fortuna adiuvat” (Bátraké a szerencse) – írta a római költő, Marcus Terentius Varro. Lenkey Károly sorsában most tényleg szerencsésen fordult a „kocka”. Kiderült, hogy minden korábbi meglepő cselekedete ellenére, eddigi harctéri szolgálata és hadseregszervező munkája alapján élvezi a kormány hangadóinak bizalmát. Mészáros Lázár hadügyminiszter Kossuth Lajoshoz intézett április 5-i levelében maga ismerte el, hogy „a kormány Lenkeyt minél előbb alkalmazni ajánlotta” számára. Erre most lehetőség nyílott, ugyanis Mezey Károly alezredes, a 10. Huszárezred (Vilmos huszárok) parancsnoka 1849 februárjának 28-án Mezőkövesdnél szerzett súlyos sebesülése miatt beosztását nem tudja ellátni, legalább két hónapig szolgálatképtelen, ezért helyettesítésére sürgősen vezénylő tisztet kell állítani. Így Lenkey személye került a figyelem központjába, ezért közölte Mészáros: „jónak láttam Lenkeyt mint kiművelt régi katonát és jó hazafit a Honvédelmi Bizottmány helybenhagyása mellett ezredessé előléptetni.” Az ezredesi előléptetés 1848. április 2-án kelt. Mészáros eredetileg a 13. huszárezrednél számolt vele, de most Mezey helyére állította. Ellentmondásos Kossuth reagálása: április 3-i levelében még azt közölte Mészárossal, hogy „Lenkey testvérét eszem ágában sem volt a 13. huszárezredhez besorozni, s mint nem is soroltam be, hanem a 10. huszárezredhez, mely előterjesztésem a Honvédelmi Bizottmány által elfogadtatott…” Ennek ellenére Mészáros megtudta, a „Kormányelnök és Görgei tábornok szavát adta …, hogy oda semmiféle idegen be nem fog soroztatni”. Erről azonban „tudósítani nem méltóztattak”, írta április 5-I magyarázkodó válaszlevelében.

 

Állománygyűlés

Lenkey Károly ezredes kinevezése után Debrecenből elindult új állomáshelyére, Vácra, hogy átvegye a Kmety György ezredes hadosztályába (3 osztályból állt) besorolt 10. huszárezred parancsnoki beosztását. Vác ekkor már szilárdan magyar kézben volt: az április 7-én tartott haditanácsban került elfogadásra Görgey Artúr azon
javasolta, hogy mielőbb kerüljön sor az osztrák seregek által szorongatott komáromi vár felmentésére. Ehhez Aulich tábornok az ellenség nyugtalanítása s félrevezetése céljából maradjon Pest környékén, az első, harmadik és hetedik hadtestek, Klapka, Damjanich és Gáspár (utóbb Pöltenberg) vezérlete alatt Vác felé vonultak, és a várost április 8-án megostromolták és elfoglalták. Ekkor sebesült meg halálosan a császáriak részéről Götz tábornok a csatamezőn. Lenkey Károly ezredes április 15-én érkezett meg huszárjaihoz Vácra, s vette át másnap Károlyi századostól a parancsnokságot. Túlságosan nem lepődött meg, hogy a régi császári tiszt azt bizonygatta neki, hogy „a legénység nem tud a magyar vezénylethez szokni”, ezért ő németül adja ki a vezényszót. Lenkey erre elmosolyodott, nem szólt semmit, de amikor először ellovagolt bemutatkozásul kihúzott karddal katonái előtt, s rövid beszédet intézett a katonákhoz, utána kiadott néhány, az alaki kiképzésen alkalmazott vezényszót magyarul. Emlékiratában leírja, örömmel látta, hogy a gyakorlat „teljes megelégedésére hajtatott végre a már jól begyakorlott huszárok által, akiknek arcáról a magyar vezényszóra a honvédlelkesedést olvasta le”. Mielőtt az ezrednek „Oszolj!”-t vezényelt volna, kihirdette a katonáknak, hogy ezennel, minden főtiszt és altiszt magyarul köteles vezényelni. Erre a legénység „a leghangosabb éljen rivalgással fejezte ki örömét” – emlékezett vissza időskorában a váci epizódra.

Tábornoki eligazítás

 

Lenkey Károly ezredes a szolgálati szabályzatnak megfelelően két nap múlva lóháton Lévára utazott eligazításra, s egyúttal bemutatkozó tisztelgő látogatásra Görgei Artúr tábornokhoz, a fel-dunai mozgó hadsereg parancsnokához. A fővezért a főhadiszállásán április 18-án, du. 15 órakor kereste fel. Görgei az asztalfőn ült tisztjei társaságában, jobbján Nagysándor József, balján Damjanich János, ő mellette Leininger-Westerburg Károly tábornok ült. Éppen az ebédet fejezték be. Lenkey Károly ezredest bemutatták Görgeinek, aki beszélgetést kezdeményezett nyomban. Megértést kért, hogy noha Lenkey kinevezése tíz nappal korábbi, mint Kmetty ezredesé, tehát ő a rangidős, a hadosztályparancsnokságot mégsem rá bízta. Kmetty több ütközetben bizonyította összeforrottságát katonáival, ezért döntött mellette. Kérte, hogy Lenkey a lovassági parancsnoki beosztást fogadja el. Lenkey katonásan válaszolt: „Tábornok úr, nem csalatkozott hazafiúságomban; én sem magas állásért, sem díjért vagy nyervágyból [nyereségvágyból] hazámat nem szolgálom, hanem honfiúi kötelességként veszem…” E szavakra – Görgei kivételével – a tisztek felugrottak, s Lenkey egészségére ürítették poharukat, majd meginvitálták körükbe. Különösen Nagysándor József tábornok volt előzékeny, ők azonos ezrednél szolgáltak tizenöt éven át az 1820–30-as években. Másnap, azaz április 19-én, Lenkey ismét megjelent Görgei hadiszállásán, hogy elbúcsúzzon. Meglepve látta, hogy a vezérkar valamennyi tisztje együttes tanácskozást tart a fővezér jelenlétében. Görgei az asztalnál Lenkeyt jobbjára ültette. Az estebéd a vége felé járt, amikor bejelentette az ügyeletes tiszt, futár érkezett Debrecenből, majd átnyújtotta a csomagküldeményt Görgei szárnysegédének, Molnár Ferdinándnak. Ő kinyitotta a csomagot, amelyben a Marczius 15. című lap friss száma volt, s ezt átnyújtotta főnökének. Görgei azonnal elkezdte átolvasni. Minden szem rá tekintett, egy pontnál „elmosolyodott” – emlékezett vissza Lenkey –, ezzel különösen felhívta Bayer József ezredes figyelmét. Bayer ezredes, aki – „szokás szerint felvilágosodott állapotván lévén” – írta Lenkey öregkorában ironikusan, célozva arra, hogy a tábornok igen szerette a „lélekemelő” italt – hirtelen ekkor „a csendet megzavará, s ekként szólt: „Was schreiben diese Kerin [Kerle] in Debrecin?” (Mit irkálnak ezek a fickók Debrecenben?). Görgei odanyújtotta az újságot Molnár szárnysegédnek, s ráparancsolt: „Olvassa és magyarázza meg szomszédjának a lap tartalmát”. Bayer borgőzös szavai, „a debreceni kormány irányában tanúsított illetlen kifejezése” megdöbbentették Lenkey ezredest, azt írja emlékiratában, hogy „vér szökött az arcába, azonban nehogy magát elárulja, hirtelen felvevé poharát, s kiüríté”. Molnár Ferdinánd szárnysegéd átfutotta a lapot, majd németre fordítva hangosan felolvasta a lap cikkét, mely az április 14-i Függetlenségi nyilatkozat országgyűlési elfogadásáról tudósított, s lefordította sebtében a nyilatkozat szövegét is. Bayer meghallgatta, majd kurtán így felelt: „Und diese Kerle fragen uns gar nicht. Wartet! wir werden euch in Debrecin bald ausseinander treiben”. (Ezek a fickók egyáltalán nem kérdeznek minket. Várjatok! Hamarosan benneteket mi szétkergetünk.) Lenkeyt rendkívül meglepte Bayer ezredes politikai pökhendisége, „ereiben meghűlt a vér” – írta – a többiek is morgolódtak s „csendes zúgásban társalogtak” tovább. Hamarosan Görgei Artúr felállt az asztaltól, erre szétoszlott a társaság. Lenkey, április 19-én reggel, ágyúdörgésre ébredt, azonnal a főhadiszállásra sietett. Látta, hogy az udvar tele van poggyászos kocsikkal és felnyergelt lovakkal. Görgei reggelije elfogyasztását követően nyomban kardot kötött, és indult törzskarával. Lenkey nem tudta az úti célt. Ő maga felült lovára, és a csatarobaj felé sietett: Nagysarlónál hallotta a sebesült katonáktól, hogy az osztrákok már a 2-ik állásból is kivetettek. Ekkor elindult keresni egy magaslatot, hogy megszemlélje Damjanich katonáinak küzdelmét, egy kerítéssel ellátott árok átugrása közben azonban lova első lábára megsántult, így az ezredes gyalog vezetve lovát foglalt el egy magaslati pontot, és csak távcsövén keresztül tudta követni a csata kimenetelét. Utólag tájékoztatták, hogy Damjanich tábornok április 18-án, a Görgei fővezérsége alatt álló hadsereg derekával még Kálnál tanyázott, de miután megtudta, hogy kb. 20 ezer császári katona Nagysarlón állomásozik, Aschermann táborkari törzsfőnök haditervének megfelelően, április 19-én hajnalban katonáival megtámadta az ellenséget. Iszonyúan nehéz harcban, kartácszápor közt, oly vakmerően rohantak előre, hogy délfelé már az ellenséget megtörték, azok futásnak eredtek, s a helység a magyar sereg birtokába jutott. Lenkey Károly ezután gyalog még visszatért Lévára, majd lóra ült és Vácra vágtatott egységéhez.

 

Budavára viadala

 

1849. április 29-én, Vácon, Kmetty hadosztályparancsnok kiadta a parancsot, hogy a katonák induljak el Komárom felé. A parancsnok nem árulta el Lenkeynek, hogy Budavára elfoglalása a titkolt végcél. A csapatok Szobnál keltek át a Dunán április 30-án, gabonaszállító hajókon a túlpartra. Kmetty Esztergomból hirtelen azonban közölte Lenkeyvel, hogy megváltozott a parancs, s az úti cél Buda. Kmetty hadosztálya május 4-én, reggel 9 óra körül érkezett meg Óbuda térségébe. Ninsics hadnagy kapott parancsot három huszárral, hogy lovagoljon előre a térség felderítésére. Ők belebotlottak egy háromfős osztrák őrsbe, akiket a huszárok a külső „karózaterődítésig” kergettek, elfogniuk azonban nem sikerült. Óbudán más ellenséget nem találtak. Erre Kmetty ezredes hadrendbe állította az egységeket: az élre Dzvonkafszky százados huszárszázadát állította, őket követte a hadosztályparancsnok a 10. honvéd zászlóalj élére állva, ezután Kőnig Endre százados tüzérütegei következtek, mögöttük egy gyalogos zászlóalj katona várta a parancsot, s azután kerültek sorra Lenkey huszárjai és a hadtápalakulatok. A tisztek útközben értesültek Görgey főseregének megérkezéséről Komáromból Buda alá, ami azt jelentette, hogy összességében kb. 32 ezer magyar katona állt szemben az osztrákokkal. Lenkey leírja emlékirataiban, hogy olyan szóbeszéd járta, hogy a magyar sereg azért jött ilyen jelentős erővel „a kis fészek ellen, hogy őket megrémítvén, egy lövés nélkül még aznap ki fogják tűzni a fehér lobogót, és minden akadály nélkül egyenesen a várba mehetnek”. Lenkey Károly nem osztotta ezt az optimista véleményt, meg is jegyezte tiszttársainak, „meg fogják látni, ha közelebb érnek, hogy a remélett fehér lobogó helyett véres tagokat fognak látni”. A magyar hadvezetés valóban arra számított, hogy a rossz állapotban lévő, eléggé elavult védművekkel rendelkező vár néhány nap alatt bevehető. A valóságban Heinrich Hentzi tábornok négy gyalogzászlóaljjal, igaz kis létszámú lovassággal és kb. 90 löveggel rendelkezett, s a vár védelmét alaposan megszervezte jelentős erődítési munkák után. A várat a Kmety-hadosztály mellett három magyar hadtest vette körül, kb. 32 ezres 142 tábori löveg támogatta. Miután Görgei Artúr tábornok, a magyar fősereg vezére megadásra felszólító levele nem ért célt, megkezdődött a vár lövetése. A kis űrméretű lövegek azonban csak kevés kárt okoztak a vár épületeiben, a falakban pedig úgyszólván semmit. Ugyancsak sikertelennek bizonyultak a meglepetésszerűnek szánt gyalogsági támadások. Lenkey Károly hibáztatja Kmetty ezredest, hogy a huszárokat is az ellenség ágyúinak hatótávolságán belül vezényelte. Az ezredbeli Thurzó százados (lövést kapott a vállába) elmondta neki: „Látja ezredes úr, hogy sebet kaptam. Kmetty zászlóaljunkat rohamra parancsolá, és a szó szoros értelmében a falnak vezetett; mert alig hogy a palissádokhoz [cölöpfal] közeledtünk, azok mögül sortüzet adtak reánk, és az ágyúk s kartács kereszttüzébe jutottunk.” Elmondta azt is, hogy még Kmetty parancsnok is kénytelen volt a térről bemenekülni egy házba, mert látta, hogy „egyszerre százak terítettek le”. Lenkey huszárezrede ekkor a Fő utcában foglalt el harcállást, hamarosan észrevették, hogy szemben velük a vár fokán 3 db 18 fontos ágyú áll tüzelésre készen. Az ezredes erre elküldte szárnysegédjét Kmetty ezredeshez, hogy jelentse a veszélyhelyzetet, ő azonban azt üzente, maradjon mindenki az eredeti helyén. A huszárok a kapuk alá, az udvarokba és az utcakereszteződésekbe húzódtak, amikor a várból az ágyúk tüzelése elkezdődött. Ez így tartott majdnem négy órán át, amikor az osztrákok észrevették, az utcákra hosszában irányzott lövéseik az emberekben nem tesznek kárt, ezért gránátokat kezdtek hajigálni. A huszároknak fegyvernemüknek megfelelő harcra nem nyílt lehetőségük, a közvetlen feladat a várfalakra való feljutás lett volna. Emiatt „zúgolódásra fakadtak – írja Lenkey –, hogy ők nem macskák, hogy falra másszanak”. Az ezredes erre huszárezredét visszavonta Óbudára, más megoldást keresett. Nem akarta cserbenhagyni hadosztályának elővédként előrevezényelt egységeit sem, ezért az ezredtrombitás és egy hussar kíséretében Dzvonkafszky százados és a 10. zászlóalj keresésére indult. A katonákat a kapucinusok templománál találta meg, az ő viszszavonulásukat is elrendelte. A Fő utcán át húzódtak vissza: a két parancsnok egymás mellett lovagolt, amikor egy gránát süvített el fejük felett, őket nem érte, de a mellettük lovagló ezredkürtöst és az első sorban haladó három huszárt megsebesítették a gránátdarabok. Már este 5-6 óra körül lehetett, Kmetty parancsa még mindig nem érkezett meg a visszavonulásra, amikor egy, a várból kilőtt bomba berepült annak az épületnek a felső emeleti ablakán, ahol
a tisztek voltak, és leszakadt az egész párkányzat: Dzvonkafszky századának udvaron lévő lovai annyira megijedtek, hogy szétszaladtak, csak másnap került elő 40 huszárló a hegyekből. Lenkey az első nap eredménytelensége után „rosszalló véleményét Kmetty előtt nyíltan kimondá” – áll az emlékiratában. Abban egyébként igaza volt, a magyar hadvezetés későn ismerte föl, hogy a vár bevételéhez először réseket kell törni a falon, amihez ostromlövegek kellettek. A magyaroknak egyébként darabszámra is kevés 12 és 6 fontos ágyúi voltak. Görgei főparancsnok ezt felismerte, már másnap, május 5-én parancsot küldött Richárd Guyon tábornoknak, hogy indítson nehézlövegeket Buda alá. A komáromi várparancsnok négy 24 és egy 18 fontos bronzágyút és a vár készletébe tartozó négy 60 fontos mozsár útra való előkészítését és átszállítását nyomban elrendelte. Lenkey berzenkedése, úgy látszik, eljutott a felső vezetéshez, mert Kossuth, az OHB elnökeként, május 4-i keltezéssel felszólította Mészáros Lázárt, az ideiglenes hadügyminisztert, intézkedjék haladéktalanul Mezey Károly ezredesi előléptetéséről, készítesse el kinevezési okmányát, és terjessze be azt ellenjegyzésre hozzá, tekintve „érdemdús szolgálatát, de különösen méltányolva a harcztéren, jelesen Mezőkövesdnél tanúsított ritka vitézségét”. S egyben állítsa ismét a 10. huszárezred élére, ami furcsa volt, mert Mezey Debrecenben feküdt betegen, bár lábadozóban volt. Kossuth egyben
arról is intézkedett, hogy Lenkey Károly ezredest helyezzék át a 13. (Hunyadi) huszárezredbe. Lenkey meg volt győződve arról, hogy a Kmettynek mondott ellenvetése következménye a hadügyminiszteri rendelet, amely kijelentése után alig 48 órával érkezett. Valóban fegyelmezésszámba ment a döntés, ugyanis közismert volt a hadsereg berkeiben, hogy az OHB még 1848 októberében határozta el a lovas szabadcsapatok huszárezredekké való fölfejlesztését. S mivel 12 régi huszárezred volt rendszeresítve, a frissen szervezett hat új ezred a 13-tól növekvő sorszámot kapta. Közöttük a legnevezetesebb a 13. Hunyadi-huszárezred lett, melynek népszerűségét az is növelte, hogy nem a megszokott zsinóros öltözetet hordta, hanem pörge kalapot és pitykegombokkal kihányt Viktória-dolmányt. Kezdetben karikás ostort is használtak. Rásuhintottak az ellenségre, s amikor az ostor sudara annak testére vagy nyakára csavarodott, lerántották a nyeregből. Az ezred huszárjai rendkívüli figyelmet kívántak, nehezen voltak fegyelmezhetők, előfordult az a példátlan eset 1849. február 28-án, a mezőkövesdi lovas harcban, hogy saját parancsnokukat árulónak nevezték, és odavágtak neki, mert megkegyelmezett egyik régi osztrák bajtársának. Lenkey Károly a parancs vétele után a katonai szokásjognak megfelelően összehívta a tisztikart, és felolvasta előttük az új szolgálati helyére való vezényléséről szóló rendeletet. A tiszti gyűlés ezután szétoszlott. A bejelentés meglepetést keltett, mert még aznap két beosztott tiszt jelent meg nála, akik a tisztikar nevében egy folyamodványt adtak át. Ebben kérték a hadügyminisztert, hogy vonja vissza Lenkey áthelyezését, aki „az ezred megelégedését anynyira bírja, hogy amíg csak lehet, alatta kívánnak szolgálni”. Azt is kilátásba helyezték, hogy kérésük elutasítása esetén leköszönnek itteni beosztásukról. Lenkey azt írja emlékiratában, rövid gondolkodás után összehívta a tisztikart, ő tudta, hogy „a folyamodásra a hadügyminiszter tagadó választ adna”, ezért kérte tiszttársait, álljanak el kérésüktől, a bizalmi nyilatkozatot tartalmazó iratot emlékül azért hagy tartsa meg. Egyben ígéretet tett, hogy amíg ezredéhez viszsza nem kerül, semmilyen katonai előléptetést nem fogad el. Ezután kihallgatást kért Kossuthtól: erről azt írja, hogy ekkor a kormányzó felvetette esetleges tábornoki kinevezését is, ha a rögtöni visszahelyezésének szorgalmazásától eláll. Erre nincs bizonyíték, nem valószínű ennek valódisága, egy bizonyos, a szabadságharc alatt előléptetésére nem került sor. Lenkey elbúcsúzott ezredétől, s Óbudáról átment öccse Lenkey János tábornok szállására Pestre. Innen követték figyelemmel a budai vár ostromát, melynek komoly politikai jelentősége volt. Hadászatilag azonban nem szerencsés időpontban került sor az ostromra. Görgei hadműveleti törzstisztjei pontosan kijelölték ekkor már Budánál a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést akartak törni. Miután ezt Görgei jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Mór alezredesnek irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező, ún. leszerelő üteg helyének, tüzelőállásának előkészítése. Közben a várat szinte állandóan lőtték, és a védőket időről időre betörésekkel nyugtalanították. A tüzelőállások kiépítése lassan haladt, hiszen csak éjjel lehetett dolgozni. Az ostromágyúk május 14-én már a Naphegy mögött felállítva álltak, készen arra, hogy a műszaki munkák befejezése után állásaikba kerüljenek. Másnap az esti órákban végül megkezdték a lövegek bevontatását is. 1849. május 16-án reggel, megszólaltak a nehézágyúk, a tábori lövegekkel együtt, szinte szünet nélkül lőtték estig a várerődítményt. A másnap is folytatódó lövetés eredményeként a várfalon hatalmas rés keletkezett, s erre Görgei május 17-én elrendelte a rohamot, ami azonban nem járt sikerrel. További három napra és több mint kétezer lövedék kilövésére volt szükség ahhoz, hogy május 21-én hajnalra kitűzhessék a roham új időpontját. A zászlóaljak éjjel háromig csendben nyomultak előre a falak közelébe. Ekkor szólaltak meg a réstörő üteg ágyúi, ami jeladás volt az általános rohamra. Elsőként a 34. zászlóalj igyekezett a résen keresztül bejutni a várba, de ott a védők visszaverték a támadást. Viszont két honvédzászlóaljnak, a falakat létrákon megmászva, sikerült bejutnia a várba. Hajnali négy óra körül az első honvédek már a falakon belül voltak. A délről támadó II. hadtest csapatainak szintén sikerült a vár deli részét nagy áldozatokkal elfoglalnia. Hentzi tábornok a Szent György térnél sikertelenül próbálta meg elszigetelni és leválasztani a támadókat, miközben halálos sebesülés érte. Ugyancsak életét vesztette Allnoch ezredes, a várparancsnok helyettese, aki a Lánchíd felrobbantásával is megpróbálkozott. A várba behatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és félórai harc után tették le a fegyvert. Görgey Artúr méltán volt elégedett, hiszen április 26-án felmentette az ostromzár alól Komáromot, most pedig május 21-én, 17 napos ostrom után bevette Buda várát. Hamarosan a seregparancsnokság mellett átvette a hadügyminisztérium igazgatását is, sőt 1849. május 27-én, altábornagyi kinevezést is kapott. Egyúttal megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályú fokozatát (ezt rajta kívül csak Bemnek adták meg), de nem fogadta el. Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben (Bp. 1988., Európa) című könyvében a valódi okot így fedi fel: „Helytelennek tartottam, hogy jutalmat fogadjak el attól a párttól, amelynek politikai tevékenységét a nemzetre nézve vészt hozónak éreztem. De hogy a visszautasítás igazi okát, amennyire lehet, eltitkoljam, előre értesítettem szándékomról az országgyűlési küldöttséget, és ezt részint a katonai érdemrend alapszabályaival indokoltam, melyek szerint a kitüntetésnek első osztálya engem nem illet meg, részint azzal, hogy az altábornagyi méltóság Szemere Bertalan miniszterelnök republikánus kormányprogramjával nem egyeztethető össze”. Görgey valóban, már Tatán keltezett, 1849. május 1-jén, Kossuthnak írt – a hadügyminiszterséget elfogadó – levelében visszautasított a nemzeti jutalmat, és az altábornagyi rangot, s a formalitásnak megfelelően így válaszolt: „Minthogy sem hivatal-, sem vagyonbeli jutalom után nem vágyódtam, nem vágyódom, nem is vágyódandom soha, méltóztassék kormányzó elnök úr megengedni, hogy én jelen címemmel megelégedjem, mégpedig következő okoknál fogva: mivel a féligmeddig már kidolgozott hadorganizációi tervemben a magyar tábornoki rangnál magasabb cím nem létezik… Még egyszer tehát tiszta szívemből megköszönöm a nekem szánt kitüntetést, sokkal nagyobbra becsülvén tisztelt kormányzó elnök úr megelégedését.”

 

Salutatio

 

Lenkey Károly néhány hétig beosztás nélküli státust élvezett, mivel – emlékiratban azt említi – „nem lévén több teendője Ó-Budán, következetesség szempontjából pedig új ezredéhez, a Hunyadi-huszárokhoz nem mehetett”, átköltözött Pestre öccse, Lenkey János tábornok szálláshelyére. S együtt látogatták meg a Városligetben lévő szanatóriumban Damjanich János tábornokot, akit az OHB április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezett, azonban még aznap eltört a lába kocsikázás közben Komáromban, s emiatt szolgálatképtelenné vált, s Pestre hozták. Tiszttársai szemeiből bénult állapota „baráti részvevő könnyeket sajtolt ki”, nagy tisztelettel köszöntek el tőle.

 

Seregszervezés az Alföldön

 

Lenkey Károlyhoz hasonlóan katonai csapatbeosztás nélkül volt Perczel Mór is, aki a felkínált altábornagyi rangot Törökbecsén, 1849. április 26-án, Kossuthnak írt levelében – Görgeyhez hasonlóan – visszautasította, június elején azonban parancsot kapott, hogy utazzon Ceglédre. Kossuth szorgalmazta különösen, hogy ismét állítsanak fel népfelkelő egységeket, amelyek a reguláris egységek kiegészítőjeként alkalmasint jól hasznosíthatók. Perczel egy tartaléksereg szervezésére kapott utasítást, ehhez igénybe vette a szervezésben jártas Lenkey Károlyt, akit átküldött hamarosan Szolnokra, parancsnoknak. Feladata volt a csapattesteiktől elszakadt honvédek összeszedése, ismét katonai egységekbe szervezése, másrészt a vasút adta előnyökkel élve az ország más részeiből is tartalékosok gyűjtése. Lenkey János tábornok is megjelent Cegléden, ő azonban hamarosan Nagyváradra volt kénytelen távozni figyelmes katonaorvosi tanácsra, egészsége provizórikusan ismét megrendült, ezért az ottani gyógyfürdőbe irányították. Egy hónap leforgása alatt Perczel és Lenkey két hadosztálynyi, kb. 18 ezer fős tartaléksereget állított fel. Az első hadosztály élére Gaál László ezredes állt, míg a második Lenkey ezredes parancsnoksága alá került. A katonák hadfelszerelés igen hiányos volt, csupán Lenkey egységének 19. zászlóalja volt jól felszerelve: ez a komoly tapasztalatú Nyereggyártó János alezredes agilitásának is volt köszönhető, a többi egység újoncainak fegyverzete jórészt vasnyársakból állt. A magyar kormány tagjai 1849. július 11-én Szegedre érkeztek, innen ment a parancs, hogy Lenkey maradjon a szolnoki Tisza híd védelmére vissza. Az osztrák és orosz főerőkkel el kell kerülni egy esetleges együttes összecsapást, külön-külön kell kicsikarni a döntő csatát. Igyekezni kell a Tisza–Maros szögébe összpontosítani a magyar erőket. Kossuth Lajos Szemere Bertalan miniszterelnöknek írt, július 26-i levelében elárulja, hogy ténylegesen Perczel tábornok Lenkeyhez írt leveléből értette meg az ellenség elhelyezkedését és célját. Perczel ugyanis Kecskemétről utasította Lenkeyt, aki ötezer katonával kimozdult Cibakházára, hogy vonuljon még aznap Kunszentmártonba, másnap pedig Szentesre folytassa útján. Perczel tábornoknak „tegnap kelt rendeletéből értem, hogy a Pestről kiindult ellenség nagy erővel, három Colonban (ezred) mozog ellenünk. Az 1-ső Monor és Hartyánon át úgy látszik, Szolnok és Cibakházára függeszti szemeit, a 2-ik Örkényen át Kecskemétnek a tiszai főhadtest után nyomul, míg egy harmadik a Duna mellett szint már Vecsésig terjeszkedne.” Az osztrákok ennek megfelelően ténylegesen három colonne-ben (hadoszlopban) vonultak. Perczelt július 28-án arról tájékoztatta Kossuth, hogy Titel alól Guyon Richárd 13 ezer fős seregének érkezése 31-ére van ütemezve Szegedre, „reménylem még elég jókor”. Ha hozzászámítva a szegedieket (kb. 8 500 főt), kiegészítve Lenkey Károly hadosztályával, „40 000-et haladó számmal leszünk Szegednél, s ezzel csak megmérkőzhetünk”. Perczel július 29-én szintén megérkezett közel 27 ezres csapattestével a kormány ideiglenes székhelyére. Így a létszámot tekintve a magyar haderő – beleszámítva a hódmezővásárhelyi és szegedi táborban lévőket – elérte a 48 ezer főt, a Bánátban további 32 ezer katona állomásozott. Reális volt a számítás, hogy a kiépített sáncokra támaszkodva, a Szeged–Tisza között sikerrel lehetett volna szembeszállni az osztrák ellenséggel. A Tisza vonala Szolnoktól Cibakházáig védtelen volt, gr. Schlick átkelt a Tiszán, Lenkey csapatával Szentesre húzódott. Csongrádról kért a hídveréshez alkalmas eszközöket.

 

„Lóvesztébe!”

 

Kossuth július 31-én Szegedre rendelte Hódmezővásárhely, Szentes és Csongrád elöljáróit egy népfelkelés kihirdetésének tervével. Ennek vezényletét Lenkey Károly ezredesre akarta bízni. Emlékiratában azt írta, „veszélyesnek látta” a tervet, a népfelkelők „emberi gyengeségeit” jól ismerve, attól tartott, mint több ízben már előfordult, egy ágyúsortűz megfutamítaná a harchoz nem szokott önkénteseket, s ezzel szétzilálódna hadosztályának hadrendje. Ráadásul azt a parancsot kapta Dembinszkytől, hogy kerülje a Schlick katonáival való nyílt összecsapást, és a számára kiépített két tutajhídon vonuljon át Makó alatt a Maros folyón a bal partra, majd gyújtsa fel a hidakat. Kossuth augusztus 1-én azt az utasítást adta Lenkeynek hogy az ellenség átkelését Csongrád és Szentes között mindenképpen akadályozza meg: „Lóvesztébe!” – hangzott a talányosnak tűnő, de érthető utasítása. Aznap azonban Kossuth estére kénytelen volt elismerni: „Az ellenség Csongrádot leégetvén, hidat vert a Tiszán, Lenkey 8000-re Vásárhelyre nyomult.” Augusztus 2-án Dembinszky feladta Szegedet, és áthúzódott katonáival a Tisza bal partjára. Lenkey közben írásban közölte Kossuthtal, hogy koleragyanús, ezért átadja a parancsnokságot Nyereggyártó János ezredesnek. A 25. hadosztály – Gaál László tábornok hadtestéhez tartozott – ekkor 8610 gyalogsági katonából állt, 800 lovassal és 27 tüzérlöveggel rendelkezett a déli hadsereg kötelékében. Az egység, augusztus 2-án ért át Szőregre, Dembinszky a tartalékba osztotta, ezzel Lenkey Károly ezredes parancsnoki ténykedése véget ért.

 

Szörnyű idő, szörnyű idő! (Petőfi Sándor)

 

A főerők augusztus 8-án érkeztek Temesvár alá hosszú menetgyakorlat után, igen fáradtan, és rossz előjelek közepette néztek a másnapi ütközet elé. 1849. augusztus 7-én Perczel Mór tábornok, Perczel Miklós ezredes és Lenkey Károly Rékasra ment, a Temesvárhoz alig egy órai járásra lévő faluba. ide érkezett Bem altábornagy is 9-én Erdélyből. Bem átvette Dembinszkytől az 57 ezres sereg (102 ágyú) fővezérletét s futárt menesztett Görgeyhez Aradra, és kérte, hogy Temesvár felé indítsa seregének egy részét, hogy ütközet esetén Haynau seregének háta mögé kerülhessen, és onnan támadhasson. Bem tehát Görgeyvel akart egyesülni, és kész volt Aradra vezetni seregét. A visszavonulás zavartalanságának biztosítása érdekében előbb meghátrálásra akarta kényszeríteni Haynaut, s ezért még aznap megtámadta az ellenséget Temesvárnál. Ennek várostroma egyébként jócskán elhúzódott, még június 11-én megkezdődött és augusztus 9-ig tartott. „A rékasi értekezlet számítása füstbe ment” – emlékezett később vissza Lenkey Károly a vesztes ütközetekre. Ráadásul a temesvári 9-i csatavesztés idején Bem fővezért is szerencsétlenség érte, lova megbokrosodott, s levetette hátáról, és vállpercét törte. A magyar tüzérség lőszerkészlete is kifogyott, ráadásul Haynaunak az a hadosztálya, amelyet előzőleg a Temesvárról Aradra vezető út megszállására küldött, hogy elzárja Dembinszky egyesülését Görgeyvel, most a jobbszárnyon szintén beavatkozott. A főtisztek közül sem Perczel Mór, sem Mészáros Lázár sem Henryk Dembinszky nem merte vállalni a küzdelem irányítását, kilátástalannak tartották, így Guyon ezredesnek kellett átvenni a Bem vezérkari főnökének tisztét. A többször előtűnt főtiszti torzsalkodást hitelesen villantotta fel Arany János 1850-ben írt Koldus-ének című versében: Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!/ Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:/Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;” Lenkey Károly ezredes pedig másnap Perczelékkel útnak indult Lugosra. A két Perczeltől ott elbúcsúzott, hívták, hogy tartson velük külföldre, az ő gondolatai azonban már szülővárosában jártak, kis családja sorsa izgatta. Facsétra ment, betért Lukács Dénes tüzérezredeshez, aki semmiképpen nem akarta elhinni a katonai kudarcot, még meg is fenyegette: „Téged, pedig mint lehangoló álhírek terjesztőjét, elfogatlak” – mondta neki. Lenkeynek egy társa is akadt hazafelé, a komáromi Szögleti őrnagy csatlakozott hozzá: már Soborsinban jártak, a Maros jobb partján, ahol ismerős volt a táj Lenkeynek, hiszen egykor a helység szerető édesapja szolgabírói járásához tartozott. Augusztus 12-én Tóthváradra, ebbe a többségében románok által lakott faluba értek, ahol oly kedvesen fogadták őket, hogy még át is szállították a tiszteket a hegyeken át 4 ökrös fogattal Butyénbe. Lenkey ott is ismerősbe botlott, a helyi szolgabíró, Madarassy, egykori aradi iskolatársa volt. Tőle tudták meg, hogy sor került augusztus 13-án, a Világos és Magyarád közötti területen az általános fegyverletételre. A magyar honvédsereg 30.884 katonája sorakozott fel a kijelölt síkon, hadsoraik előtt 144 ágyúval. A magyar sereg gyászos némaságú felvonulását követően érkezett meg a cári intervenciós hadsereg III. hadtestének parancsnoka, Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornok muszkalovon, nagy tiszti kísérettel. A tisztelgés után elhangzott magyar részről a rövid vezényszó: Fegyvert gúlába! Erre minden zászlóalj gúlába helyezte fegyvereit, a tölténytáskákat pedig csomókba hányták. Majd a lovasság lefegyverzésére került sor: - Le a nyeregből! - zúgott a parancsnokok vezényszava.

 

Hazatérés

 

Madarassy szolgabíró Butyénben próbálta rábeszélni Lenkeyéket, hogy menjenek át Világosra, hogy mentesüljenek a későbbi felelősségre vonástól. Szögleti őrnagy hajlott is rá, de Lenkey Károly hajthatatlan maradt. Így a két honvédtiszt Butyénből Szalonta felé vette útját, majd zegzugos kitérőkkel a Sarkadhoz közeli Okánban kötöttek ki. Itt találkoztak Szlávy Miklóssal, a helyi földbirtokossal, aki megszólította őket, amikor a kovácsmesterhez kocsikerék-cserére tértek be. Beszédbe elegyedtek, és Lenkey elpanaszolta Szlávynak, hogy a múlt éjjel egy borona vasszög ment a kedvenc katonalova talpába, kérte, gyógyítassa meg. Szlávy ezt előzékenyen megígérte, és azt mondta, bármikor visszaadja, ha arra jár. Ígéretét betartotta: Lenkey emlékiratában elmondja, erre közel öt év múlva került sor, amikor kiszabadult az aradi börtönből. Lenkey Károly és tiszttársa 1849. augusztus 17-én átkeltek csónakon a Tiszán, majd a két katona útjai szétváltak: Szögleti őrnagy Komárom felé vette útját, míg Lenkey Kömlő érintésével hazatért Egerbe.

 

Vizsgálati fogság

Alig 48 óráig maradt titkokban Lenkey Károly hazaérkezése: egy ismerőse figyelmeztette, hogy értesítést kapott a helyi osztrák katonai hatóság érkezéséről. Erre Lenkey ezredes feladta magát a városparancsnoknál, Köllő őrnagynál. Az osztrák tiszt írásban kért Pestről Haynau parancsnokságától utasítást a teendőre, ezzel egy kicsit az időt akarta húzni. A parancs azonban megérkezett és úgy szólt, szállítsák fel a tisztet. Lenkey 1949. augusztus 24-én elbúcsúzott családjától, befogatta lovait és egy fiatal lengyel őrmester őrizetében elindult Pestre. Az út négynapos volt: a Gödöllőről Pestre vezető út vámházánál ott állt akkor is a katonaőr, aki azonban jelentette a szolgálattevő főtisztnek az érkezést. Az őrtoronyból lekászálódott főhadnagy azonnal intézkedett: „Nur in das Neugebäude!” (Most pedig az Újépületbe!) Lenkey Károly a jóindulatú lengyel katonát rábeszélte, hogy térjenek be a „Veres Ökör” vendéglőbe, ahol jól eliszogattak. Hajnali háromkor keltette fel Lenkeyt kocsisa. Nem akarták az alvó lengyelt se bajba hozni, ezért őt is felköltötték. Még bornyúját és puskáját is segítettek feltenni a kocsira, akinek eszébe jutott, hogy a parancs szerint a térparancsnokságnál jelentkeznie kell. Lenkey azonban lebeszélte, hiszen a vámnál a főhadnagy „ordréját” [parancsát] nem foglalta írásba. „Megölelték egymást” – mesélte 1868-ban Lenkey Károly – és megparancsolta a kocsisnak, különösen a vámnál hajtson sebesen, hagy higygyék a fegyveres katonáról, hogy „valaki üldözésére van kiküldve”. Később tudta meg az egriekről: a lengyel katona szerencsésen viszszaérkezett Egerbe. Lenkey ezt követően bejelentkezett báró Johann Kempen tábornok parancsnokságán, meghagyta címét és átment sógorához, Peregriny Elekhez, Budára. Harmadnapra hívatták a térparancsnokságra, onnan akkor még elengedték. Haynau elfogatási parancsát egy rendőr szeptember 26-án kézbesítette számára, így került Lenkey Károly az Újépületbe Dreier hadbíró elé. A kihallgatást vezető hadbíró emlékeztette, hogy Vukovárról került fel ő is, Lenkey azonban úgy tett, mint aki nem emlékszik egykori tiszttársára. A katonaügyész jóindulatúan a kihallgatási jegyzőkönyvre „veres ónnal” ráírta: „Nem súlyos bűnös”. Már 1849. október végén járt a zord idő, amikor a rögtönítélő bíróságokat megszüntették és 36 fogoly egykori császári Magyar tisztet átszállítottak Aradra, a katonai törvényszékre. Szolnokig vasúton utaztak, Haynau ezredéből rendeltek ki őrzésükre egy abszolút megbízható századost, gránátosaival. Szolnokról továbbra is szigorú őrizet alatt menetalakzatban mentek tovább. Az első kocsin négy katonával egy őrmester helyezkedett el, a menettempót is ez diktálta, ezután következtek a foglyokat szállító kocsik, melyeken a fegyveres katonával szemben hátul ült két fogoly. Utánuk haladt két kocsin 10 gránátos, a menetoszlopot a százados kocsija zárta be. Aradon előbb a vár kazamatájában helyezték el a tiszteket, a szavak kevesek ahhoz, hogy méltatlan helyzetükről beszámoljunk.

Dr. Sebestény Sándor: Lenkey János és Lenkey Károly honvédtisztek a Délvidéken (1848)

Bevezetés

Szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek Lenkey Jánoshonvédtábornokra és bátyjára Lenkey Károly ezredesre mindenkor főhajtással emlékeznek. Felvillantjuk a két honvédtiszt és csapataik harcát 1848-ban, a Délvidéken.  
A két Lenkey-testvér életében az 1848-as forradalom sorsfordító változott hozott, mely összefüggött az országos politika viharos fejleményeivel. Gróf Batthyány Lajos, Magyarország 1848. március 17-én kinevezett miniszterelnöke, március 23-án Pozsonyban, az országgyűlés alsótábláján hirdette ki kormányának névsorát. A kormány munkáját hivatalosan április 11-én kezdte el, s hamarosan szembesült azzal a feladattal, hogy miként rendezze jogilag az ország területén állomásozó csapattestek státuszát. Alárendeltségébe kellett vonni a hadsereg egységeit, amelyeknek nagysága nem volt megfelelő az ország népességéhez és területéhez viszonyítva, megbízhatósága pedig magyar nemzeti szempontból kétségeket vetett fel.
Magyarországon, 1848 tavaszán a negyvenöt magyarországi és erdélyi kiegészítésű sorezredi zászlóaljból huszonöt, az öt gránátos zászlóaljból összesen kettő állomásozott. Tíz gyalogezrednek csak a 3. zászlóalja volt itthon, ötnek mindhárom csapategysége. Itt szolgált még tizenhat, nem magyarországi kiegészítésű sorgyalog, egy gránátos és egy helyőrségi zászlóalj. A magyar kormányzat azonban az előbbiek megbízhatóságára nem számíthatott mindenben, hisz közülük hat sorgyalog és egy gránátos zászlóalj szlovák, román, szerb és horvát nemzetiségű katonákból állt; négy zászlóalj legénysége pedig vegyes összetételű volt nemzetiségi szempontból. Még rosszabb volt a helyzet a 18 határőr gyalogezreddel: ezek közül csak a két székely ezredre lehetett biztosan számítani. „Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a nem magyar nemzetiségű határőr ezredek 1. és 2., tehát legjobb zászlóaljaiból huszonkettő nem itthon, hanem többnyire Itáliában állomásozott” - írja Hermann Róbert hadtörténész.
A lovasságnál a tizenkét huszárezredből összesen négynek (1., 2., 3., 11.) volt szolgálati helye Magyarországon és Erdélyben, harminckét lovasszázadból álltak. Mellettük összesen tizenkét vértes, dragonyos, dzsidás és könnyűlovas ezred hetvennyolc lovasszázadát találjuk itthon. A másik nyolc huszárezred közül kettő Itáliában, egy-egy Ausztriában, Csehországban és Morvaországban, három Galíciában állomásozott. Hazánkban a katonák száma, a hadtáp és technikai segédszemélyzetet is beszámítva - egyes források szerint - nem ért el a 18 ezret.
A magyar kormány megpróbálta elérni, hogy az idegen ezredeket vigyék ki az országból, s a magyarokat hozzák haza. Batthyány Lajos miniszterelnök még 1848. március 22-én kiadott körlevelében írta: „A rend kérdése nem kevesebb most, mint a szabadság kérdése”. A magyar kormány ennek szellemében igyekezett elérni a császári Hadügyminisztériumnál, hogy vezényeljenek haza magyarországi alakulatokat, akik a határainkon kívül teljesítettek szolgálatot. Galícia és Morvaország jöhetett reálisan számításba. Emellett a kormány a katonai tartalékalakulatok feltöltésére is lépéseket fontolgatott. Emellett hamarosan azzal is szembesülni kényszerült, hogy az ország határainak védelmére rendszeresített határőrség állománya vonakodik rendeleteit teljesíteni. Galánthai herceg Esterházy Pál Antal, a király személye körüli miniszter először két ezredet kért Bécstől, a képlékeny belső rend biztosításának indokával. A hadügy kérdése igen körültekintő politikai irányvonalat követelt magyar részről, hiszen a hadseregszervezés jogilag az uralkodó hatáskörbe tartozott. Olyan megoldást kellett keresni, amely törvényesen keresztülvihető az uralkodónál is, de megkapja a nemsokára összeülő népképviseleti magyar országgyűlés jóváhagyását is.
A hazafiúi érzések tettre formálására kiváló alapot adott hazánkban A nemzeti színről és az ország czímeréről rendelkező 1848. évi XXI. törvény, melyet kiegészített A nemzeti őrseregről rendelkezőXXII. törvénycikk. A nemzeti jelképekről rendelkező törvény csupán két paragrafusból állott: az 1.§. lakonikus tömörséggel kimondta: „A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”. A 2. §. gyakorlatias szép volt: „Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen (kokárda - S.S.) újra felvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületnél, s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék. - Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és czímere mellett, saját színeiket és czímerüket is használhassák”.
A nemzeti őrseregről szóló XXII. törvénycikk így rendelkezett: „A személyes- és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása, az ország polgárainak őrködésére bízatik”.
A nemzetőrség átfogó szervezésére és irányítására a magyar kormány felállította 1848. április 20-án, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot (ONH). A törvényi szabályozás szerint a 20-50 év közötti egészséges, feddhetetlen előéletű férfiak, ha legalább fél jobbágytelek nagyságú birtokkal vagy 200 forintértékű ingatlannal rendelkeztek, kötelezhetőek voltak nemzetőri szolgálatra. A nemzetőrség keretei között a fegyvernemek szerint kis létszámú parancsnokságokat, un. osztályokat állítottak fel, melyek mellett külön fegyelmi, politikai és gazdasági osztályok is létesültek.

Nemzetőr-őrnagyi kinevezés

Eger városában a szolgálaton kívüli Lenkey Károly százados a nemzetőrség felállításakor egyből az eseményeket irányítók érdeklődésének homlokterébe került. Az 1848. március 19-i egri népgyűlésen, melyet Gáhy József főbíró elnöklete alatt tartottak - miként az egykorú forrás írja – összegyűlt „több ezrekre menő városi nép sokasága… az Isten szabad ege alatt, szabadalmas Eger városa részéről közgyűlés tartására”. Határozatot hoztak, hogy a nemzet követeléseit tartalmazó 12 pontot valamint Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét 4000 példányban azonnal ki kell nyomtatni az érseki Lyceumi Nyomdában. Csiky Sándor ügyvéd vezetésével pedig a „nemzeti őrsereg” szervezésére kijelöltek egy küldöttséget, melynek tagjai Alexy Mihály Gáhy József és Kapitány Mihály lettek. A népgyűlés március 25-re elrendelte a város díszkivilágítását, s aznap de. 9 órai kezdettel ünnepélyes Te Deum tartását az érseki főszékesegyházban. Elvárták a város minden polgárától, hogy „a nemzeti szabadság jelképeként nemzeti színű jegyet tűzni és viselni nem mulasztand”. A városházára azonnal kitűzték a nemzetiszínű zászlót, ugyanígy az érseki Líceum csillagvizsgáló tornyának tetejére,  a középületekre és a laktanyára is. Joggal büszkén írta Csiky Sándor, Kossuth Törvényhatósági Tudósítások című lapjának egykori tudósítója, a Pesti Hírlapban 1848. április 19-én megjelent cikkében: „Egerben ma már, a kétfejű sasok elrepültével, mind a katonai laktanyák, mind a sóházi s egyéb királyi épületek országunk színét s címerét viselendik”.
Egerben a nemzetőrség felállítására Csiky Sándor vezetésével kiküldött bizottság javaslata március 27-én került a helyi képviselőtestület elé. Ebben javasolták, hogy polgárőr csak vagyonnal bíró lakos lehessen, aki bűncselekmény elkövetésével nincs vádolva és „közfenyíték” alatt sem áll. A jelentkezés önkéntes alapon történjen. A ruházatot illetően – mivel ezt általános érvényű országos rendelkezés nem szabályozta – a bizottság javaslatára a testület úgy döntött: a nemzetőrök egyelőre saját ruhájukat használják, de bal karjukra nemzetiszínű szalagot kötelesek feltenni. Annak jelzésére, hogy melyik századhoz tartoznak, és milyen rendfokozatot viselnek, így rendelkeztek: mindenkit lássanak el sárgarészből készült, koszorúval körbefont nemzeti címerrel, mely alatt szerepeljen a századbeosztást jelentő számjegy. A tisztek a bal mellükön viseljék a megkülönböztető rézjelet. Minden nemzetőr század mellé rátermett lovas küldöncöt is rendeltek, aki a főparancsnok, valamint a tisztek jelentéseit haladéktalanul köteles továbbítani.
Az egri képviselőtestület a Csiky Sándor vezette bizottság tervezetét egyhangúan elfogadta és egyben határozatban elrendelte a nemzetőrség felállítását és ideiglenes szabályzatának kinyomtatására. Egyúttal felhatalmazta Csiky Sándort és Nánásy Mihályt, hogy a testület nevében kérjék fel a nemzetőri főparancsnoki teendők ellátására Lenkey Károly ny. századost. Erre hamarosan sor került, Lenkey százados a felkérést katonás fegyelmezettséggel és látható örömmel elfogadta.
A nemzetőrség szervezése során jelentkezett egy tisztázatlan probléma is, ugyanis a március 27-i egri bizottmányi döntés a jelentkező önkéntesek vagyoni cenzusának mértékét nem határozta meg. Viszont az 1848. XXII. tc., mely később született, úgy intézkedett, hogy a nemzetőröknek legalább 200 pFt értékű vagyonnal kell rendelkezniük. Eger tehetősebb polgárai ezért május 4-én a kormányhoz fordultak, hogy számukra engedélyezzék egy külön vadászszázad felállítását. A gyakorlatban tehát a polgárőrség és a nemzetőrség kettévált volna. Eger mellett még Szeged fordult hasonló kérvénnyel a kormányhoz. Mindkét esetben a gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt helyettesítő Deák Ferenc adta meg a választ. Deák a kétélű javaslatban felismerte a buktatót, hiszen a kérés elfogadása esetén a cenzus alattiak is kaphattak volna kezükbe fegyvert, ez viszont ellentétes lett volna a kormány akaratával. Deák ennek szellemében válaszában leszögezte: „A nemzetőrségben semmi nemű elkülönözött és így csataszínezetű osztályok, már csak a kimondott egyenlőség elvénél fogva is, fenn nem állhatnak, mennyivel inkább nem pedig azért, mert a nemzetiségre nézve veszélyes utánzásokra adnak alkalmat”.
 Egerben a toborzás szépen haladt, 1848. március 29-én már 14oo nemzetőr állott rendelkezésre, akik „közköltségen készített lándzsákkal, saját puskáikkal, s kardjaikkal” voltak felfegyverezve. Számuk az 1848. április 9-i eskütételkor már megközelítette az 15oo főt. A tizenkétszázadnyi nemzetőrt két zászlóaljba osztották: ideiglenesen ”egy haditanács képét viselendő választmány” nevezte ki a parancsnokokat. Csiky Sándor ügyvéd lett a nemzetőrség ezredese (hamarosan lemondott, mert országgyűlési képviselőnek választották), az egyik zászlóalj élére Lenkey Károly ny. századost, a másik élére Miklósy Antal ny. főhadnagyot állították, mindkettőjüket - a sorkatonaságnál viselt rendfokozatuknál eggyel magasabb - őrnagyi rendfokozattal.
A nemzetőrségről szóló törvény a kormány számára azt is lehetővé tette, hogy előrelépjen a nemzeti haderő létesítésének útján. E céltól vezérelve a minisztertanács 1848. április 26-án határozatot hozott, mely kimondta: önkéntes őrsereget kell felállítani, és el kell készíteni - tízezer fővel számolva - a fenntartására szolgáló költségvetést. Hivatkozási alapként indokolásul leszögezték, az elégséges katonaság hiányát „szükséges pótolni”. A toborzás megkezdését - az uralkodó utólagos beleegyezésének reményében - 1848. május 19-én rendelte el a miniszterelnök, bár a rendeletet már május 15-én szignálta. Kezdetben tíz gyalogzászlóalj mellett, egy lovas üteg felállítását tervezte a kormány.
 A határozott katonai intézkedésekre nagy szükség volt, mert a Délvidékről igen aggasztó hírek érkeztek. A kormány számítása a határőrvidék polgári közigazgatás alá rendelése tekintetében nem igazolódott, mert a félkatonai települések vezetői, lakóinak többsége elutasította a felsőbb kormányszervek intézkedéseinek végrehajtását. A Pestről érkező hivatalos leveleket felbontatlanul visszaküldték, a határőrizeti szakszolgálatot működésképtelenné tették. A magyar határok könnyen átjárhatók lettek, a szerb fejedelemségből szinte akadálytalanul érkeztek a bácskai és bánsági szerbek számára a felforgató célzatú személyi és anyagi utánpótlások. A szerbek egyre erőteljesebben önálló vajdaság, illetve a horvátokkal és dalmátokkal középkori balladákkal címkézett közös királyság létrehozását harsogták. Egyre veszélyesebb méreteket öltöttek akcióik, hisz politikai törekvéseiket fegyverrel tudták alátámasztani. A határőrök a szerb fejedelemségből érkezett „szerviánusokkal” (önkéntesekkel) erődített táborokat állítottak fel, melyeket sáncokkal is megerősítettek. Általában a helyi lakosság többségének rokonszenvét élvezték, s táboraikból kiindulva - rendszerint szekereiken - meglepetésszerűen támadtak rá a védtelen magyar falvakra. A sokszor kegyetlenkedésbe torkolló akcióik után sietve visszahúzódtak erődítéseikbe. A bácskai részen Goszpodnice központtal rendelkezetek erődítéssel, de Szenttamásnál és a Titeli-fennsíkon is volt támaszpontjuk volt. A Tiszától keletebbre Perlasz, Alibunár és Pancsova térségében voltak kiépített búvóhelyeik.

A magyar kormány ebben a képlékeny biztonsági helyzetben kénytelen volt csapatokat küldeni a Délvidékre, de mivel más reguláris erővel nem rendelkezett, természetszerűen csak a császári alakulatok jöhettek számításba. A tüzérség biztosítása külön nehézséget jelentett, ezért a gyalogzászlóaljak és lovasszázadok tüzérségi támogatására egy megoldás kínálkozott. Az itt állomásozó 5. tüzérezredet vezénylő parancsnokhoz kellett fordulni, ahonnan 6 és 12 fontos ütegek kerültek kérésre. A minisztertanácsnak május 3-án foglalkozott Csernovics Péter temesi főispán és királyi biztos kérésével is, aki a megyéjében rendelkezésre álló egy tüzérüteghez, személyzetet és fogatokat kért. A kormány utasította a budai cs. és kir. Főhadparancsnokságot, hogy intézkedjen a tüzérek Nagykikindára küldéséről. A lövegeket a temesvári várból szállították, a fogatokat a temesi polgári hatóság küldte. A parancsnak megfelelően május 5-én, Anton Pekarna főhadnagy vezetésével Pestről, Szolnok érintésével útba indult 63 tüzérkatona Péterváradra. Május 21-én 205 katonával követte őket a 3. század, akik Péterváradról hat négyfogatú kocsival mentek tovább a kijelölt táborhelyre, Nagykikindára.

Az országgyűlés újoncfelajánlása (1848. július 11.)

Időközben Pest-Budára is megérkezett a hamarosan hitelt érdemlően megerősített hír, mely szerint V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király - a bécsi tömegmozgalmak hatására - udvartartásával május 18-án elhagyta a császárvárost. István főherceg magyar nádor és királyi helytartó emiatt 1848. május 24-én Innsbruck felé vette útját, mert feladatul kapta a magyar kormánytól, hogy szerezze meg a király hozzájárulását a magyar országgyűlés július 2-i összehívásához, Pozsony helyett most Pest-Budára. Útja sikerrel járt, a jóváhagyott és aláírt királyi leirattal érkezett haza.
 A népképviseleti országgyűlés törvényhozó munkájának mielőbbi megkezdése különösen sürgető volt, hiszen komoly belpolitikai gondok jelentkeztek. Az uralkodó V. Ferdinánd által március 23-én horvát bánná, majd másnap vezérőrnagynak és zágrábi főhadparancsnoknak kinevezett Josip Jelačić, néhány hét múlva már megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak. A magyar miniszterek nehéz és megfontolt döntések elé néztek, ugyanis a birodalmi hadsereg Magyarországon állomásozó ezredei tisztikarának - legalábbis egy részének – lojalitása, főként a parancsnoki állomány tekintetében kétséges volt. Mindez annak ellenére is így volt, hogy a május 20-i királyi parancs szabályozta az egységek alárendeltségét. A Délvidékről érkezett hírek egyre aggasztóbbak lettek, a horvát mozgolódás mellett a határszéli szerbek akcióknak száma növekedett. A kormánynak viszont a parlamentarizmus követelményeinek megfelelően azzal is számolnia kellett, hogy az önkéntes őrsereg létrehozása önmagában csupán kezdeti lépés. Az összeütközés kiszélesedése esetén elégséges és kielégítő megoldást csak az országgyűlés által törvényi felhatalmazásával megajánlott, önvédelmi haderő biztosíthat. Ez pedig jelentős számú újonckatona hadrendbe állítását követeli, mely nem jelentéktelen szervezési és pénzügyfedezeti költségekkel jár együtt.
A törvényhozás mielőtt ezekkel a kérdésekkel behatóan foglakozhatott volna, előbb a szokásos királyi leiratra kellett a válaszfeliratot megfogalmaznia. A magyar kormánynak a válaszfelirat-tervezet kidolgozása során arról is döntenie kellett, mily álláspontot foglaljon el az Észak-Itáliában harcba kényszerült birodalmi haderő újabb katonákkal történő kiegészítését illetően. Az olasz tartományok függetlenségéért küzdő, ezúttal a Szárd Királyság által is támogatott felkelőkkel vívott felszabadító harc, Batthyány miniszterelnököt külön dilemma elé állította. Áprilisban ugyanis - még Pozsonyban a diétán - a Habsburg-ház dinasztikus örökösödését szabályozó 1723-as Pragmatica Sanctio olyan értelmezését prezentálta, miszerint hazánk hadserege más népek szabadságának eltiprására nem használható fel. Most viszont a magyar kormánynak lépnie kellett szem előtt tartva, hogy kikerülje annak eshetőségét, hogy a dinasztia és a birodalmat irányító vezető politikai és katonai körök ellene forduljanak. Realistán azzal is számolnia kellett, hogy az ország területi épségének és függetlenségének megvédéséhez szükséges elégséges katonai erő biztosítása és a kívánt pénzfedezet megadása csak a magyar országgyűlés közreműködésével törvényes, és lehetséges. Gróf Batthyány Lajos július 4-én, a minisztertanács ülésén előállt egy ötlettel, mely szerint a válaszfeliratban ígérjenek 40 ezer újonckatonát az uralkodónak itáliai szolgálatba azzal a feltétellel, hogy a király Jellačićnak parancsoljon megálljt, s vessen véget a szerb felkelésnek. Kossuth is hajlott az elképzelés támogatásra, viszont számított arra, hogy a képviselőházban parttalan vita támadhat az olasz segélyügyből. Ennek megelőzésére a július 8-i minisztertanácson ezért azt javasolta, a katonaság küldését és a hitelkérelmet még a felirati vita kezdete előtt rendezze le a törvényhozás. A katonaállítási indítvány beterjesztésére Kossuth minisztertársaitól megkapta a felhatalmazást.

Kossuth Lajos 1848. július 11-én a T. Házban eredményesen teljesítette feladatát: képviselőtársaitól általános felhatalmazást kért a kormány számára, hogy elkerülje a haderő tényleges felhasználásának esetleges feszegetését és egy esetleges parttalanná váló vitát. A népképviseleti országgyűlés tagjai nagy lelkesedéssel, „a honfiúi közlelkesülés érzelemkönnyei között”, megajánlották „egyetemes felállással” a kért 200 000 újoncot, s a kiállításukra és tartásukra szánt 42 millió forintot.

A válaszfelirati vita

Hamarosan kiderült a trónbeszédre adandó válaszfelirat-tervezet rendkívül éles parlamenti vitát provokált ki a képviselőházban. Az indulatok csúcspontja 1848. július22-én kulminálódott: a kormány hivatalos lapja a Közlöny 1848. július 24-i, 45. száma részletesen ismerteti a vitát. Besze János, Esztergom képviselője kért szót, s egyáltalán nem elszigetelt véleményét, így magyarázta: ha a kormány az olasz segélyügyből nem csinált volna „kabineti kérdést”, és hivatalba maradását nem kötötte volna javaslata elfogadásához, akkor „én az olaszországi politicára nézve nyíltan kimondottam volna, hogy én semmi tekintetből, semmi áron, semmi feltétel alatt az olaszországi dolgokba avatkozni nem akarok; és senkinek segedelmet nyújtani nem kívánok”. A jelen helyzetben azonban a kormány „lelépésében nemzeti veszélyt látok”. Noha számolni kell azzal, hogy az itáliai beavatkozás miatt „egyik, másik nemzet rokonszenvét elvesztenők”, ennek ellenére most a kormány felirat-tervezetét felvállalni kell.
A következő felszólaló Teleki László képviselő volt. Ő Besze János képviselőtársának nyílt színvallásával szemben jobban körülírtan kritizálta a kormány-előterjesztést; „mielőtt a meritumhoz szólunk” (a dolog érdemi részéhez – S. S.) tisztában kell lennünk a tárgyalás menetével, hiszen a hozzászólásra feliratkozók közül egyesek a „meritorialis (érdemi) kérdésre” kívánnak előterjesztést tenni, mások „az incidentalis” (mellékes) részre. Teleki az olasz segélyügyet az eljáráshoz sorolta, ezért javasolta, előbb „határozzuk el a mi politicánkat az olaszországi kérdésre nézve, és azután menjünk által a pontonkénti tárgyalásra”. Egyértelműen kiderült a tegnapi vitából – emelte ki -, hogy „a kérdés, mely iránt meghasonlottunk, csak az olasz kérdés”. Ennek vitáját folytatni kell a mai napon is, mivel „ez az általános pertractatióba (vitába) illik”, vagyis az általános vita eljárási tárgya. Elhangzott tegnap egy ”miniszteriális nyilatkozat” is, mondta Teleki - itt Kossuth felszólalására utalt -, mely „a mi véleményünket kiegyenlíteni látszott”. Ezzel arra célzott, hogy Kossuth felszólalása elősegítheti a véleménykülönbségek áthidalását, és a többség számára elfogadhatóvá teszi a közös álláspont kialakítását. Ezáltal az elakadni látszó vita folytatható lenne, s „miután ma az adresse (felirat) szőnyegen van”, tárgyaljuk együtt a segélyüggyel.
A házelnök respektálta a kérést, utasította Kazinczy Gábor jegyzőt, olvassa fel „a pénzügyminiszter által formulázott miniszteriális nyilatkozatot, mint a jegyzőkönyvnek kiegészítő részét”. Ez megtörtént, mire Madarász József elkezdett akadékoskodni. Önmagát most sem megtagadva kijelentette, szerinte „a tegnapi ülésben pénzügyi országlár és képviselőtársunk, mint magános miniszter állott fel és elmondta, hogy mit ért az olasz segítség alatt, elmondta, hogy nem akarja az olasz szabadság elnyomására fordítani a katonai erőt, hanem úgy fordítani, hogy Albert (a szárd királyra célzott) ne terjeszkedhessék tovább”. Nem a földrajzi határ pontos vonalát akarja kijelöltetni, hanem azt elérni, hogy ami „a vonalon túl esik, megszűnjék lenni az osztrák birodalomnak kiegészítő része”. Felemlítette, hogy erre több képviselő kérte Kossuthot, hogy javaslatát nyújtsa be írásos határozati javaslat formájában, ez ellen viszont Batthyány miniszterelnök „tiltakozott”, aki ellenezte, hogy e megfogalmazás belekerüljön a válaszfeliratba. „Ezen kijelentésnek a jegyzőkönyvben nyoma nincsen” – mondta Madarász, fokozva a zavart.
 Kossuth álláspontjából azt lehetett kikövetkeztetni, hogy ő azzal számol, az olaszok által lakott területek egy része elszakadhat Ausztriától, a birodalomban maradó tartományok pedig bizonyos önállóságot élvezhetnének ezután. Az utóbbiak önálló alkotmányos intézményeket kapnának, beleértve az olasz nemzeti kormány felállítását is. Ha viszont az olaszok a tárgyalások során elutasítanák a felkínált megoldást, akkor nem lehetne kitérni a magyar katonai segítségnyújtás megadása elől.
A vita Teleki ismételt felvetésével folytatódott, aki csak tovább fokozta a zavart időhúzásra törekedve, mert arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte ténylegesen ma történt Kossuth nyilatkozatának benyújtása, ezért a mai ülés jegyzőkönyvébe kell azt rögzíteni, s csak holnap lefolytatni a vitát. Azt azért elismerte, hogy ez ma már formálisan sem Kossuth magánvéleménye, „az összes ministerium nyilatkozata, mert az a ministerialis ülésből kelt”, ezzel arra utalt, hogy a minisztertanács megtárgyalta. Batthyány miniszterelnök ezt nyomban megerősítette: Kossuth Lajos „tegnapi kijelentése magánvéleménye volt, azt tanácskozás következtében már ma az összes minisztérium megáénak ismeri”.   Pázmándy Dénes házelnök ezután házszabályszerűen így precizírozott: „A tegnapi jegyzőkönyvet az ellenészrevételek következtében ma kell módosítani, s ámbár ezen módosítás történik, az mégis a tagnapi jegyzőkönyvbe megy”. A képviselők többsége felállással megerősítette elnökük döntését.
Ezzel folytatódhatott felirati vita. Ezután Kállai Ödön fejtette ki markáns véleményét. A válaszfelirat tervezetét elutasította, szerinte „a nemzet méltósága” más hangnemet követel. Nem felel meg pl. a Franciaországban követett „kellő rövidségű” felíratok követelményeinek. S „nem látom a magyar nyíltszívűséggel összeférhetőnek” annak leszögezését sem, hogy a vezető bécsi kormányzati körök „a pártütő Jellasiccsal coquetiroztak”, sőt „pénzzel segítették a lázongókat”. Helyette inkább azt kellene deklarálni, hogy „a nagy Németországgal barátságos viszonyban kíván állni a magyar nemzet”. Az olasz kérdés illetően határozottan ellenzi annak kijelentését, hogy „a Sanctio Pragmaticánál fogva k ö t e l e s s é g e (jegyzőkönyvi kiemelés – S. S.) a magyar nemzetnek az ausztriai császár pártolni”. Ausztria három évszázados házasságunk alatt „mindig igyekezett alkotmányunkat megnyirbálni”, hazánkra gyarmatként tekint, mint iparának felvevőpiacára. „Nincs hát reménységem, hogy barátságát megnyerjük” – hangzottak sarkítottan kitekintő szavai. Ezután váratlanul Kossuth pártjára állt, noha megjegyezte, „miniszteriális titkokba avatva nem vagyok”, de számára meggyőző volt a pénzügyminiszter azon kijelentése, mely szerint „a beavatkozás nem lesz Olaszország szabadsága ellen irányozva, sőt a békekötési működések is oda fognak czéloztatni, hogy Olaszországnak territoriális függetlensége kivívassék”.

Kállai ellentmondásos beszéde után már nyugodt hangnemben folytatódott a vita: a következő felszólaló Ludvig János volt. Először összegezte a többségi álláspontot: „… a jegyzőkönyv felolvasása s elfogadása után a ház azt magáénak vallja”. Majd felhívta a figyelmet, hogy a Pragmatica Sanctio törvényének „többszínű értelmezése” - melyre Kállai Ödönnél imént volt példa - nem szerencsés, külpolitikailag bonyodalmakat teremthet. Példakánt Lengyelország szomorú sorsára utalt, „ki az önálló nemzetek sorából a múlt század végén felé kitöröltetett”. A lengyel nemzet pedig Magyarországgal együtt, „több századok által Európának védfalul szolgált”. Hazánk mostani helyzetében, amikor „önfenntartásunk” veszélyben van, gondoljunk és támaszkodjunk a lengyelekre: „Kérem tehát a házat, hogy a válaszfeliratban Lengyelország visszaállítását legalább néhány rövid szóval megérintse (zaj!), legalább annyit jelentsen ki, miszerint Gallicziának nemzeti kormány adassék” – javasolta. A képviselők zöme azonban nem kívánt újabb forrongó kérdést bevonni a vitába, ezt mutatta a kitört zajongás. Mire Okolicsányi képviselő felszólította képviselőtársait, zárják le a „discussiot”, hazánk „perczei drágák!”

Báró Kemény Domokos érvelése

Ezután elcsendesedett az ülésterem, mert az Alsó-Fehér megyét képviselő báró Kemény Domokos lépett a szónoki emelvényre. A képviselőre különösen odafigyeltek, mert közismert volt, hogy a május 30-án megnyílt erdélyi országgyűlésen báró Wesselényi Miklós javaslatánál,indítványával messzebb ment. Wesselényi ugyanis kijelentette: „Nekünk az unió kell, az 1848. VII. tc. szerint!”. Kemény viszont nem csatlakozást, hanem a Magyarországgal való szerves összeolvadást óhajtotta. Kemény képviselő előbb a kétnapos vitát összegezte: tartalmi szempontból „a tárgyat fontosnak és életkérdésnek” tartja, de „.itt nincs egyébről szó, csak arról, hol legyen a harczmező - Olaszhonban-e vagy honunk határai között”, fogalmazott némileg talányosan. Ténylegesen nem jelölte meg az általa elsődleges veszélyzónának tekintett térséget, mondván: „Vannak politikai titkok, melyeket mindenki jól ismer, s azokat mégis ünnepélyes helyen előhozni, naplóba vinni nem lehet, nem azért, hogy ne reveláljuk (nyilvánosságra ne hozzuk – S. S.), hanem mert ellenkezik a diplomatiával”. Ezzel a külkapcsolatok kényes voltára célzott nyomatékkal. A magyar „erélyes fellépés” sokat jelenthet annak érdekében, hogy a „dühöngő harc” mielőbb véget érjen Itáliában. Viszont figyelmeztetett, csupán a nemzetek rokonszenvére „basírozni” a külpolitikai orientációt, „igen mulandó dolog” – ezzel konkrétan Ludvignak válaszolt – ez a politika „olyan, mint egy áprilisi nap”. A franciák és lengyelek között sokáig létezett ilyen „sympathia”, de amikor ebbe bízva a lengyelek „merészen felléptek”, a franciák cserbenhagyták őket. E hasonlat magyar-lengyel viszonylatban is elmondható. „Azon improvisált barátságba sem hiszek, melyet az olaszok Magyarország iránt nyilvánítottak” –folytatta. „Vannak, kik a jus gentiumra (a nemzetközi jogra) hivatkoznak, mert a nemzetek egymásra nézve in statu naturali (természetes állapotban) vannak”. Látni kell ugyanakkor, hogy a művelt Anglia is elfeledkezett a méltányosságról pl. a kínaiakkal szemben „mert azok nem akartak tőle mérget venni”. (Az utalás az első (1840-1842) és második (1856-1860) ópiumháborúra vonatkozott.) Franciaország „protectorátusát (nagyhatalmi befolyását) egész Európára terjeszti ki”. Rokonszenv nyilatkozatokra nem lehet szilárdan építeni egy nemzeti politikát, „igen ügyelnünk kell, nehogy a sok theorizálás között don quixotti szerepet vegyünk által”. Van viszont egy alapelv, „s ez a nemzetek emancipatiója, ez olyan szent, melyért mindent fel kell áldozni” – mondta. Ez vezérli a magyar kormányt is. Ha az osztrákok győznek, Itália „a szolgaságba esik vissza”, ha viszont a szárd király által támogatott olasz felkelők, akkor „ennek vaspálczája alá” kerülnek az ottaniak. „Ennél fogva, mivel a nemzetek emancipatiójának nagy eszméjével tökéletes összhangzásban áll, hogy fellépjünk az olasz kérdésben, azt pártolom” - összegezte álláspontját.
Befejezésül hozzáfűzte: a Batthyány-kormány hivatalba maradását elengedhetetlennek tartja, egy eseteleges kormányválság „valóságos calamitásnak (szerencsétlenségnek) tekinthető. Halomba állnak „az ország alkotmánygyárában” a megtárgyalásra és megoldásra váró feladatok és törvényjavaslatok. Nyomatékul Kemény Domokos, a felelős politikushoz méltó éleslátással figyelmeztette képviselőtársait: „A magyarnak állása Európában elejétől fogva mindig kétes volt, minek oka nem volt más, mint hogy a magyar oly nagy hazát karolt fel, hogy abban főleg az alján csak vázként tűnt fel az idegen elem között, de azért a magyar mindig fenntartá, s ezentúl is fenn fogja magát tartani, ha általlátja, hogy politikai téren most más fegyverrel kell vívnia, mint amellyel elődeink Pannóniát elfoglalták. Most másként áll a dolog, most a diplomatia terén a toll vívja ki suprematiánkat. És amely nemzet most is azt hiszi, hogy minden kérdést, mint egy gordiusi csomót karddal lehet elvágni, az bármely hősek legyenek fiai – önvesztésre dolgozik”. Az országnak az adott helyzetben „fegyveres békére” van szüksége, ezért „mindaddig, míg a nemzet becsülete megengedi, a kiegyenlítés békés terén kívánunk haladni”. E politika lehet gyümölcsöző, mely vagy békét eredményez, vagy „megszentesíti fegyvereinket”. S bízzunk benne, „a nemzetek és szabadság Istene nem hagyja el a magyart”.
A következő hozzászóló Ragályi Ferdinánd képviselő volt: a horvátok ellen határozott és kemény fellépést kért, „meg kell törni a lázadást” – mondta. Az olaszok esetében viszont óvatosságra intett: veszélyes lépésnek tartaná a beavatkozást, az ország beláthatatlan kimenetelű háborúba keveredne, „melyből ki nem gázolhat”. Szerinte úgysem fog sikerülni „a birodalom egységének fenntartása”, a konfliktusok folytatódnak. Szerinte a horvát és olasz esetben is az a régi elv fog érvényesülni a gyakorlatban, hogy „mindig az ultima ratio legum (a királyok végső érve, azaz a fegyverek ereje – s. S.), az erő határozza el, mi a jog”.

„A maga nézeteit mindenkinek a haza javára fel kell áldozni” (Sebestény Ignác)

Ragályinál megértőbb álláspontot képviselt viszont a kormány politikája iránt a felvidéki Bars vármegye újbányai választókerületének 44 éves táblabíró képviselője, Sebestény Ignác. Világosan kifejtette, „ami Horvátország ellenszegülését ’s fellázadását, ’s az aldunai rablókat illeti – az utóbbi esetben a szerb betörésekre utalt – valóban igen nagy bajnak tekintem, és azt önökkel együtt gyászolom” – mondta. Minden erőfeszítést támogat, azt is, hogy felkérjék János főherceg királyi helytartót közvetítésre a magyarok és horvátok között. A polgárháborútól „irtózom” – folytatta. Majd bizakodással jelentette ki, „hiszem és tudom, hogy azon áldozatok és hazafi szeretet, melyeket e nemzet tanúsított, elegendőképp biztosítanak, hogy a nemzet dicsőségéhez képest a diadal ki fog vívatni”. Ami Olaszországot illeti, elismeri, hogy nem könnyű állást foglalni ebben „az internationalis kérdésben”, hiszen „vannak nagy elvek, vannak sympathiák és vannak nagy kérdések, melyek a nemzet dicsőségét és méltóságát igénybe veszik”. S ilyenkor nem elég csupán „lelkes, magasztos érzések” által vezéreltetve állást foglalni! A körülmények kellő figyelembe vételével kell véleményünket kialakítani, legfőbb parancsként szem előtt tartva, hogy a haza és szabadság iránti kötelesség azt kívánja, „a maga nézeteit mindenkinek a haza javára fel kell áldozni”. A kormány-nyilatkozatból számára az derült ki, hogy „az olasz nemzetiség, szabadság, alkotmányosság” ezáltal nincs veszélyeztetve, ezért támogatja azt. Kétségtelen részben „dynasticus kérdésről” is szó van, s emiatt „érzelmeimnél fogva azt kell mondanom, hogy Ferdinándra esik voksom” – mondta a képviselő. Tépelődő hazafiként azonban nyomban hozzáfűzte, „sajnálom az olaszokat annál inkább, mert midőn az elnyomott szabadságot kivívni akarták, akkor dynasticus kérdésbe estek, mely ha az olaszokra kedvezően dől is el – kérdés: megérdemli-e a nagy áldozatokat?” Az Ausztriával fennálló szövetségi viszony kétségbe vonása „bajainkat bonyolítaná”, ezért pártolja a deklaráció szerkezetét, de egyúttal nyitva hagyta a szövegmódosítás lehetőségét.

Madarász József a felelős kormányról

Lényegesen elütött a komáromszemerei Sebestény képviselő úr körültekintő megközelítésétől Madarász József újabb felszólalása. Szavaiból kiderült, szívesen belemenne akár a kormánybuktatásba is, noha túlzásnak tartja Nyáry Pál kijelentését, hogy „az hazaáruló, aki más kormányt akarna, vagy bolond”. Ő azért kért most szót, hogy a kormány mulasztásait tegye szóvá: legelőször azt, hogy „a hongyűlést” későn hívta össze, pedig a lázadás már „kitörésben volt”. Intézkedései hiányosok a horvátok irányában, azt is helyteleníti, hogy a magyar kormány elismerte nyelvhasználatuk jogosságát a közigazgatásban. Az olasz kérdést illetően mereven ellenzi a katonai beavatkozást. Madarász az ezzel kapcsolatos érvelésébe belekeverte az osztrák adósságcsapdát, s kijelentette: „Minő képpel mennek Önök egy más nemzet ellen, hogy részesüljön az államadósságban?”

A következő felszólalónak Pulszky Ferenc volt feliratkozva, de meggondolta magát s visszalépett, mire az elnök Pap Pál képviselőnek adta meg a szót. A felszólalások jogi szempontból nem kérdőjelezik meg az uralkodóház katonai segélynyújtásának jogosságát – fejtegette - ezért ő is politikai szempontból közelíti meg a kérdést. Ausztria „Lombard-Velenczét már csaknem elvesztette, s a nagy Németország elnyeléssel fenyegeti”. Ezért ebben a helyzetben „a dynastiában sem erkölcsi, sem physicai biztosítékot nem találok” arra nézve, hogy Magyarországon lecsendesítse a pártütőket és a széthúzó mozgalmakat felszámolja.   Tegyen azért a kormány újabb kísérletet - Bécsre támaszkodva - egy megfelelő alku érdekében.

Méhes Sámuel erdélyi nézőpontból

Erdély szülötte, Méhes Sámuel országgyűlési képviselő lépett ezután az előadói emelvényre. Beszédének kezdetén már leszögezte, a kormánynak a trónbeszédre készített válaszfelirat-tervezetével egyetért. Ugyanakkor az olasz segélyügyben sajátos megközelítést alkalmazott, s kitért Erdély uniójára is. „Szeretett volt kis hazám Erdély, midőn az uniót oly ritka lelkesedéssel s egyhangúlag kimondá, alkudozni nem kívánt, s egyetlenegy feltételt tett, mely is, mint az unió-törvény 1.§.-ában, így hangzik: ’Erdély Magyarországgal a habsburgi ausztriai dynastia uralkodása alatt a Pragmatica Sanctióról szóló törvény sértetlen megtartása mellett egyesült’. Magyarországon, mint hallám, a Pragmatica Sanctio értelmezése iránt eltérők a vélemények, de ebben Erdélyben csak egy az értelem” - mondta. Ezzel a képviselő arra utalt, hogy az 1848. május 29-én összeült utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsváron másnap megalkotta az I. törvénycikket, mely kimondta az uniót, majd a következő napokban a II. tc.-ben a magyar népképviseleti országgyűlésre küldendő képviselők megválasztásáról döntött, a III. tc. a nemzetőrség felállítását szabályozta, a IV-VI. tc. az úrbéres szolgáltatásoknak a földesurak utólagos állami kármentesítéssel történő megszüntetéséről rendelkezett, a VII. tc. a közteherviselést deklarálta, míg a XVIII. tc. a sajtószabadságot mondta ki, de nem feledkezett meg a bevett vallásfelekezetek teljes jogegyenlőségét hangsúlyozó IX. tc. megalkotásáról sem.

Mostanában elhangzanak ettől eltérő és zavaró jogi értelmezések, ezért szeretné kijelenteni, az erdélyi politikusok többségi álláspontja változatlan. Miként a törvény 44. §-a leszögezi, Erdély és Ausztria „a territorialis kiterjedés integritása iránt egymást kölcsönösen oltalmazzák”. A jogi helyzet tehát egyértelmű! Politikai szempontból szintén elengedhetetlen s múlhatatlan érdeke Magyarországnak „önfennmaradhatása” miatt, hogy az Osztrák Birodalommal és Németországgal „szoros barátsági viszonyban legyen”. Horvátországban „nyílt támadás” van kibontakozóban Magyarország ellen, „rablók csoportjai pusztítják” az aldunai részeket, „Erdélyben az oláhok moldovai és oláhországi testvéreiktől izgatva egy nagy daco-román birodalomról álmodoznak. Az orosz seregek már átlépték Moldova határait, s a hatalmas autocrata csak szerencsés pillanatra vár, hogy Erdélyben felgyújtsa a lázadás hamu alatti szikráját”. Már terjednek a híresztelések szász, román, illyr és horvát körökben, hogy Magyarország elszakadni akar Ausztriától. „Uraim! Ha mi most az osztrák birodalom fenyegető veszélye tárgyában lágymelegen mondjuk: szakadjon el Lombard-Velencze, kövesse ezen sorsát Gallíczia s Csehország – mi is az orosz autocrata vagy más hatalom zsákmányává leendünk. Igen erőseknek magunkat ne higgyük, ne csak hazánk belviszonyait, szakadásait, de az egész Európa jelen forrongó körülményeit is fontoljuk meg.” A képviselő a lojalitás hangsúlyozását javasolta Ausztria iránt, ha „tiszta szándékunkról” meg tudjuk győzni az udvart, akkor lecsillapodnak majd ”a horvát, illyír, oláh és szász mozgalmak” – mondotta jóhiszeműen. S hozzátette: „Legyünk lovagiasak, ne csak szájunkon pengessük a hívséget, de tettel is bizonyítsuk, így nem csak belbékénket, előrehaladásunkat, de Európa közbecsülését is meg fogjuk nyerni”.

Perczel Mór a közvetítő szerepről

Az erdélyi képviselőt Perczel Mór követte a felszólalók sorában. Mielőtt az olasz-ügyre tért volna rá, előbb János főhercegnek a horvátokkal történő közvetítő szerepvállalását kérdőjelezte meg. Ezzel arra utalt, hogy 1848. június 28-án a népszerű főherceget birodalmi kormányzónak (Reichsverweser) választotta az 568 képviselőt magában foglaló első német nemzetgyűlés Frankfurtban, aki aztán a parlament határozata alapján július 12-én feloszlatta a szövetségi tanácsot és felelős birodalmi kormányt nevezett ki Leiningen herceg vezetésével, amely egységes állam képét igyekezett formálni. A főherceg, mivel „Németország főhatalmasává” választatott „ezentúl az intermediatiót” nem láthatja el. „Miért? – tette fel a kérdést és így válaszolt – a ’historia a politicának főalapja? az megtanít bennünket arra, hogy a német császári czím, ’s melynek számtalan kútforrása volt a Magyarország elleni törekvések létesítésére, Magyarország függetlensége mit várhatott. Most midőn hivatalosan is vagyunk értesítve arról, hogy János főherceg a bánt, kiről kárhoztatását a király kimondta és kinek perbefogása elrendeltetett, ezen perbefogatás után is kedves bánnak nevezte… az ő intermeditatióját Magyarország függetlenségével többé összeegyeztethetőnek nem tartom”. A feliratba ennek leszögezését kérte.
Kezdetben vitakérdésként az is felmerült, hogy először a felirat vitáját tűzzék napirendre vagy „a pénz és katonaajánlásba menjünk bele” – emlékeztetett. Jómaga az „adresset” helyezte előtérbe célszerűségi okokból, egyébként is a másik kérdéskör összetettebb: „Magyarország veszélye nemcsak abban rejlik, hogy nincs elegendő katonánk, hanem hogy azon katonaság, amely van, nincs oly biztos kezekben, mint amilyenekre mi számíthatnánk.” Perczel kendőzetlenül leszögezte hadügyi álláspontját: „Én Magyarország hadi erejét egészen független állapotba kívánom tenni, kívánom ezen hadi erőt az 1848-iki törvényen túl és egészen, mint egy alkotmányos független kormányhoz illik, ezen kormánynak kezeibe adatni”. Erre a törvényes alapunk megvan, annak ellenére, hogy „a Sanctio Pragmatica is már némileg változást szenvedett” – mondta. Ezzel arra utalt, hogy az uralkodó az örökös tartományokat János főherceg „korlátlan rendelkezése alá” rendelte, hazánkat pedig István főhercegre, mint királyi helytartóra bízta felépüléséig. Ezzel az 1723-as törvény „némileg változást szenvedett” – jelentette ki – „nem a trónörökösödés, hanem kormányzás tekintetében”. E kijelentésére zaj támadt az ülésteremteremben, mire Perczel még élesebb hangnemre váltott. Kijelentette, „lehet-e nekünk tagadni a tényeket, miszerint a magyarországi hadseregben lévő és alárendelt tisztség nagy részben idegenekből áll? Lehet-e tagadni, hogy ezen idegen tisztség nem csak első zsengéjében a szabadságnak nem tudta magát az új viszonyokba beléhelyezni, hanem hol nyíltan, hol alattomban tusakodik az új kormányrendszer ellen, és szövetkezik azon mozgalmakkal, melyek ezen új kormányrendszer megbuktatására vannak irányozva?” Ekkor közbeszólt valaki a képviselők közül, figyelmeztetve Perczel Mórt, hogy mivel állam- és szolgálati titkok birtokosa, vigyázzon kijelentésével. Perczel azonnal válaszolt, megvált tisztségétől, „nem úgy szólok, mint rendőrségi osztályfőnök, már ma nem vagyok az”, képviselői minőségében beszél. Ismét bekiáltottak, „kinek felel?”. Perczel nem nevezte meg most sem név szerint a képviselőt, kitérően csak ennyit mondott, „annak, ki azt mondta: úgy beszélek, mint policzia-főnök”. A horvátok iránt folytatott politikát illetően nincs szemre hányni való a kormány felé, „én a minisztériumot soha nem kívántam kényszeríteni azon térre, mely forradalmi színt visel, és soha nem követeltem tőle többet a katonaságra nézve, mint amennyit a törvények korlátai között tennie lehetett”. Viszont most úgy látja, beállt egy „forduló pont”. Ma már olyan a helyzet, hogy elengedhetetlen továbblépni, ezért „a törvény ösvényén fogjuk kimondani a magyar hadseregnek tökéletes függetlenségét”. A tiszteknek alkotmányos hűségesküt kell tenniük, aki ezt nem teszi le, „elmozdíttatik”, vagyis leszerelik a haderő kötelékéből. Perczel javasolta, kerüljön bele a feliratba e javaslata, „kimondván azt, hogy e hadseregre nézve tökéletes elkülönözést kívánok”.
Az olasz függetlenségi mozgalmak megítélését illetően – kihangsúlyozta, eltér az oktatási miniszter megközelítésétől – célszerűtlennek tartja, hogy az uralkodó-házak „érdemei között” válogassanak, s ez alapján ítéljék meg s tegyék mérlegre, hogy „vajon a népeknek melyik ártott többet, melyik kevesebbet”, s így döntsenek a támogatásról. „Sokszor mondám, és ezt mindenki tartozik elismerni, hogy a historia a politicának főalapja; a historiából lehet megtanulni, vajon a hatalom miből vette eredetét, minő eszközökkel élt hatalmának öregbítésére, és minő elvek azok, melyek őtet vezérlették?” Ha áttekintjük a Habsburg uralkodóház politikáját, „Magyarország meghódítását – mert hódítás volt – akár azon pacificatókat tekintem, melyeket a magyar szabadság mellett feltámadt pártosok, vagyis inkább hazafiak kivívtak Magyarországnak és más eseményeket, köztük Csehország bekebelezését, akkor joggal lehet leszögezni, Károly Albert szárd király „egy századrészt nem vétett annyit a népek függetlensége ellenében, mint vétett az ausztriai dynastia birodalma összealakítására nézve a csehek, magyarok és lengyelek ellenében”.
Perczel határozottan leszögezte, „hiszem és vallom, hogy ha nem interveniálunk, biztosabban fogjuk az eredményt elérni”. A beavatkozás „rémítően nagy veszélyt” fog eredményezni „morális és nem kevesebbet physicai tekintetben”. Általános a közvélekedés, „a horvát mozgalmak s szerb lázadások nagyrészt az ausztriai kormánypolitika ármányainak eredményei”. A közvélemény egy része is a beavatkozás ellen van, sőt már a törvényhozás összehívása előtt is „hangosan követelte” a katonák hazahívását Olaszországból. Ha a magyar kormány „semlegesen” nem viseli magát és „a cselekvés terére lép”, nem elégedik meg azzal, hogy ’12,ooo magyar küzd Olaszországban a szabadság ellen, még ezen túl segélyt ígér és ajánlj, habár feltételek mellett is, akkor nekem is szabad kijelentenem, hogy ezen kérdésnek eldöntését nemcsak a minisztérium sorsának, de Magyarország sorsának eldöntésével ugyanazonosítottnak tartom”. Ezzel a nehézkes megfogalmazással arra kívánt utalni, hogy nemzeti sorskérdésnek tekinti az intervenció ügyét, noha hozzátette, nem „mintha azt hinném, hogy ez által Magyarország elenyészik, hanem az ilyen határozat a legnagyobb bonyodalmakba döntheti Magyarországot”. Erre a példát Lengyelország önállóságának elvesztésében vélte felfedezni, melyet egyesek belpolitikai okokkal magyaráznak. Perczel szerint eredendően „az osztrák hatalomnak ármánya” okozta Lengyelország „elenyésztét”, és az, hogy Lengyelország megfeledkezett „azon kötelességről, mellyel egy szabad nép irányában tartozik, egy alkalommal mindent elkövetett Magyarország szabadságának eltiprására. Lehet-e azt tagadni, hogy Bécsnek megmentése, Tökölynek megsemmisítése nem a lengyel seregeknek tulajdonítható? Sobieski egész készséggel mentette meg a török ostrom alól Bécset”.
Perczel történeti hivatkozása konkrétan arra vonatkozott, hogy Thököly Imre 1674-ben Varsóba küldte a lengyel királyválasztó országgyűlésre követül titkárát, a késmárki születésű Absolon Lilienberg Dánielt, aki később elárulta urát. 1688-ban Radics Endre munkácsi várkapitánnyal összejátszva a hőslelkű Zrínyi Ilonát Munkács várának feladására kényszerítette. Az új lengyel király Sobieski János kezdetben franciabarát külpolitikát folytatott és támogatta Thököly Imre felkelését. 1680 után azonban I. Lipót osztrák császárhoz orientálódott, s elzárkózott Thököly Imre, Felső-Magyarország fejedelme támogatásától. Bécs felmentésére indult csapataival 1683-ban, amikor Kara Musztafa vezérlete alatt a törökök már másodszor fogták ostrom alá a bécsi várat Az 1683. szeptember 12-i bécsi győzelemben és az október 9-i Párkánynál lezajlott csatában is győztek a lengyelek. Sobieski részvételével alakult meg 1684-ben a törökellenes Szent Liga. A lengyel király „nem gondolta meg, hogy midőn Bécset megszabadítja, akkor a maga enyészetének sírját ássa meg”. Mindezek levonta ez elvi következtetést, „a szomszéd lengyel nép példája mutatja, hogy egy nemzet, mely más nemzet elnyomására ad segélyt, s midőn szabad akar lenni, a szabadságot az által véli megszerezhetőnek, hogy más nemzet eltiprására küld segélyt, magára mondja ki a kárhozatot”.
Perczel felhívta a figyelmet, hogy komolyan számoljanak a francia kormánypolitikával is, mely „nem fogja elnézni, hogy az ausztriai birodalom territóriumát kiegészítse a lombard-velencei tartományokkal”. Az Olaszországban harcoló „civilisatió seregei” könnyen hazánk „liberális eszméiből kiszármazott kormányával”, ellenséges viszonyba kerülhetnek. A beavatkozás kimenetele kétélű dolog: ha csapatainknak vereséget szenvedve „szégyenteljesen” kell visszavonulniuk, „az is kárunkra lesz”, de ez még a kisebbik rossz lenne. Jobban kell félnünk a visszatérő „diadalmas seregtől”, mely „oly lelkülettel bír, hogy kész most is Magyarországban és Ausztriában a régi állapotot visszahelyeztetni”.
 Perczel a közvélemény vélekedésére is próbált hivatkozni érvelésekor, mire bekiabálások zavarták meg beszédét. „Azt gondolják, hogy a közvélemény e teremben van? Addig, míg a törvényhozás együtt nem ül, van közvélemény, de annak van módja nyilatkozni, s az nyilatkozott (hol? Pesten?) Önök merik tagadni, hogy a hírlapok nem közvélemény?” – vágott vissza. Erre Kállay Ödön udvariasan közbeszólt – „a szabályokban van, hogy nem szabad közbe szólni. Kérem magamat feljegyezni -, mire Perczel Mór haragosan folytatta: „Önök előbb egy oldalról törpének neveztek, s megvallom, igen érzem törpeségemet, mind az európai mozgalmak, mind azon férfiak irányában, kiknek politikája ellen nyilatkozom.”

Felemelte hangját és így folytatta, „el ne feledkezzenek egy dologról, mely európai fontosságú”. Ezzel az olasz segélyügyre utalt, melyet a megyegyűlések eddig nem tárgyaltak meg, véleményüket a honatyák így nem ismerhetik. E kérdésben „következetlenséget, sőt gyengeséget is látok, melyet az utolsó úgynevezett táblabírák privilegizált legislátiójában (törvényhozásában - S.S.) sem találok fel, mert még az sem ment annyira, hogy positive mert volna ajánlni segélyt az osztrák birodalom integritásának fenntartására”. A lakosság véleményére utalva, így összegezte be beszédét: „S miután mi, kik népképviselők vagyunk, látom, tovább mentünk, mint azon gyengének mondott legislatio (törvényhozás), s miután habár önök majoritásban (szavazattöbbség) vannak is e teremben, a közvélemény nem fog mellettük nyilatkozni”. Majd feddő szavai után felelősségérzetére utalva kijelentette, arra törekszik, hogy az általa jelenlegi formájában ellenzett válaszfelirat ne váljék „impossibilissé (el nem fogadhatóvá - S. S.), hogy gyűlöletessé ne tétessék ezen kiállítás”. S összefoglalóan így fejezte be beszédét: „Nem is megyek részletekbe az előterjesztett dilemmára nézve, mert én nemcsak a segélynyújtás módjára nézve külön véleményben vagyok, de elvben is a segély ellen szavazok”.

„A politika az exigentiák tudománya” (Kossuth Lajos)

Perczel Mór annyira karakterisztikus ellenvéleményt közölt, hogy Kossuth Lajos úgy érezte, meg kell azonnal szólalnia. Felszólalásában előrebocsátotta, „én az olasz kérdésben több felvilágosítást adni nem fogok”, megvárom a T. Ház „ítéletét”, azaz a szavazást. Annyit azért leszögezett Perczel javaslatait illetően, hogy egyetért János fhc. közvetítői szerepének elutasításával. Azért merült fel e megbízatás, „mivel a fejedelem és dynastia mindig gyanúsítgatott”. Egyesek a magyar kormány és István királyi helytartó lépéseit a horvát kérdésben úgy tüntették fel, mintha ellentétes szándékot tükröznének. Ezért javasolta a magyar kormány bizalomerősítő lépésként, hogy az uralkodóház egyik tagja utazzon le Horvátországba, s adjon az ottani „népnek megnyugtatást”. Viszont leszögezzük most is, hogy „mi Jellachichot a király ellenében hasonló hatalomnak el nem ismerjük”, hiszen „ő felsége által hivatalától felfüggesztve, s pártütőnek nyilvánítva van”. Ahhoz viszont hozzájárulunk, hogy a horvát tartománygyűlést ismét összehívják.
Kossuth a hadsereg szellemiségét illető megjegyzések jogosságát sem vitatta: ”...a múlt századok vétke a polgároktól csaknem elszakított testület - mondta -, s ezen több intézkedéssel változtatni kíván a kormány. A hadügyminiszter máris elrendelte, hogy a katonák esküdjenek fel a magyar alkotmányra. A hadvezetőség persze tisztában vannak azzal, hogy „a lelkiismeretet nem lehet violentálni” (rákényszeríteni), ezért akik „a dolgok új rendjével megbarátkozni nem tudnak”, leszerelésre kell felszólítani őket, meg kell válniuk a hadseregtől.
 Kossuth ismét kérte képviselőtársait, hogy az olasz katonai segélyügyet ne jogi szemszögből közelítsék meg, hiszen az kimondottan politikai kérdés: „A politika pedig az exigentiák tudománya” – mondta. Perczel összevetésére a Habsburg dinasztia és a szárd király törekvéseit illetően leszögezte, „nekünk az ausztriai család irányában 300 év óta méltó fájdalmunk van”. Őseinknek érdeme, hogy a szabadságért folytatott küzdelem ez alatt is folyt – erre bekiáltott valaki a képviselők közül „táblabírói kor!” -, mire Kossuth visszaválaszolt: „nem vagyok a múltak embere, de megvallom, nem szeretem, ha az úgynevezett táblabíróság gúnnyá tétetik. Minden kornak megvan a maga érdeme és in fine finali (végtére végig – a szerző megj.), azon táblabírák tartogatták 300 éven át a hazát”. Ez nem jelenti azt, hogy nem tartanám „nagy szerencsétlenségnek”, ha a népképviselők a régi politikai gyakorlatot folytatnák. Azzal a ténnyel azonban számolni kell, hogy V. Ferdinánd király „a magyar nemzet új alapokoni szabadságához sanctiójával (jóváhagyásával) hozzájárult. Neki tehát őseinek bűneit imputálni (felróni) nem akarok”. E kijelentés helyeslő morajt váltott ki a képviselőházban, amit a képviselő így toldott meg: Ezért az uralkodó politikája elleni „provocatiót czélrevezetőnek nem tartom”.
Kossuth miniszteri szavai a Perczel-féle radikálisokat nem győzték meg, de számuk nem volt jelentős.  A képviselőház még aznap, 17. órakor kezdődő ülésén, 203 szavazattal 36 ellenében, áldását adta a kormány válaszfelirati javaslatára. A döntésbe tehát beépítették Batthyány miniszterelnök javaslatát, hogy önként kínálja fel Magyarország - első lépcsőben - 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését, s tényleges foganatosítására, mint Kossuth előfeltételül javasolta, Jellačić bán akcióinak megfékezése esetén kerülhet sor. A képviselőház e válaszfelirata gyakorlati következményekkel később sem járt: a fegyveres segítség ígéretével sem tudta a T. Ház rábírni a bécsi udvart a horvát bán tényleges elejtésére, ráadásul a hadiszerencse Lombardiában - az erősítés igénybevétele nélkül is - a császári csapatok javára fordult. Így a katonai segély tényleges foganatosítására nem került sor!

Nyergelj, fordulj!

 

A Magyar Szent Korona országának határán kívül állomásozott 1848 tavaszán a Württemberg-huszárezred. A galíciai Brezany városka közelében, többnyire falusi házakba beszállásolva teltek napjai. Az ezred a szokásos hadrendben, négy osztályból állt, mindegyik két-két századra sorolva. Az ezredesi osztály 2. századának parancsnoka volt Lenkey János első osztályú kapitány.
Már közeledett Pünkösd szent ünnepnapja, amikor 1848. május 28-án, éppen vasárnap lévén a huszárszázad legénysége a déli ebéd után lement fürödni a Dnyeszterhez. Megmártóztak, majd összeültek megbeszélésre, mitévők legyenek, vannak-e újabb hírek otthonról? A folyóparton a katonák végül elhatározásra jutva esküdt tettek egymásnak: „Esküdjünk a magyarok Istenére, hogy egymást az utolsó csepp vérig, el nem hagyjuk”. S elhatározásukat tett követte. A derék huszárok 1849. május 29-én érték el a magyar határt.
Mielőtt Kőrösmezőre bevonultak volna, két huszár felszólította Lenkey János kapitányt, hogy vegye át a parancsnokságot és álljon a század élére. Lenkey ezt meg is tette, s így a magyar huszár-század parancsnoksága alatt érkezett haza. Máramaros megye főispáni hivatala azonnal jelentette ezt a magyar kormánynak.
A minisztertanács 1848. június 3-án tárgyalta meg a század parancs nélküli – katonai szaknyelven szólva - dezertálását. A miniszterek azt a döntést hozták, hogy a m. kir. Hadügyminisztériumra bízzák a szökés kivizsgálását, ugyanakkor amnesztiát kérnek biztosítani a legénységnek.
 Lenkey János kapitány Máramarosszigeten 1848. június 30-án kelt szolgálati jelentése szerint, a Württemberg-huszárezred 2. századának hadilétszáma 196 fő volt. Ebből hat fő volt tiszt (négy százados, egy főhadnagy és egy alhadnagy), két fő őrmester, egy trombitás, egy századkovács, egy tiszteletbeli őrmester, tizenegy fő tizedes, őt fő őrvezető, egy írnok, és 168 közvitéz. Közülük egy százados, egy főhadnagy és két hadnagy Galíciában maradt. Nem tért vissza egy őrmester, de a trombitás és a kovács sem tartott velük, a tizedesek közül ketten szintén lemaradtak. Egy katona szolgálati úton volt, Debrecenben toborozott újoncokat. A legénységi állományból ketten szintén Debrecenben vettek részt a toborzásban, egy katona pedig Tiszaújlakra volt vezényelve.

Mily szeretettel köszöntötte őket Petőfi Sándor - augusztusban megjelent - Lenkei százada című versében:

„Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül...
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei

Huszárszázadának?”

Hadbírósági vizsgálat

 

A hazatért század tisztjei és legénysége ellen hadbírósági vizsgálat 1848. június 16-án kezdődött meg. A vizsgáló tisztek alapos munkát végeztek: egyénileg két tisztet, két őrmestert, nyolc tizedest, öt őrvezetőt valamint 27 közlegényt hallgattak ki. Június 28-án még külön 19 huszárt, június 29-én pedig testületileg 70 közvitéz állt a hadbírák előtt. Összesen 133 fő került vizsgálat alá. Köztük volt egy szabadságolt állományú huszár is, s meghallgatták egy közvitéz feleségét is.
A kihallgatásokat vezető hadbírót és a vizsgálótiszteket különösen a szökés okai érdekelték. E tekintetben a vallomások meglehetősen egybehangzóak voltak: megemlítették a galíciai Stanislauban (lengyelül: Stanislaw/Stanisławów) egy elhunyt lengyel gróf búcsúztatásán való részvételüket elítélő dandárparancsot, a Lenkey János kapitány elhelyeztetése miatti elkeseredésüket és Mariampolba való átvezénylésüket, s végül a Hajdú Mihály közhuszár által hazulról kapott röplap hatását. (Hajdú 1848. május 26-án levelet és csomagot kapott otthonról, s ebben az egyik nyomtatványon Petőfi Sándor Nemzeti dala első versszaka volt feltüntetve.)
A katonai vizsgáló-tisztek 1848. június 29-én végül úgy döntöttek, a vallomások lényegében egybehangzóak, a további egyéni kihallgatások fölöslegesek. Ezért összehívták a kihallgatásra még nem került állomány tagjait, figyelmeztették őket, hogy csakis az igazat vallják, majd testületi vallomást írattak alá velük. Ezt lefordították németről magyarra és felolvasták nekik. Ennek a „vallomásnak” az volt a lényege, hogy a legénység azért követte el a szökés bűnét, mert hazájukat veszélyben lévőnek hitték, s ennek segítségére akartak sietni. Alávetik magukat a rájuk mérendő büntetésnek, minden parancsnak engedelmeskednek. Hazajövetelükről nem beszéltek polgári személyekkel, felszólítást se kaptak ilyen civilektől.  Schönberg hadbíró őrnagy 1848. június 30-án összefoglaló jelentést készített a kihallgatásokról. Ebben a tényállást így összegezte: „A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni.”
A hadbírósági ítéletből kiderült, hogy tíz katona volt, aki már korábban is vizsgálat alatt állt lopásért, orgazdaságért, valamint őrszolgálat elhanyagolásáért. Közülük hármukat felmentették, egyiküket lefokozták, hat személyt pedig „vesszőfutásra” ítélték. A szerencsésebbek megúszták a háromszáz ember közötti egyszeri oda-vissza futással (ez hatszáz vesszőcsapás), de volt olyan is, aki négyszer, hatszor, sőt tízszer tette meg az utat, ez megfelelt 2400, 3600, illetve 6000 csapásnak.

A század végül azt kapta büntetésül, amiért valójában hazajött: Mészáros Lázár hadügyminiszter a délvidéki hadszíntérre vezényelte bevetésre az önkéntes szerb szerviánusokkal és harcostársaikkal szemben.

 

Honvédő harc a Délvidéken

Mészáros Lázár hadügyminiszter a Délvidéken kitört szerb lázadás miatt, 1848. július 13-án kiadta a parancsot a nemzetőrség mozgósítására és a térségbe küldésére. Hozzájuk csatlakozik hamarosan felsőbb parancsra Lenkey János kapitány százada is. Augusztus 1-én maga a hadügyminiszter is szemleútra indult. A határozott intézkedéseket katonapolitikai szempontból ezt a kényszerhelyzet indokolta, hogy igen hamar kitűnt, a délvidéki katonai egységek nem eléggé ütőképesek. Főparancsnoknak a kormány Bechtold Fülöp altábornagyot, volt kassai hadosztályparancsnok nevezte ki, aki 1786-ban Peremartonban született, de magyarul nem beszélt tökéletesen. A reguláris haderő irányításához szokott főtiszt kellő szakértelemmel rendelkezett, de fél szemmel mindig a császári politikai alakulását figyelte. Harcba küldte a csapatokat július 14-én, majd augusztus 19-én a szerb felkelők által védett és körülsáncolt Szenttamás elfoglalására, de mindkétszer főleg óvatosságból, visszavonulást rendelt el. (Kiváló elméleti felkészültségű tiszt volt, Bécsben 1836-41. között kilenc kötetben jelent meg kézikönyve, a Militäriche Handbibliothek.)
Magyarországon szép példákat találunk a hazafiúi erény és elszántság megnyilvánulására e napokban is. Heves vármegye első alispánja, Blaskovits Gyula - őrizze meg nevét a hálás utókor emlékezte, a szabadságharc bukása után 1850-ben öngyilkos lett - kijelentette, ő „mint egyszerű polgár, mint egyszerű nemzetőr, vállalkozó polgártársaival Kulára fog menni, vívandó a hazáért, s meghalni örömmel ott, ha kell, a nemzet boldogságáért.” Példáját szinte az egész megyei tisztikar követni akarta, végül határozatban kellett kimondani, hogy egyszerre csak a tisztviselők fele lehet távol.
Az egri és gyöngyösi nemzetőrök (részint önkéntesekből, részben sorshúzás révén választották) zöme 1848. július 31-én indult el Egerből. A város határában a nemzetőrzubbonyt öltött Lenkey Károly őrnagy mondott „lelkes búcsú szózatot,” amit a város lakossága nevében Rózsa Károly polgármester fogadott illő szavakkal. A Gyöngyös-környéki és a Tarna járásbeli községek nemzetőrei késve érkeztek, ezért ők csak másnap követték bajtársaikat Szolnokra, az egyik országos elosztó központba. A nemzetőrök felszerelése igen hiányos volt: az első jelentkezők vadászfegyverekkel, illetve a nemesi insurrectióból (felkelés) megmaradt fegyverekkel, kardokkal, s „töltés tartókkal valának ellátva”. Akiknek vadászpuska nem jutott, Szolnokon kaszákat kaptak. A harctéri szolgálatra alkalmatlan nemzetőröket a szűrővizsgálat után hazaküldték, a többieket 6 századba osztották. Lenkey Károly őrnagy augusztus 17-i jelentése szerint a Heves megyei nemzetőrség zászlóaljának összlétszáma 1605 fő volt. A zászlóalj törzse hat tisztből állt. Az 1. század 245 fővel Panker Gábor százados, a 2. század 225 fővel, Véges László százados, a 3. század 302 fővel Losonczy Lajos százados, a 4. század 302 fővel Babits István százados, az 5. század 223 fővel Dombrády László százados, a 6. század 282 fővel gr. Keglevich Gyula százados parancsnoksága alatt állt.

A hevesi nemzetőrök Szolnokon várakoztak augusztus 2-ig, akkor kapták a parancsot, hogy a Bács-Bodrog vármegyei Kulára vonuljanak. A Tiszán való szállításra nem kaptak gőzhajót, ezért ötnapi veszteglés után két részre osztották a háromezer fős egységet, és előfogatokon szállították szegeden át, Szabadka érintésével a verbászi illetve a temerini táborba. A zömében gyöngyösiekből álló 2. nemzetőr csapat Szegeden, az egri születésű Lenkey János kapitány századával is találkozott. Erről így számolt be Spetykó Gábor ügyvéd Járekből keltezett augusztus 16-i levelében: „Szolnokról – hol egy éjszaka bennünket a szabad ég alatt irtózatos fergeteg és szélvészes zápor lepett meg, s hol a hadi élet viszontagságaival némileg ismerkedni kezdünk – a zászló alá történt újabbi felesküvésünk után kiindulván, augusztus 7-én Szegedre értünk, hol őszinte magyar lelkesedéssel fogadtatánk. Lenkey kapitány, ki századával aznap reggel érkezett Szegedre, előnkbe jött a város szélére, s ott sokunkkal kezet fogva üdvözölt, s tettekre lelkesített!” Lenkey János századával Máramarosszigetről, hosszú kitérővel érkezett meg 1848. augusztus 7-én, Szegedre.

Képviselőházi vita az újoncállításról

A hadügyi vezetésnek 1848 nyarán a délvidéki felkelés, a horvát-magyar viszony elmérgesedése miatt azzal kellett számolnia, hogy a létező katonai struktúra gyökeres megváltoztatása egyelőre lehetetlen, ezért a megajánlott újonclétszám teljes vagy részleges kiállításának törvényi szabályozását vették elő. Mészáros hadügyminiszternek sikerült szakértői jóvoltából viszonylag gyorsan elkészítetnie még júliusban a részletes tervezetet, amit átadott Deák Ferenc igazságügy miniszternek. Deák azt 12 paragrafusba szerkesztve formálta törvényjavaslattá, és ez került benyújtásra Pázmándy Dénes házelnöknek.
A Mészáros-féle újoncállítási törvényjavaslat felhatalmazást kért a kormány számára, hogy a hadsereg létszámát – összhangban a július 11-i megajánlással – 200 000-re emelhesse (a határőrség nincs benne): s a törvény szentesítését követően első lépésként 40 000 gyalogos és 4300 lovas újonckatona kerüljön behívásra, s a katonapolitikai szükségleteknek megfelelően folytassák a felfejlesztést.
A tervezet szerint kötelező újoncállítás alá esik osztály- és valláskülönbség nélkül, Magyarország és kapcsolt részeinek 19. életévet betöltött minden férfi polgára. Mentesülnek a szolgálatlan lévő felszentelt lelkészek és rendes iskolai tanítók, „további rendelkezésig” a határőrök, továbbá a családfők, illetve a család-fenntartáshoz szükséges egyetlen gyermek vagy vő. A törvénytervezet az újoncok szolgálati idejét hat évben kívánta megállapítani, a kiállítás a 19. életévüket már elért, de 20. évüket még be nem töltött fiúkkal kezdődik. Ha nem telik ki belőlük a szükséges létszám, akkor tovább kell lépni a következő korosztályok igénybevételével. A kiszolgált katonáknak zsoldját, tartozzanak az altiszti karhoz vagy a legénységhez, ha újabb négy évre vállalják a katonai szolgálatot, 1/3-al meg kell emelni. Szolgálat-megváltás vagy helyettesítés ezentúl nem megengedett. A toborzás rendszere megszűnik, a kormány biztosokat nevez ki a törvényhatóságokba, akik a helyi hatóságok közreműködésével, kigyűjtik az egyházi anyakönyvekből a 19-22. életév közötti férfiak adatait. Katonai alkalmasságukról orvos igénybevételével dönt a sorozó bizottság. A tervezet mivel a katonatoborzás és helyettesítés egyöntetű megszüntetését kívánta elrendelni, egyidejűleg az általános hadkötelezettség elvét is kimondta, megszabva legalsó korhatárként a 19. életévet, viszont felső korhatárt nem jelölt meg. Az újonckiállítás módját illetően egyszeri alkalomra a sorshúzás alkalmazását is megengedte.
A törvényjavaslatot a házszabály szerint a bizottságként működő 9 osztálynak kellett volna megtárgyalnia, ezekbe viszont a képviselők sorsolással kerültek, nem az illető szakterülethez igazodva. Kossuth érzékelte a fonák helyzetet, s kérte július 26-án, hogy a had- és pénzügyi törvényjavaslatok estében ne kelljen az illetékes miniszternek miden osztályban külön megjelennie, hanem osztályküldöttek előtt adhasson tájékoztatást. Ők majd az előterjesztő miniszternek közvetítik osztályaik feltett kérdéseit, s az arra adott viszontválaszt is. A honatyák Kossuth javaslatának célszerűségét elismerték, és hozzájárultak a 18 tagú un. „központi választmány” megalakításához, noha a Házszabályban nem ismert ilyen parlamenti szervet. Gyakorlati szempontból mégis csak az előterjesztő számára eredményezett időmegtakarítást, mert a képviselők az osztályok ülésein nem tekintettek el a törvényjavaslatok vitájától. A bizottsági-osztályok munkájukat július 28-án, kora délután fejezték be, ezt követően a központi választmány azonnal összeült. A meghallgatás még augusztus 1-én, a plenáris ülés kezdete előtt is folyt, a hadügyminiszternek akkor éppen húsz kérdésre kellett válaszolnia.
Az újoncállítási törvényjavaslat vitája aznap házszabályszerűen rendben megkezdődött: a házelnök utasította a jegyzőket, hogy olvassák fel a Mészáros-féle tervezetet, majd ismertessék a központi választmány jelentését és a törvényjavaslathoz beadott módosító javaslatokat. Ezután váratlan lépés történt, felállt gr. Batthyány Lajos miniszterelnök és – élve a házszabályban biztosított jogával – kérte az országgyűlés zárt ülésének elrendelését. Ez megtörtént, ahol előterjesztette a kormányt kérését, a törvénytervezet tárgyalását néhány napra halasszák el. Előző nap tért vissza Bécsből, nem tárhatta a nyilvánosság elé, hogy ott a titkos Konferencia a kérdés vitájának elodázásában állapodott meg birodalmi szempontokra tekintettel.
A halasztásról házszabályszerűen a képviselőház csak nyílt ülésen dönthetett, ezért a formalitás betartásával a házelnök újból megnyitottnak nyilvánította a tanácskozást és Kemény Dénes belügyi államtitkárnak adta meg a szót, aki magára vállalta a „ködösítést”, a népszerűtlen, de szükséges feladatot. Kemény, aki Gyulafehérvár mandátumával rendelkezett, taktikusan járt el, közölte, hogy a t. ház előtt fekvő újonc-kiállítási törvényjavaslat csak egyszeri alkalomra szól, s mindaddig nem célszerű tárgyalni róla, míg a hadügyminiszter be nem terjeszti a haderő átfogó reformját előterjesztő törvényjavaslatát, s az ehhez kapcsolódó pénzügyi elgondolások tervét. A képviselők elfogadták Kemény Dénes magyarázatát, s jóváhagyták a kormányakaratot. A halasztás mögötti eltitkolt várakozást főként az motiválta, hogy magyar kormányzati körökben megalapozottnak tűnt az a remény, hogy Ausztria az egységes Németország része lesz, abba bele fog olvadni. S ennek következtében a bennünket kötelező Pragmatica Sanctio törvénye önmagától okafogyottá lesz, érvényét veszti, s Magyarország szuverén módon léphet.
Mászáros Lázár hadügyminiszter 1848. augusztus 5-én benyújtotta a parlamentnek a katonaállítási rendszer általános elveit összegző tervezetét. Ez nyolc paragrafusba sűrítette a teendőket. A hadüggyel összefüggő pénzügyi számítások áttekintése is megkezdődhetett a parlamenti bizottságokban.
 Augusztus 7-én újabb időhúzó taktikázásra került sor: Mészáros hadügyminiszter közölte, most tud eleget tenni a T. ház korábbi felkérésének, hogy személyesen látogassa meg a Délvidéken állomásozó nemzetőröket és sorkatonákat, ezért mielőbb elindul szemleútjára, az al-dunai katonai táborok megtekintésére. Egyben közölte, a katonaállításai törvény vitájában személyesen részt kíván venni, ezzel jelezte, várják meg visszaérkezését. Így a törvényjavaslat általános vitája ismét eltolódott, a hadügyminiszter csak augusztus 15-én érkezett vissza Pestre.

A Lajtán túl sem tétlenkedtek a politikusok, a német egység kérdésében kitisztultak az erővonalakat jelző álláspontok. Frankfurtban 1848. augusztus 6-án még olyan határozat született a Birodalmi Gyűlésen, hogy valamennyi német tartomány hadserege egységes jelképet és nemzeti színt köteles használni. Magyar politikai körökben erre felmerült – kellő nemzetközi tájékozottság hiányában -, hogy e „factum” akár ürügyül is felvethető lehetne majd az önálló magyar hadsereg létrehozásának egyik indokaként. A magyar képviselőházban is volt ennek előzménye, augusztus 3-án a radikálisok követelésére született egy állásfoglalás, amely kimondta, „Ha az ausztriai bécsi kormány a frankfurti összpontosult német hatalommal a német egységnek kérdése miatt háborúba keverednék, Magyarország pártolására Frankfurt ellenében ne számítson.” De ezek csak hiábavaló várakozások voltak, augusztus 7-én Theodor Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter levetette a német nemzeti színeket viselő szalagokat az osztrák seregek zászlairól. S augusztus 10-re a közvélemény előtt is egyértelművé vált, Ausztria hátat fordít a német egységtörekvésnek, így az osztrák-magyar államjogi viszony nem módosulhat. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar újoncállító törvényjavaslat alapelvein nincs mód változtatni.

Hány hét a világ? (Petőfi Sándor)

Az elhalasztott katonaállítási törvény általános, majd részletes vitája 1848. augusztus 16-án kezdődött meg a képviselőházban. A halasztás elfecsérelt két hétnek bizonyult, ugyanis Josef Radetzky tábornagy osztrák csapatai Itáliában sikeresen háborúztak. Ennek hatására Batthyány Lajos és Mészáros Lázár igyekezett még az eddiginél is határozottabban elkerülni a nyílt szakítást Béccsel.
E megmutatkozott gr. Batthyány kormányfő parlamenti beszédében is, amikor a hadügyminiszter újoncállítási törvényjavaslatának beterjesztését azzal indokolta, hogy „ha oly alakban nem öntetik határozatunk, miszerint az Ő Felsége előtt elfogadhatónak látszik - leléphetne ugyan egy vagy más minisztérium, de törvény mégsem lenne belőle”.
Petőfi Sándor Hány hét a világ? címmel aktuálpolitikai verset akart közölni ebből az alkalomból, Vas Gereben lapjában a Nép barátjában. A főszerkesztő azonban elutasította, így a költő barátai segítségével volt kénytelen röpiratban terjesztetni a verset.  Petőfi érdekes költeményében egy Pesten járt falusi érdeklődő legény szájába adta a valóságos dilemmát: „Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg/ Mit csinálnak odafönn a követek? /Mondja, el a sok szép jó hírt felőlök, /Hadd buzduljon a szívem, hadd örülök./ ”Nem örülsz a pesti hírek hallatán,/… Nem akar az országgyűlés egyebet,/ Csak az egyet, hogy katonák legyetek”/... Éspedig nem magyarok, de németek./ Belebújtok majd a német ruhába,/ Német szóval vezetnek a csatába, /Német zászló, az a feketesárga,/ Avval mentek szegény Olaszországra?/… Olaszország minket soha nem bántott, /Egyet akar velünk: a szabadságot. /Ezért minket odavinni nyakára?/ Sose’ lépünk mi arra a határra./ Itt maradunk mi a magyar hazában,/ Ezt megvédjük mindhalálig mindnyájan,/ De magyar ruhában és magyar szóval,/ És a magyar háromszínű zászlóval./

Pázmándy Dénes házelnök tehát 1848. augusztus 16-án - immár második olvasatban - ismét vitára bocsátotta a képviselőházban az „újonczállítási t. Javaslatot”. Az osztály-bizottsági észrevételek alapján az eredetileg 12 paragrafusból álló szöveget kiegészítették és kibővítették 21-re. Ez kimondta: a csapatok, amíg az ország békéje nincs biztosítva, elsősorban a belső lázadások elnyomására használhatók fel, a magyar korona határain kívüli bevetése csak idegen hatalom által történő külső veszélyeztetés esetén kerülhet sor. Az újoncokból először azoknak az ezredeknek 3. zászlóaljait kell feltölteni, amelyek ténylegesen részt vesznek az országhatár térségében támadt zavargások felszámolásában. Az ezt követően fennmaradó újoncokból új ezredeket kell kialakítani, amelyeknek ügyvitele és vezényleti nyelve, zászlaja és ruházata, valamint jelrendszere kizárólag magyar. Mihelyt a körülmények lehetővé teszik, a sorezredeket is „magyar lábra kell állítani”, s egyesíteni az új magyar ezredekkel. A nemzethez lojális idegen ajkú tisztek, akik nem beszélik nyelvünket, rangjukhoz méltó nyugdíjjal nyugállományba vonulhatnak. A törzstisztek kinevezése magyar hadügyminiszteri ellenjegyzés mellett történik, alacsonyabb katonai beosztások esetén a miniszter saját hatáskörében intézkedik.

Hadkiegészítési elképzelések

Pesten a képviselőházban 1848. augusztus 16-án, a törvényjavaslat általános vitájának első napján már kiderült, hogy legalább ötféle elképzelés létezik az újoncállítás módjáról. Mészáros Lázár hadügyminiszter valamennyi újoncot a létező sorezredekbe kívánta besorozni, mégpedig nemcsak a létező zászlóaljak hiányainak pótlására, hanem új negyedik zászlóaljak létrehozása céljára. A központi választmány viszont az ezredeknél csak a harmadik zászlóaljak kiegészítését javasolta, a kimaradt újoncokat haladéktalanul „magyar lábra”, önálló csapattestbe akarta állítani, ami később a sorezredekben is megtörtént volna. A harmadik nézet szerint a harmadik zászlóaljak kiegészítésén túl már most fel kell állítani a sorezredekben a negyedik zászlóaljakat. Deák Ferenc is előállt egy vérszegény prakticista javaslattal: „a magyar lábra állítás” elvének kimondása mellett kérte, hogy az intézkedés jogát ruházzák az illetékes miniszterre. A képviselők radikális csoportja viszont egy csapásra kívánta megváltoztatni a korábbi gyakorlatot, minden határainkon belül állomásozó katonai alakulatot – kivéve a harcérintkezésben lévőket – a bevonuló 40 ezer újonccal együtt, azonnal magyar vezényletű egységekké kívánta átszervezni.

Kossuth Lajos indítványa

A tárgyalás kezdett parttalanná válni, amikor a vita negyedik napján Kossuth Lajos szót kért. Bevezetésként – elsősorban taktikai meggondolásból - azt hangsúlyozta, az 1848: III. tc. értelmében felállítandó hadsereg a dinasztia fennmaradásának „legbiztosabb” támasza lesz, melyben a hazaszeretet és a királyhűség eszméje egyesül. Felszólította Mészáros Lázár hadügyminisztert, a ház színe előtt is „hozza meg azon áldozatot”, amellyel „a haza megmentőjévé válik”. Ezzel arra célzott, hogy a minisztertanács ülésén ajánlatára született egy kompromisszumos tervezet, melynek értelmében a sorkatonaságot „magyar lábra kell állítani”, de mivel közvetlen harcérintkezésben vannak, első lépcsőben a gyalogezredek 3. zászlóalját kell feltölteni a bevonuló 12 000 újoncból. A többiekkel a májusban szervezett honvédzászlóaljak legénységét kell növelni, de szó lehet a huszárezredeknél eddig hiányzó „tartalék-divíziók” felállításáról is. A sorkatonaság tisztjeinek megnyugtatására azt is közölte, átvételüket és megfelelő beosztásban történő alkalmazásukat törvényben fogják biztosítani.
A képviselőház többsége 1848. augusztus 19-én elfogadta Kossuth indítványát: Mászáros visszavonta saját tervezetét, s lemondott a gyalogezredeknél általa annyira szorgalmazott 4. zászlóaljak felállításáról.
Aznap még az esti órákban megkezdte a képviselőház a központi bizottmány által kidolgozott törvényjavaslat tárgyalását. Mészáros Lázár a 3. §.-hoz módosító javaslatot nyújtott be, amelyben azt indítványozta, hogy a kiállítandó újoncokból kizárólag a magyar sorgyalogság 3. zászlóaljait kell kiegészíteni, a magyar lovasságnál a 4 osztály hiányát pótolni, s mellettük egy tartalékszázadot létrehozni. A módosító javaslat nem tett különbséget harcoló vagy békeállományban lévő csapatok között.
Ettől eltérően a központi bizottmány javaslata kizárólag a belföldön támadt konfliktusok lecsillapításában ténylegesen közreműködő ezredek 3. zászlóalját kívánta feltölteni, függetlenül attól, hogy magyar vagy nem magyar kiegészítésű ezredekről van szó. A fennmaradó újoncokból irányozta volna elő a kizárólag magyar ügyviteli és vezényleti nyelvű, zászlajú, ruhájú és rangjelzésű új ezredek szervezését. A létező magyar sorezredek később kerültek volna egyesítésre az új ezredekkel. A választmány tervezetének e felfogást rögzítő 4-5-6. paragrafusai azonban nem nyertek jóváhagyást a képviselők részéről, hiába szólította fel a házelnök őket, hogy felállással támogassák.
Ezután Mészáros Lázár módosító indítványa került sorra, melynek lényege abban állt, hogy az újoncokkal történt feltöltések után még rendelkezésre álló katonákból honvédzászlóaljakat kell kialakítani. Ezekben a vezénylettől az azonosító jelig, minden magyar jelleget öltene rögvest, és mihelyt a körülmények megengedik, a további magyarországi sorezredek ugyancsak „magyar lábra állíttatnak”.
Ezután névszerinti szavazás következett a képviselőházban, ahol Mészáros módosító javaslata 226 igent és 117 nemet kapott, 45 képviselő nem tartózkodott a voksoláskor az ülésteremben. A szavazás azt mutatta, hogy a honatyák csaknem egyharmada nem értette, vagy nem volt halandó elfogadni a kormánynak a lehetséges gyakorlati következményekkel reálisan számoló álláspontját, és túltette magát az aggályokon.
 Kétségkívül nem elszigetelt vélemény volt, a politika iránt érdeklődő közvélemény jelentékeny része is osztozott a hazafias felbuzdulást tükröző felfogásban. Ékes példa erre Petőfi Sándor feddő verse, mely Vörösmartyhoz - midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott címmel, s másnap jelent meg:
 
Hallgassak-e, mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert teneked sem
Fáj majd úgy a szó, mint nekem?..
Hogy is tehetted, amit tettél,
Az Isten szent szerelmeért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Azért hagyád el a muzsikát,
Azért tevéd le lantodat,
Hogy, földre szállván az egekből,
Tüstént besározd magadat.
Sarat, sarat kell látnom rajtad!
Inkább szeretnék látni vért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Ime a sas, ha itt alant van
A földön, milyen nagy madár,
S olyan kicsiny, hogy alig látszik,
Midőn a fellegekben jár,
Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Megunta azt a szennyes pályát
A nemzet, melyen eddig ment,
Kiküzködé magát belőle,
S új célt tűzött ki odafent,
S ti visszahurcoljátok őt a
Mocsárba, honnan már kiért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Mit bánom én, hogy nem magad vagy,
Hogy ott száz és száz van veled?
Habár ott volna valamennyi,
Itt kéne lenni teneked,
Ha a költő is odahagyja,
Ki küzd aztán a jó ügyért?-
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Te voltál a nemzet költője?
Te írtad azt a Szózatot,
Mely szólt egy országnak szívéhez?...
Azt most már szétszakíthatod,
Mert hierogrif lett belőle,
Amelyet senki meg nem ért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
Ki hitte volna? Én nem hittem,
Hogy neved is, e fényes név,
Hazánk egén csak rövidéletű
Futócsillag volt, nem egyéb.
Omoljatok, szemem könyűi,
E lehullott szép csillagért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
 
A történész ma is kénytelen bevallani, a parlamenti szavazás körülményei ma sem egyértelműen tisztázottak: a minisztertanács ülésén elfogadott kompromisszumos megállapodásba csak erőltetetten érthető bele az elfogadott javaslatot. Az is tény ugyanakkor, hogy a kormány képviselői mandátummal rendelkező tagjai (gr. Batthyány, Deák, Eötvös, Klauzál, Szemere és Széchenyi) mégiscsak támogatták. Viszont Kossuth Lajos neve nincs a szavazók között, de a távolmaradók listájáról is hiányzik. Talán a soros jegyzőt megkérte, hogy ne is szólítsa fel szavazásra, mint érintettet?

Ezt nem tudjuk, de a régi római mondás szerint „Tacitum tormentum animi conscientia” (A lélek szótlan gyötrelme a lelkiismeret), szíve mélyén talán mégiscsak háborgott?

Délvidéki harcok

Báró Bechtold Fülöp altábornagy főparancsnok főhadiszállását 1848. augusztus 17-én áthelyezte Óbecséről Verbászra, miután Szenttamás ellen augusztus 19-én általános támadást kívánt indítani. A hadparancs értelmében a települést három oldalról kellett megtámadni: Wolnhofer tábornok vezetése alatt álló 4 gyalogos zászlóaljnak, a Württemberg huszárok Lenkey János százados parancsnoksága alatt álló századával és két tizenkét fontos üteggel, a kiskéri útról a Ferenc-csatorna hídja körül kiépített hídállás ellen kellett megkezdeni a támadást. A második éknek - Bakonyi Sándor ezredes úr parancsnoksága alatt - a verbászi út felől kellett a városba behatolnia. A harmadik kisebb hadoszlop Óbecse felől támadt neki az un. Csillagsáncokat védő szerbeknek. Egyidejűleg a Turját (szerbül Turija) megszálló szerbeket is nyugtalanítania kellett Kolowrat és Castiglione ezredes katonáinak.
Az átfogó támadás augusztus 19-án, nem sokkal éjfél után indult el Kiskérről (Bačko Dobro Polje): Wolnhofer tábornok katonái a mocsaras és zsombékos területen, a Ferenc-csatorna hídja irányába indultak el. A hídfőt a lengyel Vnorovsky parancsnoksága alatt védték a szerbek, legalább ezerötszáz határőrrel, néhány száz - a „rongyosgárdisták” kategóriájába tartozó - szerviánnal és 4 ágyúval. A magyaroknak viszonylag hamar sikerült a szerb ágyúkat – egy kivételével - elnémítani, amit erőteljes gyalogsági rohamnak kellett volna követnie. Erre azonban nem került sor, mert megérkezett Bechtold főparancsnok parancsa a támadás félbeszakítására, ugyanis a másik két támadó osztag még nem volt harcérintkezésben, túlságosan messze volt. Wolnhoffer parancsnok valószínűleg félreértette Bechtold szándékát, mert visszavonta támadó csapatait.
Szenttamás nyugati oldalán a sáncokat péterváradi és sajkás szerb nemzetőrök, továbbá több ezer népfelkelő védte. Ezek a sáncok előtt felállított csatasorban várták a támadást. Bakonyi ezredes úr Sándor-gyalogezredbeli katonái kézitusára kényszerültek. A magyarok erőteljes rohama következtében a szerbek néhány óra múlva beszorultak a sáncok mögé, sőt egy tizenkét fontos magyar üteg az ellenség térfelét is rézsúttűz alá vette. Viszont ekkor beérkeztek a hídfőtől átcsoportosított Vnorovsky vezette szerbek, akik a szerviánusokkal együtt, újult erővel álltak ellen csapatainknak, s fordulatot csikartak ki a harc menetében. Bakonyi Sándor ezredes úr parancsnoksága alatt álló hadoszlop kénytelen volt meghátrálni. (A lévai születésű 43 éves báró Bakonyi Sándor ezredes Pozsonyban a 2. (Sándor) gyalogezred parancsnoka volt, onnan vezényelték a Délvidékre dandárparancsnoknak. Az OHB 1848. október 30-án már vezérőrnaggyá léptette elő.) A kimerült katonák visszavonulását Verbászra, Aulich Lajos alezredes egységei és Lenkey János őrnagy huszárjai fedezték.

 A Turja elleni támadás sem sikerült: Kolowrat parancsnok tüzérségi előkészítés utána gyalogsággal és a lovassággal rohamra indult, de a sáncokból és házakból oly öldöklő puskatűzzel fogadták, hogy kénytelen volt a rohammal fölhagyni, s a tüzérségi harcot ismét felvenni. Du. 4 óra körül azonban megérkeztek a Szent-Tamásnál felszabadult szerbek átcsoportosított erői és ezek visszanyomták a magyarokat Kis-Kér irányába. Szenttamás (Srbobran) 3. ostromára szeptember 21-én került sor, de ez sem hozott eredményt.

Járek ostroma

 

A túlnyomórészt német lakosságú Járek községnek lakosainak is sokat kellett szenvedniük, mert a szerb tábor közvetlenül szomszédságukban került felállításra. A szerbek merész akciókat kezdeményeztek, így 1848. augusztus 12-én Járek mellett foglyul ejtettek két szolnoki és egy gyöngyösi nemzetőrt. A kiszabadításukra sikertelen kísérletet tett Heves és Külső-Szolnok Vármegye oda vezényelt nemzetőrsége, akiknek ez volt az első fegyveres akciójuk a Délvidéken. (A fogságba esetteknek végül szerencséjük lett, mert a szerbek Péterváradon kiadták őket az ottani katonai hatóságoknak.) A temeriniek augusztus 13-án, a járekiak augusztus 14-én visszavertek egy-egy szerb támadást.
Lenkey Károly őrnagy Bechtold főparancsnoktól augusztus 18-án, du. tizenhét órakor kapott parancsot, hogy még az éjjel vonuljon be csapataival Járekbe, mivel másnap az egész római sáncvonalon megindul majd a magyar csapatok átfogó támadása. Komoly ellenállás esetére támogatásul három ágyút is ígért nekik. A csapatok hajnalban érkeztek meg gyalogmenetben, ott azonban nem sokáig pihenhettek meg, mert „a rácok a sáncokból előrenyomultak, s a mieinket ágyú- és fegyvertűzzel támadták meg” – írja visszaemlékezésében az őrnagy. Erre a hadosztály kötelékébe tartozó egy századnyi huszár, a Panyi százados vezette Esztei ezredbeli sorkatonák, a porosz főhercegbeliek és a Gyulay-sorezredi gyalogság két százada - Nagy őrnagy parancsnoksága alatt -, valamint a hevesi nemzetőrök zászlóalja azonnal riadóztatva lett. A sorkatonaság csatárláncba bontakozott ki a községtől mintegy 300 lépésre, s tüzelt az ellenségre, viszont nem lendült előre támadásba, hanem állóharcra rendezkedett be. Lenkey őrnagynak feltűnt, hogy az ellenség ágyúi kizárólag a tartalékként szereplő, s a sorkatonáknál hátrább helyezkedő nemzetőröket lövik, a sorkatonaságot feltűnően kímélik. Déltájban a Pétervárad felől vezető úton hírtelen feltűnt egy szakasz császár-huszár három ágyúval, a szükséges lőporos szekerekkel. „Ezt látván a hevesi nemzetőrök örömrivalgásba törtek ki” – mesélte el Lenkey visszaemlékezésében -, hamarosan viszont meglepetés érte őket. A 6 fontos félüteg parancsnoka, az osztrák Stein cs. kir. mérnökkari százados, mintha nem is folynának harcok, hidegvérűen kifogatta az ütem lovait a faluban, elrendelte megetetésüket és pihenést rendelt el katonáinak.
Lenkey őrnagy értetlenül állt Stein magatartása előtt, ezért hadsegédjét Horváth László főhadnagyot beküldte a faluba a századostól megtudakolni, miért nem sietnek a tüzérek a csata színhelyére? Stein azt válaszolta nyeglén, „neki a nemzetőrök nem parancsolnak, van neki utasítása teendőire nézve”. Lenkey, időskori emlékezésében meséli el, hogy Horváth fh., miután visszaérkezett a válasszal, ő azonnal levelet fogalmazott „egy dob tetején” az osztrák tisztnek, melyben hivatkozott Bechtold altb. előző napi parancsára, mely tartalmazta a tüzérségi támogatás ígéretét. Lenkey a levél átadását ismét Horváth főhadnagyra bízta, mellé adta, mintegy tanúként Radics Miklós és Schneé László nemzetőröket, tekintélyes Heves megyei megyebizottmányi tagokat, az utóbbi országgyűlési képviselő is volt. Az osztrák kapitány azonban most sem változtatott érdektelenségén, sőt odavetette nekik: fizessen a nemzetőrség 30 ezer forintot a haderő kasszájába, akkor átadja az ágyúkat. Lenkeyben erre már felsejlett – mint írja -, hogy „itt rút cselszövény s árulás lappang”, ezért némileg kivárt, majd keményebb lépésről döntött. Elhatározta, hogy Losonczy Lajos nemzetőr százados vezénylete alatt a faluba irányítja a hevesi 3. század nemzetőreit, parancsba adva nekik, hogy erőszakot is alkalmazhatnak az osztrák katonákkal szemben, ha megtagadják a fegyveres együttműködést. A század elindulására azonban nem került már sor, mert Stein kapitány idejekorán észrevette a készülődést, s a neki alárendelt huszárokkal együtt - az ágyukat is magukkal vontatva - sietve elnyargaltak Pétervárad felé. Üldözésükre viszont Lenkeynek nem volt módja, mivel alárendeltségében nem álltak huszárok.
A magyar katonák és nemzetőrök „ott állottak egész nap hosszán át, éhen és szomjan”- írja Lenkey Károly késői visszaemlékezésében -, amíg este, úgy hat óra tájban a szerbek visszahúzódtak, ágyúikkal együtt a sáncok mögé. Csípősen hozzáteszi, az intervenciós szerbek úgy jártak el „mint egy gyakorló hadcsapat a béke idején, kényelmesen, a magyarok szeme láttára anélkül, hogy azok üldözőbe vehették volna az elbizakodott ellenséget.” Lenkey őrnagy ezután visszarendelte nemzetőreit a faluba pihenésre.
Ö pedig Franz Herczberg százados társaságában, aki az Este sorezredbeli gyalogságot vezényelte, előfogatos lovas kocsira ült és Temerinbe hajtatott. Jelentést kívánt tenni a „járeki-afférról” gróf Castiglioni Heinrich cs. huszár ezredesnek, a temerin-járeki seregtest parancsnokának. A két tiszt először Temerinben gróf Szécsen Antal ezredes kastélyában kötött ki, aki Lenkey Károlynak egykori tiszttársa volt, együtt szolgáltak a 2. huszárezrednél még az 1830-as években, ausztriai helyőrségekben. Az ezredes (1819-ben született Budán, s példátlan politikai karriert futott be a szabadságharc után) éppen otthon volt, tanácskozott a Turjáról visszavonult tiszttársaival, köztük gr. Castiglioni ezredessel.
Szécsen Antal ezredes nyomban bemutatta a parancsnoknak Lenkeyt, aki áttessékelte őket egy másik szobába. Lenkey itt azután elmesélte a történteket gr. Castiglioninak és kérte az ezredest, adjon ki egy „szigorú rendeletet”, olyan bizalomerősítő parancsot a sorezredbeli és a nemzetőrtisztek közötti alá harmonikus viszony szabályozására. Kitért Perczel Mórnak a képviselőházban 1848. augusztus 21-én elhangzott felszólalására is, mely „árulási vádat” fogalmazott meg a délvidéki harcokra utalva. Ez könnyen oda vezethet, hogy „a nemzetőri blousokba öltözött, s figyelembe nem vett vagyonos intelligentia”, valamilyen felhívás hatására fegyveresen szembefordulhat a sorezredbeli tisztekkel és „borzasztó bartolomei éjt idézhet elő, s a feketesárga színt kedvelő tisztekkel miként árulókkal, elbánik majd” – mondotta visszaemlékezése szerint.
A Szent Bertalan éjszakájának felidézése, mely a 16. századi francia vallásháborúk egyik legismertebb eseménye volt valóban több tanulsággal szolgált. Hiszen az történt, hogy 1572. augusztus 23-ról augusztus 24-re virradó éjszakán, a békülési célzattal Párizsba gyűlt hugenották nagy részét - a király beleegyezésével – lemészárolták. Az eset felidézése valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy gróf Castiglioni huszár ezredes komolyan elgondolkodott Lenkey példáján, és az első adandó alkalommal megvált haderőnktől. Mindenesetre most Lenkey elérte, hogy az ezredes megígérte neki, hogy másnap lovas ütegéből három ágyút rendelkezésére bocsát. Erre azonban nem került sor, mert az ezredes néhány nap múlva visszatért az osztrák birodalmi haderőbe.
 A főparancsnok báró Bechtold Fülöp altábornagy két jelentésben számolt be Szent-Tamás és Turia megtartásáért folytatott harcokról a kormánynak. Az augusztus 21-én keltezett szolgálati jelentésében külön kiemelte, hogy „a Württemberg-huszárezred kapitánya Lenkey (János) derék századával a legveszélyesebb helyeken vitézsége kitűnő jeleit adá, valamint bebizonyítá azt, hogy a század a kegyes bocsánatra, minden kivétel nélkül valódilag érdemes”. Külön megemlítette „a vakmerő és lelkes főhadnagyot”, az 1824-ben Milánóban született Fiáth Pompejust, aki augusztus 18-án az ágyútelep jobb oldalán álló második szárnyat vezényelte, és „egy ágyúgolyó által nehéz sebet kapott s ámbár ezen derék tiszt felgyógyulásában kételkedtünk – írja Bechtold - , mégis ahhoz reményt kötünk”. Sajnos az utóbbi nem következett be, a 25 éves főhadnagy augusztus 25-én, Écskán elhunyt. Bánlaky József hadtörténész szerint az augusztus 18-21. közötti harcok következtében magyar oldalon kb. 250 halottról lehet beszélni. A kormány hivatalos lapja a Közlöny, viszont a halottak számát 40 főre teszi, a sebesültekét százra.
 A 1. számú hevesi zászlóalj parancsnoka Lenkey Károly őrnagy 1848. augusztus 20-án írt levelében arról panaszkodott Heves megye közgyűlésének, hogy a katonák a szolgálatot nem akarják 10 hétre meghosszabbítani, s határozattan kijelentették, Kisasszony napjára, azaz szeptember 8-ra, mindenképpen hazatérnek.
A harcok a térségben augusztus 27-én ismét kiújulással fenyegettek: Lenkey Károly újabb sürgetésére Bechtold főparancsnok végre elküldte Járekre a megígért 6 fontos félütegnyi tüzéralakulatot, hat lőporos szekér kíséretében. Az ágyúkat a község főterén állították fel, míg a kocsikat a falun kívül helyezték biztonságba a szekerészek és megetették lovaikat. Alig múlt el dél, amikor egy őrvezető rohant Lenkeyhez, s jelentette: a nemrég érkezett tüzérek felpattantak az ágyúvontató lovakra, és elnyargaltak a péterváradi úton, s néhány lőporos szekeret is magukkal vittek. Erre a kapitány sebtében a sokoldalú Kőnig Endre osztrák hadnagy felelősségére bízta a fogat nélkül maradt ágyúkat, akinek tüzéreket is kellett betanítani a szorult helyzetben, vontató lovakat pedig a földművesektől terveztek rekvirálni. A legénység is morgolódott a tüzérség hiánya miatt, augusztus 28-án keltezett levelében említi az egyik egri nemzetőr, hogy a régi római sáncok mögül most is nyolc ágyúval lőtték a szerb lázadók őket és du. egy órakor támadást intézett az ellenség a Járekot védő 1400 hevesi nemzetőr frontszakaszán. „Mi utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk, de ha ágyút nem kapunk, baj lesz” – jósolta. Külön megemlítette, hogy „az egriek különösen bártan, s lelkesen viselték magukat”, áldozatok árán, de visszaverték az ellenséget. Augusztus 29-én reggel szerencsére 24 szekerészló érkezett Verbászról, sajnos kocsisok nélkül. Viszont velük tartott három jól képzett osztrák tüzérkatona. A szerbek ismét du. egy óra táján támadtak. Az ütközet még tartott, amikor két óra körül hírtelen feltűnt Mászáros Lázár hadügyminiszter Bechtold tábornokkal egy hintón Járeknél. A főparancsnok a Kőnig hadnagy parancsnoksága alatt álló 6 fontos ágyút nyomban Temerinbe irányította, mint mondta, „ott erősen szorítják a mieinket”. Így Járeknél nem maradt csak egy 6 fontos ágyú egy kiegészítő 10 fontos vetágyúval. Ez utóbbi bizony hamar harcképtelen lett, „lavérja” (vetőszerkezete) széttört. Lenkey Károly leírja, hogy a védvonal jobbszárnyán találta meg Mészáros hadügyminisztert, aki közölte vele, hogy mielőbb tovább kell menniük a péterváradi út mellett lévő csárda irányába, ezért egy szakasz huszárt rendeljen védelmükre: „Őrnagy úr! Tekintsen csak oda, utam arra vezet, de az út, miként láthatja, rácokkal s veressapkás szerbekkel van elborítva”. Erre Bechtold altábornagy németül szólalt - Lenkey visszaemlékezése szerint igen látszott rajta, hogy „a jó ebéd a szó szoros értelmében rózsaszín kedve deríté” – s így nyugtatta az izgatott minisztert: „Ej, ugyan mit aggódik Miniszter úr! Ezen csőcselék nép (ti. a rácok és szerbek) nem fognak minket akadályozni”. Lenkey Károly gyorsan lóra szállt, s elment huszárokat odahozni, feljebbvalói biztosítására odavezényelte az egri 2. század nemzetőrt is. Visszatérte után egy altisztet talált a miniszter kocsija mellett, mintegy harminc sorkatonával. Lenkey rohamcsapatba szervezte a katonákat és átfésültette velük a csárda környékét. A szerbek és rácok csatárláncuk áttörésére tett kísérletnek tekintették az akciót, s visszahúzódtak a kukoricásba. Így Mészáros Lázár 12 huszár kíséretével áthajthatott a csárda melletti úton Újvidékre, ahol a lőportoronynál majdnem csapdába esett. Később Kossuth Lajos mesélte el a képviselőház 1848. szeptember 2-i ülésén, hogy ha Mészáros negyed órával később érkezik, a huszárok az utolsó emberig elvesztek volna, mert a szerbek igen erős támadást indítottak az ottani őrség ellen, az 5. honvédzászlóalj katonái két órán át védekeztek hősiesen, s csak az Újvidékről megérkező huszár egység fordította javunkra a harcot.
Járeknél augusztus 29-én este hat óra körül véget a harcok: Lenkey Károly elégedetlen volt a sorkatonaság és a nemzetőrök közötti együttműködéssel. Úgy látta, hogy Panvi kapitány huszár századjával tétlenül várakozott a sík terepen, s nem indított rohamot a rácok ellen, akik 3 ágyúból tüzeltek. Feltűnt Lenkeynek, hogy az ellenség „ivded lövésekkel szórta a golyókat” a Dombrády László százados vezette 5. nemzetőr század katonáira, akik pedig a huszárok mögött voltak hadrendbe. Ez azt jelentette, hogy az ágyúk irányzékait úgy állították be, hogy a tüzérségi lövedékek átíveljenek a huszáregység felett. Lenkey erre 6 fontos ágyújával a szerbek közé lövetett, s így azok visszahúzódtak aznap.
A magyar haderő csúfos megalázására augusztus 30-án került sor: éjjel fél egykor az egész római sáncvonalon indítottak a szerbek általános támadást Temerin és Járek (ma Bački Jarak) térségében. A Járek ellen támadás színlelt volt, a temerini alakulatok erejének elvonását célozta. Először ágyúik szólaltak meg, utána jött a gyalogsági támadás. A Járeknál álló „gloriette őrpont (a magaslaton álló őrtorony – S. S.), mely a megrohanásnak ellenállni magát gyengének érezte, segedelmet kért” – ismertette Kossuth Lajos szeptember 2-án a képviselőházban a Verbászról keltezett aug. 30-i jelentést. Temerinből útba indult egy erősítés, de Goszpodince (nagyközség Bács-Bodrog vármegye zsablyai járásában – S. S.) felől is ágyúdörgés hallatszott, Nadály (Nádalja) felől is támadtak a szerbek. Közben erős délkeleti szél támadt, mely elősegítette az ágyúlövedékek okozta pusztítást, a lángok feltörtek a falvakban és a lakosság menekülni kényszerült még az éj leple alatt. „Az ellenségnek folytonos ágyúzása, a menekülő lakosok sírása és jajgatása, a megpakolt száz meg száz parasztszekereknek egymásra tódulása… oly nagy zavart okozott, miszerint a fegyveres nép visszatartóztathatatlanul, egész Ókérig sietve hátravonult”. Augusztus 31-én reggel a szerbek tovább gyújtogattak Jérekban és Temerinben. Járek község egészen leégett, még az egyetlen evangélikus templomnak is csak a fala maradt meg; a harangokat a szerbek Karlócára vitték, s onnan az egyház csak 1850-ben kapta vissza.

Lenkey Károly, Heves és Külső Szolnok vármegyéből toborzott nemzetőregységét 1848. augusztus 30-án átvezényelték Ókérről (Zmajevo) Verbászra, ahol beszállásolták őket. Másnap engedélyt kaptak a hazatérésre: szeptember 4-én Lenkey Károly Szabadkán vételezett még takarmányt a lovaknak, érkezésük szeptember 8-ára volt tervezve Szolnokra. Az őrnagynak már nehéz volt fenntartani a fegyelmet, mert a nemzetőrök eredetileg 4 hétre vállalták az önkéntes szolgálatot távol vármegyéjüktől, de a katonai helyzet miatt ezt meg kellett hosszabbítani. A 1. számú hevesi zászlóalj parancsnokaként Lenkey Károly őrnagy már 1848. augusztus 20-án Egerbe küldött levelében panaszkodott a Heves megyei közgyűlésnek, hogy a katonák a szolgálatot nem akarják 10 hétre meghosszabbítani szolgálati idejüket. Határozattan kijelentették, hogy a Szűzanya születésnapjára emlékező Kisasszony napi búcsúra, azaz szeptember 8-ra, mindenképpen hazatérnek. A hevesi nemzetőrök Szolnok érintésével tértek haza. A szőlőszüretre való tekintettel Lenkey őrnagy a katonai gyakorlatokat felfüggesztette október 16-ig, amit meghosszabbított a sok munka miatt október 24-ig.

 

Politikai vita Görgey Artúrral

Időközben Görgey Artúr őrnaggyal került összeütközésre Heves- és Külső Szolnok vármegye közgyűlése, miután Mészáros Lázár hadügyminiszter augusztus 13-án un. mozgó nemzetőrség felállítását is elrendelte a vármegyékben. A hevesi újoncokat Szolnokra kellett irányítani, ahová kilenc megye tartozott. A tiszáninneni mozgó nemzetőrség parancsnoka az augusztus 27-én előléptetett Görgei Artúr honvédőrnagy volt, aki szeptember 13-án foglalta el új állomáshelyét. Az események ugyan csak tíz napra korlátozták ottani működését, de ez elegendő volt arra, hogy összetűzzön a hevesi politikusokkal. Szeptemberben kb. 700 hevesi nemzetőrt irányított megyéje Szolnokra, az új parancsnok azonban kevesellte a létszámot. Heves vármegye megyegyűléséhez arrogáns hangú levelet intézett és felhánytorgatta, hogy a bejelentett ötezer nemzetőrből két hónap alatt alig 700 ember jelent meg, s közülük csak 100 fő az önkéntes. Szeptember 21-én újabb levelet írt és ebben „tüzér, hidász és utász katonái számára rövid kardot” követelt, nem tartotta megfelelően felszereltségüket. Emellett felrótta, hogy „az emberek nagy részét a falvak, mert azok felruházására parancsot nem kaptak, ingben-gatyában indították útnak”. Sértő módon kijelentette, „ha a Heves megyei állandó nemzetőrség oly gyáva, hogy a maga soraiból ki nem állíthatna a vész pillanatában a magyar haza védelmére önkénteseket, legalább ruházza fel őket.” Joggal tett panaszt a vármegye a miniszterelnöknél és Görgei azonnali elmozdítását követelte: ilyen durva hangú levelet, „egy régibb idomú fekete-sárga zsinóros seregbeli tizedes sem írna”. Ez is közrejátszott abban, hogy a miniszterelnök szeptember 23-án Görgeyt Szolnokról átvezényelte a Csepel-szigetre. Itt azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg Josip Jellačić, Karl Roth és Hans Phillippovics tábornok csapatainak egyesülését.

Honvédtoborzás

Szeptember 13-án kapta meg az egri hadfogó parancsnokság a honvéd újoncok toborzására a felhívást. Minden 127 lakos után két honvédet kellett kiállítani. Heves vármegyének 4525 főt. 1848. október 17-én Egerben már felállt a 26. honvéd zászlóalj, amelynek parancsnokává Andrássy Jánost, a 2. székely zászlóalj őrnagyát nevezték ki. Schaffer János főbíró magát Batthyány miniszterelnököt is felkereste és kérte, a város által előzőleg már fél évre felfogadott ötven újoncot számítsák be a létszámba. Ha a költségek a várost terhelnék, akkor számítsák be az adóba. A miniszterelnök válaszában kijelentette, hogy négyévi szolgálatra kötelezik el magukat az újoncok, akkor beszámítják a kivetett létszámba. A várost egyedül a foglalópénz és a verbuválási költség terheli, a ruhaköltséget betudják az adóba. A kormányfőtől elbúcsúzva, Schaffer két pesti kereskedőtől azonnal megrendelt 35o katonaköpenyt és pantallónadrágot sötétszürke posztóból, darabját kilenc ezüstforintért. Úgy rendelkezett, hogy az atillát és a sapkát Egerben fogják megvarrni.

Egerben két puskaműves dolgozott, Doma János és kádas Ferenc, a városi elöljáróság felszólítására úgy nyilatkoztak, hogy „ha puska csővesszővel és szuronyokkal elláttatnak”, akkor minden hónapban 20 db lőfegyvert készek elkészíteni. A vadászpuskákért 5 ft-ot, a sorkatonaságnál használt lőfegyvereket 8 pengőforintért hajlandók elkészíteni. Gáll József pedig ajánlkozott havonta 300 db puskatus kifaragására. A városban mivel csak 392 db fegyvert sikerült összegyűjteni a lakosságtól, ezért Ürményi Antalt és Kovács Alajos kovácsmestert felszólították, hogy kezdjenek hozzá a kaszák kiegyenlítéséhez. Az október 18-i tanácsülésben pedig már javasolták, hogy kellő számú lőfegyver hiányában saját vasvillájukkal és a város által készítettet lándzsákkal fegyverezzék fel a polgárok magukat.

Epilógus

Lenkey Károly 1848 decemberének közepéig Egerben maradt, amikor viszont megérkezett a hír, hogy december 11-én már Kassát is elfoglalta a Franz Schlik gróf altábornagy általa vezetett császári hadsereg, akkor a honvédtisztet a kormány azonnal Almássy Pál kormánybiztos mellé állította. A közvetlen feladat egy lovascsapat szervezése volt. Oly sikeresen haladt a toborzómunka, hogy Füzesabonyban 10 nap alatt már hatszázadnyi katona állt harcra készen. Teljesen érthető és indokolt volt, hogy 1848. szép Karácsonyára, december 23-i keltezéssel megérkezett Lenkey Károly alezredesi kinevezése.  
Öccse, Lenkey János ekkor már a Hunyadi-huszárezred alezredese. Megmaradt Lenkey Jánosnak 1848. november 20-i beadványa az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, melyben katonái téli ruházatáról kívánt igazi parancsnokhoz méltóan gondoskodni. Maga Kossuth Lajos elnök válaszolt, s közölte: hozzájárult, hogy a legénység számára huszármentéket varrjanak. Arra kérte csupán az alezredest, hogy az egyenruhák „az eddig szokásban volt szabás szerint készítessenek, és csupán zsinórzatra nézve kívánom azon módosítást, hogy az ne sárga-fekete, hanem veres színű legyen, s csupán öt sorral, oly formán, minő a huszár tiszteknek úgynevezett Commod dolmányán látható”. Egyúttal megnyugtatja Lenkey János alezredest, hogy „a Galíciából hazánk megmentésére véle együtt kimenekült Württembergi huszárok a fennen említett huszárezredbe lesznek besorolandók”, vagyis a Hunyadi-huszárok közé. Helyes és bölcs döntés volt, a honvédhuszárok ott álltak rendíthetetlenül vezénylő parancsnokuk mellett a szabadságharc hátralévő hónapjaiban.
Hazánk vérzivataros napjaiban sokszor igazolódtak Kisfaludy Sándor gondolatai, amit 1821-ben Az élet korai című versében oly szépen fogalmazott meg. Ebben a költeményben fordult elő először irodalmunkban a ”honvéd” kifejezés:  „Midőn hazáját rabbilincs fenyíti,/ Bőszült érzéssel harcmezőre száll:/ A szép szabadság hőslánggal hevíti,/ Körüldörögje bár ezer halál./ Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti,/ Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál;/ A jobb utókortól reménylve bérét,/ A nyers borostyánon kioltja vérét.”/

T. Olvasóim! Sohase feledjék el honvédő katonáinkat, gondozzák sírjaikat: „Date magnis cineribus flores!” (Hintsenek virágot a nagy hamvakra!)

Felhasznált irodalom

Lenkey Károly emlékirata 1848/1849-ről. (Szerk. dr. Misóczki Lajos) Eger, 1999. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola kiadása. 60 old.
Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Lenkey Károly honvéd ezredes (1803-1874) életrajza. Gyöngyös, 2000. Mátra Múzeum kiad. 83-108. old.
Varga János: Az országgyűlés szerepe a honvédelem megalapozásában. In. A magyar országgyűlés 1848/49-ben. (Főszerkesztő: Szabad György) Bp. 1998. Magyar Országgyűlés Hivatala kiadása, 112-184. old.
Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Budapest, 2004. Zrínyi Kiadó, 30-64. old.
Hermann Róbert: Dezertőrökből szabadságharcosok, a közkatonák lázadása, Lenkey János százada. = Magyar Tudomány, 2007. 12. sz. (Interneten: http://www. matud. iif.hu/07dec/16.html)
Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848-49-es szabadságharcban. Bp. 2000. Tinta K. 5-49. old.
Kossuth Lajos összes munkái. (CD-rom) Bp. é.n. Arcanum Kiadó.
Szabad György: Kossuth irányadása. Bp. 2002. Válasz Könyvkiadó, 277 old.
Kisfaludy Károly munkái. (A bevezetőt írta: Galamb Sándor), Bp. é.n. Franklin-Társulat kiad. 1. köt. 72-75. old.
Gracza György: Az 1848-49-iki szabadságharc története. (CD-rom) Bp. 1999. Arcanum K.
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. (CD-rom) Bp. 2001. Arcanum K.
Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892.) Eger, 1981. Heves megyei Levéltár, 180 old.
Urbán Aladár: A pesti Középponti Választmány lapja: a Nép barátja 1848-ban. = Aetas, 2003. 3-4. sz.
Szecskó Károly: Százötven éve hunyt el Lenkey János honvédtábornok. = Honismeret, 2000. 2. sz.
Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. (Szerk. Benkő Samu) = Holmi, 1996. 9. sz.1280. old.

A két Lenkey archivumokban

 A két Lenkey megjelenése katonai archivumokban, beosztásaik és szolgálataik szerint

4803. Bácskai hadtest

Hadt.pk.:        Bakonyi Sándor br. vőrgy.

Vez.k.főn.:      Stein, Maxim. br. őrgy.

Hado.pk.:       Esterházy Sándor gr. vőrgy. (ideigl. hadtestpk.)

Vécsey Ágoston     gr. ezds.
Balogh Károly        őrgy.  3. he. oszt. pk.
Bezerédy Miklós    n.alez. nőr. dandárpk.
Czintula Antal        n.őrgy. Bács megyei nőr. z. pk.
Dedinszky Antal     n.őrgy. Bács megyei nőr. z.pk.
Demcsa János       n.őrgy. Pest megyei nőr. z. pk.
Dipold Antal           őrgy.   6. hz. pk.
Fackh, Josef          vőrgy. dandárpk.
Földváry Sándor     n.őrgy. szegedi önk. nőr. z.pka.
Gromann, Eduard   őrgy. 3. he. oszt. pk.
Grueber, Kamillo    őrgy. 3. he. oszt. pk.
Igmándy Sándor    őrgy. 8. hz. pk.
Kaiser Ferenc       őrgy. 52/III. gye. pk.
Karassiay József   n.őrgy. Bács megyei nőr. z. pk.
Kászonyi József    alez. 3. he. oszt. pk.
Knezich, Károly     őrgy. 34/III. gye. pk.
Komlóssy Lajos     n.őrgy. Hajdú-kerületi önk. lov. oszt. pk.
Kökényesi Szaniszló           n.őrgy. Jászkun ker.-i önk. nőr. z. pk.
Lenkey János        ezds. dandárpk.
Mihalóczy Károly   n.őrgy. Budai önk. szd. pk.
Mihalovich, Mihály n.őrgy. Baranya-Tolna m.-i önk. lov. oszt. pk.
Molnár Ferdinánd  őrgy. hadtest segédtiszt
Nagy, Kajetan       őrgy. 60/II. gye. pk.
Pálinkás István      n.őrgy. Nagykunsági önk. lov. csapat pk. 
Tóth József           őrgy. 5. hz. pk.
Vagyon, János      őrgy. 19/III. gye. pk.
Végh Bertalan       n.őrgy. Bács m.-i lov. nőr. oszt. pk.
Vojnits Lajos         ezds. 3. he. pk.
Zákó István           őrgy. 34. hz. pk.     

Összesen 3 vezérőrnagy, 3 ezredes, 2 alezredes (1 honvéd + 1 nemzetőr) 24 őrnagy (13 honvéd + 11 nemzetőr) = 32 fő.

A hadtest létszáma (a mozgósított nemzetőrök nélkül) kb. 10500 fő, 36 löveg.

 

Komáromi várőrség (VIII. hadtest)

Várpk.: Guyon, Richard vőrgy.     
Várőrs. pk.: Lenkey János vőrgy. (ideigl. várpk.) 

Erődít.ig.: Török Ignác vőrgy

Tüz.pk.: Krivácsy József őrgy.
 
Balogh János            őrgy.   ?         
Csepy János n.alez. nőr. pk.          
Duschek Ferdinánd őrgy.   18. hz.           
Esterházy Pál gr.      alez.    dd. pk.           
Greskovits Sándor  őrgy.   57. hz.           
Horváth József          őrgy.   40. hz.
Janik János   alez.    dd.pk.
Jausz Imre     őrgy.   71. hz.
Járossy Ádám          őrgy.   2/III. gye.        
Komáromi István      őrgy.   térpks.           
Kosztolányi Mór        ezds.   ho. pk. (ideigl. várőrs. pk.)  
Kun Géza       őrgy.   70. hz.           
Majthényi Kálmán     őrgy.   37. hz.
Meszlényi Jenő         alez.    térpk. 
Mossung, Nicolaus   őrgy.   kórh.pk.         
Moszlovácz Károly   n.őrgy.            nőrs.  
Querlonde, Ferdin.   alez.    dd.pk.
Ruttkay István            őrgy.   64. hz.
Straube Károly          őrgy.   46. hz.
Thaly Zsigmond        őrgy.   mérn.k.          
Zichy Ottó gr. alez.    dd.pk.

 

Ösz.: 3 vezérőrnagy, 1 ezredes, 6 alezredes, 14 őrnagy = 25 fő.
A várőrség létszáma: kb. 9000 fő, 6 tábori- és 200 várlöveg.

VII. (korábban feldunai) hadtest


Hadt.pk.: Gáspár András ezds. (id.)          Vez.k. f.: Zámbelly Lajos őrgy.


Hado.pk.: Kossuth Sándor alez., Kmety György alez., Poeltenberg, Ernst ezds, Weissl, Johann alez.

Tüz. pk.: Raksányi Imre szds. 
        
Albrecht Fr. Vilmos  őrgy.  vezérkar
Beniczky Lajos        őrgy.   dd. pk.           
Berzsenyi Lénárd*   alez.    9.he.pk.         
Birsy József            őrgy.   60/I. gye.       
Bukovszky Péter     őrgy.   14. hz.
Clementis Gábor*    őrgy.  dd.pk.
Csunkó Antal          őrgy.   4. he.
Gergely János         alez.    dd.pk.
Gózon Lajos            őrgy.   66. hz.
Görgey Kornél         őrgy.  9. he. 
Gyra, Adam            őrgy.   39. hz.           
Halmay Adolf           őrgy.   10. he.           
Hauszer Károly        őrgy.  1. zólyomi z.  
Horváth János          alez.    dd. pk.           
Jakabfalvay Antal     őrgy.   62. hz.           
Jungwirth, Karl         őrgy.   ütegpk.          
Keresztes Lajos       őrgy.   13. hz.
Kompólty Ágoston    őrgy.   vadász z.       
Kremer György         őrgy.  vezérkar        
Laszberg Károly gr. őrgy.   48/III. gye.      
Lenkey Károly        ezds. 10. he. pk.    
Liptai Ferenc alez.    dd.pk.            
Markovich, Adolf       őrgy.  9. he.
Mikovényi Károly      őrgy.   2. zólyomi z.  
Majk József     őrgy.   karsegéd      
Nachtigal Ferenc      őrgy.   2/II. gye.         
Pászthory Sándor     őrgy.   4. he. 
Petheő Vilmos          őrgy.   33.hz., dd. pk.          
Polák Vilmos            őrgy.   4. he.
Pongrácz István        őrgy.   vezérkar        
Pongrácz László       őrgy.  23. hz.           
Pósta Ferenc            őrgy.   1. hz.  
Scholze, Karl            őrgy.   hadbizt.         
Soupper Sándor        őrgy.   vezérkar        
Szalinay József         őrgy.   szek. kar       
Szepesházy Ferdin.  őrgy.   4. he.
Szikszay Tamás       őrgy.   10. he.           
Szibenliszt János     őrgy.   9. he. 
Szodtfried Ferdinánd  alez.    utászkar pk.  
Ujváry István              őrgy.   45. hz., dd. pk.         
Üchtritz, Emil br.       őrgy.   12.he., dd.pk.           
Wagner Gusztáv       őrgy.   felszer.ig.      
Waldberg Károly      őrgy.   15.hz., dd.pk.
Zuber Antal*            őrgy.    térpk.

IX. hadtest, tartalék- (később X.) hadtest, lengyel légió

Hado.pk.: Gál László ezds., Jászvitz Ferenc alez.,
Lázár Vilmos alez., Lenkey Károly ezds.,
Tchórzincki, Wlad. alez., Wysocki, Józef vőrgy. (lengyel lég.)
 
Balásházy Mihály      őrgy.   94.hz. 
Balka Arnold             őrgy.   96.hz. 
Balogh János            alez.    dd.pk.
Barta András            őrgy.   19.hz. 
Bulharyn, Jerzy         ezds.   lengy. l.          
Czernik, Igancy         őrgy.   l.lengy.z.        
Csapó Pál                szds.   35.hz. 
Dzwonkowski, Edw.  őrgy.   vezérk.          
Edényi Lipót             őrgy.   vezérk.          
Elek Ferenc             alez.    dd.pk.
Englert, Wladislaw   őrgy.   3.lengy.z.       
Fekets János           alez.    18.he.            
Festetics Oszkár gr. őrgy.   vad. z.
Földváry György*      őrgy.   69.hz. 
Gábrieli Sándor        őrgy.   térpk. 
Gorove Antal őrgy.   dd.pk.
Grabowiecki, Jacenty          őrgy.   tüz.pk.
Grochowalski, Adolf őrgy.   vezérk.          
Halasy Zsigmond     szds.   43.hz. 
Heley János            alez.    dd.pk.
Idzikowski, Tadeusz alez.    dd.pk.
Karner, Josef F.        őrgy.   vezérk.          
Karove Antal             őrgy.   dd.pk.
Keresztes Lajos        őrgy.   dd.pk.
Kiss Ferenc              őrgy.   3.ut.z. 
Komlóssy Lajos        őrgy.   5.he.  
Krivachich, Károly    őrgy.   39/IV.gye.     
Kubinyi Károly          őrgy.   95.hz,.
Kürthy István            őrgy.   17.he.
Lacki, Jan                őrgy.   lengyel l. tüz. 
Liptai Lajos              őrgy.   101.hz.          
Lakatos Benedek     őrgy.   92.hz. 
Martiny Frigyes        alez.    dd.pk.
Máriássy József       őrgy.   16.he.
Mártonfi Zsigmond   őrgy.   dd.pk.
Nagy József            őrgy.   hadbizt.         
Nemegyei Bódog     őrgy.   vezérk.          
Nyeregjártó János    alez.    dd.pk.
Oroszhegyi Józsa     őrgy.   ger. cs.          
Pálinkás Samu         őrgy.   16.he.
Pintér József            szds.   129.hz.          
Poninski, Wlad. gr.   őrgy.   1.dzsid.e.      
Rohrmann Károly      őrgy.   16.hz. 
Rosty István             őrgy.   dd.pk.
Scholtz, Karl            szds.   103.hz.          
Soupper, August      őrgy.   89.hz. 
Szabó Vince alez.    dd.pk.
Szegleti Ferenc        őrgy.   100.hz.          
Szerdahelyi Sándor  őrgy.   102.hz.          
Wartensleben Á.gr.   őrgy.   18.he.
Wieruski, Antoni       őrgy.   2.lengy.z.       
Wolynski, Tadeusz   őrgy.   2.dzsid.e.
Zábráczky Ottó         szds.    13.hz. 


Össz.: 3 vezérőrnagy, 3 ezredes, 12 alezredes, 42 őrnagy, 6 százados (őrnagyi beosztásban) = 66 fő.

Létszám: 26600 fő, 49 löveg.

 

Katonatársak és kortársak - Lenkey hivatkozások

 

gróf Esterházy Sándor

Pozsony, 1809. febr. 23. E. Imre nagybirtokos, kilépett cs. kir. százados és Palaghi Teréz fia. Magyar, r. kat. 1824- a bécsújhelyi katonai akadémián tanul, 1826. belép a cs. kir. hadseregbe. 1845- őrnagy a 2. Hannover huszárezredbe. Nőtlen (haláláig). Délvidéken állomásozó ezredével 1848 júniusától részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Huszár osztályával július-augusztusban Versec, szeptemberben Elemér környékén hadakozik. Okt. 12 (1)- honvéd alezredes, a 2., okt. 22 (16)- ezredes, a szintén a honvédsereg részévé lett 3. Ferdinánd huszárezred parancsnoka a bácskai hadtestnél. November közepétől az említett hadtest egyik hadosztályának parancsnoka. Dec. 9- a bácskai hadtest ideiglenes parancsnoka (br. Bakonyi tábornok utóda), dec. 13 (16)- tábornok (vezérőrnagy). 1849 január elején hadtestével a főhadszíntérre rendelik, de kijelenti, hogy csak a szerb felkelők ellen hajlandó harcolni, reguláris cs. kir. csapatok ellen nem, ezért nem teljesíti a parancsot. Az ezt követő verbászi tiszti gyűlésen a hazafias szellemű tisztek – gr. Vécsey Károly, Lenkey János, Baudisz József, stb. – fellépésére leköszön, és több tucat hasonló gondolkodású tiszttársával elhagyja a sereget (jan. 16.). A császári hadbíróság felmenti (Bécs, 1849. aug. 18.), visszaveszik a hadseregbe. Alezredes, 1850- ezredes, a 2. huszárezred parancsnoka. 1860. vezérőrnagyi címmel nyugalmazzák. † Bakonyszentlászló, Veszprém m. 1867. márc. 31.

Prihoda János

Butkován, Nyitra m., 1801. Polgári születésű, szlovák, r. kat. 1819- közvitéz, 1836- hadnagy az 1. huszár-, folyamatosan szolgálva 1848. ápr. 19- alszázados az 1. könnyűlovasezredben. Nőtlen. Októberben elhagyja alakulatát és csatlakozik a honvédseregbe lépett 6. Württemberg huszárezredhez. 1849 januárjában az ezred egyik félszázadának parancsnoka a bácskai hadtest Lenkey-hadosztályánál. A tavaszi hadjárat idején ezredével a II. hadtestben szolgál. Máj. 25 (16)- őrnagy és osztályparancsnok. Hadtestével júl. 12. a komáromi várőrséghez osztják be. Az aug. 3-i kitörésben tanúsított bátorságáért Klapka alezredessé és ezredének parancsnokává lépteti elő, majd kitünteti a katonai érdemjel 3. osztályával (aug. 8.). Komárom feladásakor emigrál. 1850. fényképész Londonban, 1852- aranyásó Ausztráliában, majd Kaliforniában.

Friedrich Károly

Brassó, Erdély, 1816., r. kat. Volt őrmester (1833-1840. a 62. gyalog- és az 1. huszárezredben szolgált), kiadó a nagybecskereki kincstári hivatalnál. Nős, egy gyermek apja. 1848. okt. 6 (1)- honvéd hadnagy, Torontál megye Derra őrnagy vezette nemzetőrzászlóaljának segédtisztje. Részt vesz a délvidéki harcokban. 1849. márc. (febr. 1)- Lenkey János ezredes segédtisztje. Májustól főhadnagy, szekerészkari kiképző tiszt Debrecenben, majd Marosvásárhelyen. Augusztus 12. megsebesül Bánffyhunyadnál. Zsibónál teszi le a fegyvert. 1867. és 1890. nyug. számvevőségi tanácsos Nagyszebenben, a helyi honvédegylet tagja.

markus- és batizfalvi Máriássy István

M. Ferenc földbirtokos és Kocsis Mária fia. Szül. 1831 k., r. kat. Joggyakornok. Nőtlen. 1848 októberében beáll a 16 (érsekújvári) honvédzászlóaljhoz. Őrmester, 1849. febr. (16)- hadnagy alakulata létszámában és Simonffy őrnagy nagyváradi dandárparancsnok segédtisztje. Máj. 31. visszahelyezik zászlóaljához. Júl. (1)- főhadnagy a 9. Miklós huszárezred létszámában és parancsőrtiszt Lenkey János tábornok mellett. 1867. földbirtokos Óhajon, járási főgyámmá, 1878. megyei főjegyzővé választják Bars megyében. 1885- Bars megye alispánja, 1892- Léva polgármestere. A megyei honvédegylet tagja. † Léva, 1901. okt. 27.

 

Bódogh László

Tiszadob, Szabolcs m., 1825., ref. Szabómesterséget tanul. 1845- közvitéz, 1847- tizedes a 6. Württemberg huszárezrednél Galíciában. Nőtlen.

 1848 májusában századával Lenkey kapitány, a későbbi honvéd tábornok vezetésével hazaszökik. Részt vesz a délvidéki harcokban és őrmester lesz. 1849. jan. (1848. dec. 16)- hadnagy, jún. (1)- főhadnagy a 13. Hunyadi huszárezredben. 1853 januárjában besorozzák a 6. huszárezredhez. 1855. leszerelik. 1867. és 1890. a Budapesti Honvédegylet tagja, az utóbbi időpontban Berettyószéplakon él. † ui.

örményesi és karánsebesi Fiáth Pompejusz

F. György cs. kir. huszárkapitány és Brogini, Teréz fia. Milánó, 1824., r. kat. Gimnáziumot végez. 1842- hadfi, 1843- hadnagy, 1847- főhadnagy a 6. Württemberg huszárezrednél Galíciában. Nőtlen. 1848 májusában ezrede 4. századával Mariampolból megszökik (a „Lenkey-század”) és hazatér. Beosztják a délvidéki seregbe. Halálos sebet kap a szenttamási szerb tábor aug. 18-i ostromakor. † Écska, 1848. aug. 25

tolnaszentgyörgyi és bereghi Pállfy Ferenc

P. Benjámin földbirtokos és Sződy (Szögyi?) Klára fia, P. Károly honv. százados öccse. Kömlőd, Komárom m., 1815. jan. 9., ref. 1838- közvitéz, 1841- tizedes a 6. Württemberg huszárezrednél Galíciában. 1848. jún. 25- nős, felesége Debreczenszki Teréz, egy gyermek apja.

1848 májusában századával Lenkey százados vezetésével megszökik és hazatér. Júliustól részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Okt. 19- őrmester. 1849 február elején osztályával Erdélybe vezénylik. 1849. márc. 24 (febr. 16)- hadnaggyá nevezik ki. Közben febr. 15. Medgyesnél súlyos sebet kap. † Medgyes, 1849. márc. 18.

Szekeres Károly

Szatmár, 1815., ref. Szíjgyártómesterséget tanul. 1835- közvitéz, 1841- tizedes a 6. Württemberg huszárezrednél Galíciában. Nőtlen. 1848 májusában Lenkey százados századával hazaszökik. Előbb a Délvidéken, majd a főhadszíntéren harcol alakulatával. Őrmester, 1849. júl. 7 (1)- hadnagy. Aug. 8. Klapka tábornok a katonai érdemjel 3. osztályával tünteti ki. A komáromi várőrséggel teszi le a fegyvert.

Tiba András

Vámospércs, Hajdu-ker., 1825., ref. Gimnáziumot végez. 1843- önkéntes, 1844- tizedes a 6. Württemberg huszárezredben. Nőtlen. 1848 májusában a Lenkey-századdal hazatér Galíciából, és részt vesz a délvidéki harcokban. Őrmester, 1849. márc. 11 (1)- hadnagy ezredénél a II. hadtestben. Jún. 16. kitűnik a zsigárdi ütközetben. Júl. 7 (1)- főhadnagy. Valószínűleg a komáromi várőrséggel fejezi be a szabadságharcot. 1849. okt. 31. besorozzák a 2. huszárezredhez. 1850- tizedes, hamarosan leszerelik.

szikszói Nyeregjártó Miklós

Somorja, Pozsony m., 1817. Apja Ny. József uradalmi ügyész. Magyar, r. kat. 1836- hadfi a 2. tüzérezredben, 1839-1844. nemesi testőr, 1845- főhadnagy a 19. gyalogezredben. Nőtlen. 1848 nyarán ezrede 3. zászlóaljával a szerb felkelők ellen harcol. Szept. 24 (okt.)- százados a Lőcsén alakuló 19. honvédzászlóaljnál. December közepén zászlóaljával a Galíciából betört császári csapatok ellen küzdő felső-tiszai hadtesthez osztják be. 1849. jan. 18 (16)- őrnagy, alakulatának parancsnoka ui., illetve az I. hadtestben. Ápr. 10. az isaszegi csatában kitüntetik a katonai érdemjel 3. osztályával. Buda bevételét (máj. 21.) követően alakulatával a főváros helyőrségét alkotja, majd a Cegléd központtal szervezett tartalék (X.) hadtesthez osztják be (júl. 10.). A hónap közepétől alezredes és dandárnok a Közép-Tiszai hadseregben. Végül aug. 4- a X. hadtest egyik (addig Lenkey Károly ezredes vezette) hadosztályának parancsnoka. Aug. 17. Dobránál teszi le a fegyvert.

 

Gerevini (Gyerevini), Ambrosio

Luignano, Cremona, Lombardia, 1818., r. kat. Cipészmesterséget tanul. Volt tizedes (1840-1847. a 7. könnyűlovasezredben szolgált), kocsmabérlő Cegléden. Nős, felesége magyar. 1849. jún. 21. Budán belép az alakuló 18. Attila huszárezredhez. Júl. (1)- hadnagy ezrede állományában és parancsőrtiszt Lenkey Károly ezredes mellett a Tiszai hadseregnél. A szabadságharc után besorozzák a 7. könnyűlovasezredhez, 1850. elbocsátják.

 

Magyar honvédség a Szabadságharc alatt

 

Az első honvédzászlóaljak tisztjei

Az 1848 áprilisában hivatalba lépő első felelős magyar kormány még alig tette meg kezdeti lépéseit, amikor májusban a katonai határőrvidék szerb ezredei és lakói nyíltan szembefordultak a kormánnyal. A délvidéki események, és ezzel párhuzamosan a magyar-horvát ellentétek kiéleződése olyan katonai intézkedések megtételét tette szükségessé, amelyek képesek lehettek gátat vetni a kibontakozó polgárháborúnak. Ennek keretében május-június-július hónapban fokozatosan Bácska-Bánságba és a horvátországi határszélre vezényelték a császári- királyi (a továbbiakban cs. kir.) haderő Magyarországon állomásozó csapatainak nagy részét, amelyek különben az áprilisi törvények értelmében és a május 7-i királyi leirat alapján az önálló magyar hadügyminisztérium hatáskörébe kerültek. E csapatok megbízhatósága és használhatósága azonban – annak ellenére, hogy jelentős részüket magyarországi és erdélyi sorozású alakulatok alkották – korántsem volt egyértelmű. A cs. kir. hadsereg ugyanis köztudottan a birodalom egyik legfőbb összetartó tényezője volt, és az általa képviselt összbirodalmi szemlélet szöges ellentétben állt mindenfajta szeparatizmussal, így Magyarországnak az áprilisi törvényekben nyert belső önállóságával, mi több, az addig egységes hadsereg két – birodalmi és magyarországi – részre szakadásával. A tisztek – és a katonák – nagy részére az uralkodóház iránti lojalitás volt jellemző, a forradalom és a nemzeti eszme hatása a hadseregben nagyobb arányokban csak később, 1848 őszén jelentkezett. A Galíciában állomásozó 6. Würtemberg magyar huszárezred egyik százada (a Lenkey-század) a „haza hívó szavára” 1848 májusában tisztjeivel együtt engedelem nélkül hazatért ugyan (diplomáciai bonyodalmak sorát idézve elő az osztrák és a magyar hadügyminisztérium között), ám ettől az elszigetelt esettől eltekintve 1848 tavaszán és nyarán a cs. kir. hadsereg 9magyar vagy magyarországi sorozású ezredeinél a hagyományos fegyelem, az elöljárók és a trón iránti vak engedelmesség még korlátlan úr volt. A Batthyány-kormány május 21-i felhívása új perspektívát nyitott meg a cs. kir. hadsereg aktív és volt tisztjei előtt. Az ajánlat elfogadása az egyéni képességek kibontakoztatásának, a karriernek a lehetőségét is ígérte a pályázók nagy többsége számára. Ez a magyarázata annak, hogy bár a felhívás kimondottan az országban állomásozó csapatok tisztjeihez szólt, a galíciai Zolkiewtől az olaszországi Mantuáig, a dalmáciai Spalatótól a csehországi Theresienstadtig, a birodalom minden zugából, ahol csak magyar tisztek szolgáltak, tömegesen érkeztek be az átlépési kérvények. Az első honvédtisztek kinevezését tudtul adó rendelet a Közlöny június 15-i (7.) számában jelent meg. Szeptember végéig – az uralkodó jóváhagyásával – már huszonnégy törzs- és mintegy háromszázhatvan főtisztet neveztek ki a honvédséghez. Ez a közel négyszáz fő jelentette az első tizennégy honvédzászlóalj és az első honvédüteg tisztikarát, valamint azt a néhány tisztet, akik a hadügyminisztérium személyzetének egy részét és a honvédtáborkar (vezérkar) első kis csoportját alkották. E tisztek 80%-a előzőleg aktív – kisebb részben nyugalmazott vagy kilépett – cs. kir. tiszt, illetve hadapród volt. A későbbi események bebizonyították, hogy az említett időszakban kinevezett honvédtisztek kiválasztása a több mint ezer jelentkező közül sikeres volt. A válságperiódusok idején csak töredékük hagyta cserben a szabadságharc ügyét, százötvenen viszont a későbbiek folyamán törzstiszti rangra emelkedtek. A fenti időszakban százhatvan nemzetőrségi törzstiszt kinevezésére is sor került. Közülük tíz fő nem fogadta el kinevezését, további tizenhárom fő pedig hosszabb-rövidebb szolgálat után, de még a korszakhatárt jelentő szeptember vége előtt lemondott rangjáról.

A nemzetőrség intézménye a márciusi forradalom egyik vívmánya volt. Spontán alakulása már a forradalom első napjaiban megkezdődött. Hivatalos szervezése az 1848. XXII. tc. alapján áprilistól került sor. A szolgálati kötelezettség a törvényben előírt cenzus (vagyon, ill. jövedelem), valamint a húsz és ötven év közötti életkor alapján mintegy 350-380 000 főre terjedt ki. A délvidéki események és a horvátországi fejlemények hatására 1848 júliusában sor került a megyék egy része nemzetőrségének mozgósítására, táborba szállására 1848 július-augusztusában az elsőként szervezett tíz honvédzászlóalj is a harctérre került. A 2. és a 7. a drávai seregbe nyert beosztást, míg a többi a dél-magyarországi harcokban vett részt, ahol az állandó összecsapások e zászlóaljak legénységét és tisztikarát megedzették, úgyhogy később, a szabadságharc folyamán a cs. kir. hadseregtől átjött soralakulatok mellett ezek lettek a honvédsereg legjobb egységei. Jellačić szeptemberi támadásakor a magyarországi cs. kir. csapatok parancsnokai és tisztjei nehéz döntési helyzetbe kerültek. Míg egyrészről a magyar alkotmányra és az ország védelmére tett eskü, valamint a tisztikar magyar részének többségében élő hazafias öntudat indokolttá tette, hogy a fegyveres inváziót fegyveres kézzel verjék viszsza, másrészről az a furcsa helyzet, hogy tulajdonképpen a cs. kir. hadsereg két része került szembe egymással, a tiszteket habozásra, kiút keresésre késztette. Az eredmény ismeretes: 1848. szeptember 29-én a drávai magyar sereg Pákozdnál ütközetet vívott, amely Jellačić visszavonulásával végződött.

A Honvédsereg megalakulása, vezetése

A Jellačić támadása idején gyorsan pergő események (a szeptember 22-i királyi manifesztumok, Lamberg altábornagynak Magyarország 18katonai főparancsnokává történt kinevezése, az október 3-i királyi kiáltvány és válaszként a magyar országgyűlés határozatai) nyílt szakítást eredményeztek Bécs és Pest között.30   A horvát támadás, majd annak kitudódása, hogy a bán az udvar és az osztrák hadügyi szervek támogatásával cselekedett, a Batthyany- kormány, illetve a szeptember 16-án megalakult, s később az utóbbi örökébe lépő Országos Honvédelmi Bizottmány (a továbbiakban OHB) hadügyi intézkedéseinek sorát indította el.   1848 októberéig nem beszélhetünk egységes honvédségről. A Batthyány-kormány időszakában a rendelkezésre álló haderő különböző eredetű, szervezetű és értékű csapatokból állt, amelynek csak egy kis részét alkották az első honvédzászlóaljak. December közepéig ezekből egy egységes hadsereg, a honvédség felállítására került sor. A honvédsereg következő három forrásból jött létre: a cs. kir. hadsereg csatlakozott alakulataiból, a már meglévő honvédzászlóaljakból, a szeptember végén megindult sorozás eredményeként létrejött alakulatokból, végül a nemzetőrség valamint a szabadcsapatok egy részéből.

Az októberi fordulatot követően a kormány és a hadügyminiszter, immár a bécsi hadügyminisztérium megkerülésével, utasította az ország határain kívül állomásozó magyar cs. kir. alakulatokat a hazatérésre. Ennek eredményeként, valamint a hozzátartozókkal érkező levelek hatására a galíciai, csehországi és ausztriai helyőrségek magyar ezredeinél általánossá vált a dezertálás. A 6. huszárezred (Lenkey százada) még májusban hazatért századát nem számítva, október és november folyamán például tizenöt huszárszázad jött haza, gyakran súlyos veszteségekkel járó harcok árán. Jellačić veresége és menekülése az ellenforradalom első támadásának vereségét jelentette, az október 6-án kitört bécsi forradalom pedig megakadályozta az udvart abban, hogy az ausztriai cs. kir. csapatok azonnali bevetésével felújítsa a támadást. Ez a közel két és fél hónapi – 1848 októberétől december közepéig tartó – időszak életbevágóan szükséges volt az ország fegyveres védelmének megszervezésére. A király szeptember 9-én ígéretet tett ugyan az előterjesztett törvényjavaslat (kétszázezres haderő felállítására) megvizsgálására, Jellačić szeptember 11-én megindult támadása azonban azonnali cselekvést igényelt. Így az országgyűlés a szentesítés bevárása nélkül határozatban mondta ki az újoncozás.   Az ország védelmére kiállított honvédhaderő 1848 december közepén tehát mintegy nyolcvanöt-kilencvenezer gyalogosból, nyolcezer-nyolcezer-ötszáz lovasból, négyezer-ötszáz-ötezer tüzérből, azaz kb. száz-száztízezer emberből állt.   A szabadcsapatok szervezése szintén a szeptemberi válság idején kezdődött el. Elsőként augusztus végén Szalay László államtitkár kapott megbízást a Hunyadi szabadcsapat, majd szeptember 16-án Perczel Mór a Zrínyi csapat felállítására.   Ezek az egységek ritkán alakultak át reguláris honvédcsapatokká, de azért erre is akad – éppen az említetteket érintő – példa. A Zrínyi csapat rövid egy hónap múlva a 35. honvédzászlóaljjá alakult át, november folyamán pedig a Hunyadi csapatból nőtt ki az 50. honvédzászlóalj és az 1. honvéd-, későbbi besorolás szerint a 13. Hunyadi huszárezred. A magyar tisztek aránya az említett alakulatoknál 12 és 30% között mozgott. Magyar nemzetiségű tisztek kilépésével 1848 nyarán úgyszólván alig találkozunk, de ősszel is csak kevesen távoztak közülük a magyar hadügyminisztérium alá rendelt alakulatokból. Annál nagyobb volt azonban a nem magyar (nem magyarországi születésű) tisztek távozásának mértéke.   A honvédcsapatok szervezésével párhuzamosan gondoskodni kellett a parancsnoki posztok betöltéséről. 

Az új törzstiszteknek mintegy fele 1848 tavaszán még főhadnagyként szolgált a császári hadseregben, és csak a nyári délvidéki hadjárat során lett százados, tehát rövid fél év alatt két rendfokozatot is ugrott. Többségük nagy szorgalommal és hozzáértéssel látott hozzá alakulata szervezéséhez, kiképzéséhez. Az önálló parancsnoki hatáskör – amelyet a császári hadseregben gyakran két évtizedes szolgálat után sem tudtak elérni – felszínre hozta azokat a rejtett képességeket és energiákat, amelyek egy forradalmi hadsereg szervezésénél szinte nélkülözhetetlenek. Változások történtek a felsőbb parancsnoki karban is. 1848 szeptember végén a magyar haderőt tulajdonképpen két hadtest és néhány vár őrsége alkotta. A hadtestparancsnokok és a dandárnokok többsége cs. kir. tiszt volt, akik szeptember-október folyamán sorra benyújtották lemondásukat. A délvidéki sereg vezetését ideiglenesen Mészáros Lázár vette át, október első felében pedig az itt lévő csapatokat két részre osztották. Együttes létszámuk huszonhat-huszonnyolcezer főt tett ki, melyből mintegy hét-nyolc ezer mozgósított nemzetőr volt.80 A bácskai hadtest hadosztályparancsnokai gr. Esterházy Sándor, Lenkey János és Szabó Zsigmond, a bánságié Vetter Antal és Damjanich János lettek. (Damjanich János neve ekkor vált néhány kisebb győzelme és a strázsái [lagerdorfi] tábor elfoglalása révén országszerte ismertté.)   A magyarországi és erdélyi várak közül Komáromnak, Eszéknek, Péterváradnak, valamint Temesvárnak volt a korban hadászati jelentősége. Az első három magyar kézre került. Komárom várparancsnoka br. Majthényi István, Eszéké Friedrich Eder, Péterváradé pedig ideiglenesen br. Blagoevich Imre altábornagy lett, de Temesvár erődje a szabadságharc egész ideje alatt az osztrákoké maradt. A kisebb várak közül Lipótvárat és Munkácsot sikerült a magyar ügy mellé állítani (ezek parancsnoka Ordódy Kálmán, illetve Mezősy Pál őrnagy lett), míg Aradot és Dévát csak 1849 nyarán sikerült a honvédcsapatoknak elfoglalniuk. Gyulafehérvár – Temesvárhoz hasonlóan – végig a császári csapatok kezén maradt.

A tisztikar válsága, a váci nyilatkozat

A császári csapatok általános támadását 1848 november elején az erdélyi osztrák hadtest támadása vezette be, amely hamarosan Erdély elvesztéséhez vezetett. Ebben kétségkívül szerepet játszott az a tény, hogy a honvédelem szervezése Erdélyben túl későn indult meg.  

1848 december közepén kezdetét vette a császári csapatok általános támadása Magyarország ellen. A mintegy száznegyvenezer fővel és kétszázötven löveggel több irányból, nagyjából egy időben intézett támadás hadműveleti célja az ország fővárosának elfoglalása volt.   A kitűzött célokat a császári csapatok csak részben tudták megvalósítani. A Délvidék nagyobb része 1849 január végéig – az itteni magyar csapatoknak a Közép-Tisza vonalához rendeléséig – magyar kézen maradt. Az újjászervezett és megerősített erdélyi magyar hadtest, élén új parancsnokával, Bem tábornokkal, pedig nemcsak meggátolta az császári csapatok kijutását az Alföldre, hanem ellentámadásba ment át és rövid idő alatt jelentősen visszaszorította az ellenséget. E sikerek azonban csak részben ellensúlyozták a főhadszíntéren bekövetkezett újabb eseményeket. Így Windisch-Grätz csapatai 1849. január 5-én kardcsapás nélkül vonulhattak be Pest-Budára.  

A katonai helyzet kedvezőtlen alakulása, a császári csapatok sikeres előnyomulása és győzelmei, de mindenekelőtt a főváros eleste a honvédsereg tisztikarában is éreztette a hatását.   A honvédtisztek kilépése a legnagyobb mérvű a bácskai és a bánsági hadtestnél, valamint a Feldunai hadseregnél volt. A bácskai hadtest parancsnoka br. Bakonyi Sándor tábornok, még közvetlenül a császári támadás megindulása előtt, december 13-án „megbetegedett”, a helyettesévé kinevezett Esterházy Sándor gróf pedig kijelentette, hogy a szerb felkelők ellen igen, viszont a reguláris császári csapatok ellen nem hajlandó harcolni. Hasonlóan nyilatkozott hadtestének számos törzstisztje, a cs. kir. 5. tüzérezredtől átjött tisztek pedig egyenesen kijelentették, hogy mivel a szerb felkelők is a császár katonái, nem fognak rájuk lövetni. Kossuth a helyzet tisztázására Nádossy Sándor ezredest küldte Bácskába, aki azonban Esterházy társául szegődött, és csak néhány tiszt – mindenekelőtt gr. Vécsey Károly és Lenkey János ezredesek, valamint Baudisz József százados –fellépésének volt köszönhető, hogy az ellenség előtt álló hadtest nem került súlyos helyzetbe. 

1848 december közepétől 1849 január első harmadáig hét tábornok és ötvenhat törzstiszt, valamint közel negyven nemzetőrségi törzstiszt, vagyis a honvédsereg és a nemzetőrség akkori parancsnoki karának közel egyharmad része távozott!   A zászlót elhagyó törzstisztek és tábornokok a szabadságharcot közvetlenül megelőzően szinte kivétel nélkül cs. kir. tisztek voltak. Közöttük két csoportot különböztethetünk meg. Az elsőbe – ez volt a kisebb csoport – azokat sorolhatjuk, akik csak a magyar alkotmányra tett esküjük alapján, vagy csupán egzisztenciális okokból, de különösebb meggyőződés, hazafias öntudat nélkül vállalták a szolgálatot, vagy akik úgyszólván az eseményekkel sodródva kerültek a honvédségbe. Ezek a tisztek 1848/49. fordulóján a kilátástalannak látszó katonai helyzet következtében léptek ki, de minden különösebb lelkiismereti válság nélkül. A kilépők másik, népesebb csoportja viszont olyanokból állt, akik a cs. kir. hadseregben eltöltött hosszú szolgálati idő során vérükké vált fegyelem, a Habsburg uralkodóház tisztelete és az alkotmányra, az ország megvédésére tett eskü, az önvédelmi harc jogosságának tudata között őrlődtek. Számukra ez a konfliktus 1848 decemberében éleződött ki, amikor ténylegesen is kerültek a császári hadsereggel szembe. Dönteniük kellett, s döntésükhöz a végső lökést a válságosra fordult hadihelyzet adta meg. A főváros feladása után sokan közülük nem vállalták a harc folytatását és kiléptek, gyakran még akkor is, ha, mint említettük, meg voltak győződve a harc igazáról. Az idősebb, korábban aktív császári tiszteknél csak ritkán – például Aulich Lajos, Kiss Ernő, Répásy Mihály, Schweidel József, Mészáros Lázár esetében – kerekedett felül korábbi előéletükön, neveltetésükön az ügy igazságába vetett hit.

A katonai helyzet konszolidációja, a honvédsereg vezetésének megszilárdulása

Feltöltés alatt

Az aradi vértanúk és 48-as arcképcsarnok

Palágyi Lajos

Az aradi vértanúk

Szabadságharcunk letűnt napvilága, 
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad hallhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja


S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

 

Aulich Lajos

Pozsony, 1793. aug. 25. Apja vendégfogadós. Vagyontalan polgári származású, német anyanyelvű, r. kat. Tanulmányait egy katonai jellegű magán-nevelőintézetben végzi. 1812. beáll a 2. gyalogezredhez, részt vesz az utolsó napoleoni háborúban. 1813- zászlós, ill. alhadnagy, folyamatosan szolgálva 1844- őrnagy, 1848 elejétől alezredes, a 2. Sándor gyalogezred 1. zászlóaljának parancsnoka Pozsonyban. Nőtlen. 1848 májusában ezredével a magyar hadügyminisztérium alá rendelik, melynek utasítására júliusban a verbászi táborba vonul. A szerb felkelők elleni harcolva kitűnik a Szenttamás elleni aug. 19-i és szept. 21-i támadásnál. Okt. 24 (15)- honvéd ezredes, szabadságharchoz csatlakozott ezredének parancsnoka, továbbra is a bácskai hadtestnél. Novemberben ezrede 2. és 3. zászlóaljával Pozsonyba, a feldunai sereghez vezénylik. December második felében, a császári fősereg támadásakor, ő vezeti a sereg Duna-balparti részének visszavonulását. 1849. jan. 5. Görgei Vácon a feldunai hadtest egyik hadosztályának parancsnokává nevezi ki. Részese a hadtest Váctól Kassáig tartó hadmenetének, az ennek során vívott kisebb összecsapásoknak, majd a császári fősereggel vívott két napos kápolnai csatának. Febr. 25 (18)- tábornok (vezérőrnagy), márc. 8- a II. hadtest (korábban Központi Mozgó Sereg) parancsnoka. Az áprilisi hadjárat első szakaszában (gödöllői hadművelet) hadtestével a Feldunai hadsereg tartalékát képezi, csapatainak bevetésére csak Isaszegnél kerül sor. Itt tanúsított helytállásáért ápr.14. a katonai érdemjel 2. osztályával tüntetik ki. (Az érdemjel 3. osztályát már korábban megkapta.) Április második felében hadtestével, valamint a parancsa alá helyezett 12. hadosztállyal (Asbóth ezredes) Pest előterében leköti a császári fősereg zömét, miközben a sereg főerői, az ellenséget megkerülve, felmentik Komárom várát. Buda bevételét (máj. 21.) követően betegszabadságra távozik. Júl. 14- a Szemere kormány hadügyminisztere Szegeden, majd Aradon. Görgei seregéhez csatlakozva Világosnál teszi le a fegyvert. A császári hadbíróság Aradon kötél általi halálra ítéli (1849. szept. 26.). Az ítéletet az uralkodó jóváhagyását követően okt. 5-én kihirdetik, majd másnap végrehajtják.

Damjanich János

Staža, 2. báni határőrezred, Horváto., 1804. dec. 8. Apja cs. kir. őrnagy. Szerb, nem nemes, gör. keleti vallású. 1820- közvitéz, 1830- zászlós, ill. alhadnagy, 1844- al-, 1848. febr. 16- főszázados a 61. Rukawina gyalogezred 3. zászlóaljánál Temesváron. 1847- felesége Csernovics Emília, gyermektelen. 1848 áprilisában ezrede itáliai hadszíntéren állomásozó gránátos osztályához helyezik át (büntetésül, mivel az első felelős magyar kormány védelmében összekülönbözött hadosztályparancsnokával, br. Haynau altábornaggyal). Jún. 20. a 3. honvédzászlóalj őrnagyává nevezik ki. Hazatérve átveszi a Szegeden szervezett alakulat parancsnokságát az óbecsei táborban. Részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban (köztük Szenttamás júl. 14-i és aug. 19-i ostromában, az okt. 13-i törökbecsei ütközetben). Okt. 14 (1)- alezredes, a bánsági hadtest Versecen és Fehértemplomban állomásozó dandárának, novembertől hadosztályának parancsnoka. Nov. 7. beveszi a strázsai (Temesőr) felkelő tábort, nov. 25 (16). ezredessé léptetik elő. A bánsági szerb erők felszámolására indított hadjáratban sorozatos győzelmeket arat (Károlyfalva és Alibunár, dec. 12., Jarkovác, dec. 15.), a kitűzött célt Kiss Ernő hadtestparancsnok határozatlansága miatt azonban nem sikerül elérni. Dec. 28 (20). Damjanich tábornok (vezérőrnagy) lesz, 1849. jan. 9. átveszi Kiss Ernőtől a hadtest vezetését. Jan. 16. csapataival a Tisza középső vonalához, a főhadszíntérre rendelik. Útközben Aradról egy hadoszlopot küld Erdélybe, Bem segítségére, minek folytán 151seregteste hadosztály-létszámra gyöngül. Február közepe táján Cibakháza térségében besorol a Tisza mögött kialakított magyar főseregbe. Márc. 5. a Bácskából kivont, gr. Vécsey Károly tábornok vezette csapatokkal karöltve fényes győzelmet arat a Szolnokot megszállva tartó, valamint a csata folyamán annak segítségére érkezett császári dandárok felett. A katonai érdemjel 2. osztályával tüntetik ki (márc. 8.). Március közepétől a saját- és a gr. Vécsey tábornok csapataiból alakult III. hadtest parancsnoka. Kiemelkedő szerepet játszik a tavaszi hadjárat összecsapásaiban, a tápióbicskei (ápr. 4.), az iszaszegi (ápr. 6.), a váci (ápr. 10.), a nagysallói (ápr. 19.) és a komáromi (ápr. 26.) győzelmek kivívásában. Ápr. 27. Komáromban baleset folytán lábát töri és szolgálatképtelenné válik. Szegeden ápolják, júl. 11. (még betegen) Arad várparancsnoka lesz. A világosi fegyverletételt követően átadja a várat az orosz csapatoknak (aug. 17.). A császári hadbíróság Aradon kötél általi halálra ítéli (1849. szept. 26.), és az okt. 5. kihirdetett ítéletet másnap végrehajtják.

cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid

Csákány (Ósvacsákány), Abaúj m., 1802. júl. 2. D. Gáspár földbirtokos és Kubinyi Júlia fia. Magyar, evang. A kassai és az eperjesi gimnáziumban végzett. Nyugalmazott főszázados (1819-1839. az 5. tüzérezredben, az aknász karnál és az 5. huszárezredben szolgált), Eperjesen él. Felesége előbb Újházy Antónia († 1847.), 1849 nyarától Szinnyei Merse Emma, gyermektelen. 1848. szept. 2- őrnagy, Sáros megye kisszebeni járásának nemzetőr parancsnoka. Decemberben csatlakozik Pulszky ezredes seregéhez, és részt vesz a Galíciából betört Schlik-hadtest elleni harcokban. A budaméri vereség (dec. 11.) után nemzetőr alezredes, és a Mészáros hadügyminiszter parancsnoksága alatt újjászervezett sereg (felső-tiszai hadtest) egyik dandárának parancsnoka lesz (dec. 26.). Az 1849. jan. 4-i kassai ütközetben dandárának helytállása menti meg a hadtestet a még súlyosabb vereségtől. Febr. 6 (1)- honvéd ezredes és hadosztályparancsnok, az akkor már Klapka vezette hadtestnél. Febr. 18. Kompoltnál meglepi és szétveri a császári fősereg egy előretolt vértes lovasosztályát. Helyt áll hadosztályával a kápolnai csatában (febr. 26-27.), és az áprilisi hadjárat küzdelmeiben. A váci ütközetet (ápr. 10.) követően a katonai érdemjel 3. osztályával tüntetik ki. A tavaszi hadjárat végén az I. hadtest lovas hadosztályának parancsnoka lesz (ápr. 30.). Jún. 2 (1)- tábornok (vezérőrnagy), a IX. hadtest parancsnoka a felső-magyarországi hadseregben. Az orosz betörést (június közepe) követően a Wysocki tábornok vezette 12 ezer főnyi sereg a tízszeres túlerő elől aktív utóvédharcok közepette vonul vissza a Kárpátoktól. Az oroszok előnyomulását lassítandó harcokat a lengyel légió dzsidásai és a IX. hadtest huszárai vívják, ez utóbbiakat többnyire Dessewffy vezeti. A visszavonulás Ceglédig tart. Itt, a tartalék hadtest csatlakozásával megalakul a 26 ezer főnyi Közép-Tiszai hadsereg. A sereg 3 ezer főnyi lovasságának parancsnoka Dessewffy lesz. A lovasság zömével Perczel tábornok júl. 20. Turánál támadást intéz egy orosz hadtest ellen. A véres harcban a huszárok egyik oszlopát Dessewffy vezeti, vitézségét a katonai érdemjel 2. osztályával ismerik el (júl. 25.). Július végétől a Szeged körzetében összpontosított fősereg lovasságának a parancsnoka. Ennek élén, az utóvéd szerepét betöltve, harcolja végig 154(Szőreg, aug. 5., Óbesnyő, aug. 6. Csatád, aug. 8.) a Temesvárig tartó visszavonulást. A temesvári csata végén huszáraival ő fedezi a magyar sereg menekülését. A csapatok ezt követő feloszlásakor emigrálni készül, Franz von Liechtenstein herceg, császári altábornagy, egykori ezredtársa felszólítására azonban a megadás mellett dönt (Karánsebes, aug. 19.). A volt bajtárs közben jár Haynaunál Dessewffy érdekében, de csak annyit ér el, hogy az aradi hadbíróságon kötél általi halálra ítélt (1849. szept. 26.) tábornokot „kegyelemből” golyóval végezték ki (okt. 6.)

gróf Leiningen-Westerburg zu Alt-Leiningen, Karl

Ilbenstadt, Hessen, 1819. ápr. 11. L., Friedrich földbirtokos és Breitwieser, Eleonore fia. Német, evang. Gimnáziumot végez. 1835- hadfi a 49., 1836- zászlós (alhadnagy) a 39., 1845- alszázados a 31. gyalogezrednél. 1845. tartósan szabadságolják, feleségül veszi Sissány Elizt, (neje) bánsági birtokán él, két gyermek apja. 1751848. okt. 26. szolgálatra jelentkezik a magyar hadügyminisztériumnál, vezérkari századosként beosztják a bánsági hadtesthez. Nov. 25- századparancsnok a 10. honvédzászlóaljban. Részt vesz a délvidéki harcokban (Tomasovác, dec. 5., Károlyfalva és Alibunár bevétele, dec. 12., Jarkovác, dec. 15., stb.). Dec. 28 (1849. jan. 1)- őrnagy, január közepétől a 19. Schwarzenberg gyalogezred III. zászlóaljának parancsnoka a Damjanich vezette bánsági, ill. III. hadtestben. A cibakházi átkelő védelme során fogságba esik, de katonái kiszabadítják (febr. 24.). A szolnoki csatát (márc. 5.) követően, melyben ismét kitűnt, alezredessé léptetik elő (márc. 10/1.), dandárnok lesz, és megkapja a katonai érdemjel 3. fokozatát (ápr. 8.). Dandárával jelentős része van a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói és a komáromi diadal kivívásában. Ápr. 6 (4)- ezredes, a hónap végétől a III. hadtest egyik gyalogos hadosztályának parancsnoka. Máj. 15. kitüntetik a katonai érdemjel 2. fokozatával. Közreműködik Buda ostromában (máj. 4-21.). A Vág-menti hadjáratban Görgei a III. hadtest parancsnokává nevezi ki (jún. 20.). A másnapi peredi ütközetben szívós kitartással több órán keresztül állja az osztrák-orosz túlerő rohamait, majd a legnagyobb rendben vonul vissza katonáival. Jún. 26 (júl. 2.) tábornokká (vezérőrnaggyá) léptetik elő. Ugyancsak helyt áll a júl. 2-i és 11-i komáromi csatában. A Feldunai hadsereg ezt követő visszavonulása során Vácnál (júl. 17.) hadtestével ő állítja meg az oroszok támadását (kimentve ezzel szorult helyzetéből Nagysándor I. hadtestét és Görgei Ármin őrnagy különítményét). Júl. 28. Gesztelynél jelentős veszteséget okoz a hadsereget üldöző orosz Grabbe altábornagy csapatainak. A világosi fegyverletétel előtt Görgei menekülésre szólítja fel, de marad, tábornok társai sorsában kíván osztozni. Igy velük kerül orosz, majd osztrák fogságba, illetve augusztus végén Aradon a császári hadbíróság elé. Kötél általi halálra ítélik (szept. 6., ill. okt. 5.), és okt. 6. kivégezték.

Nagysándor József

Nagyvárad, 1804. okt. 17. Apja ügyvéd. Vagyontalan nemesi születésű, magyar, r. kat. Gimnáziumban, és az 5. tüzérezred iskoláján (1819-1822.) végez. Nyugalmazott századkapitány (1822-1846. az 5. és a 2. huszárezredben szolgált), földbérlő Zsombolyán. Nőtlen. 1848. jún. 19 (1)- őrnagy, Pest város egyik nemzetőrzászlóaljának parancsnoka. Szept. 15. áthelyezik a nagykikindai kerület nemzetőrségének élére. Október második felétől egy néhány ezer főnyi, nemzetőrökből álló hadoszlop parancsnoka, feladata a temesvári császári várőrség megfigyelése. Nov. 1 (1)- honvéd alezredes előbbi beosztásában (eredetileg az erdélyi 15. Mátyás huszárezredhez nevezték ki), az év végéig váltakozó sikerű harcokat vív az említett ellenséggel. 1849. jan. 25 (16)- ezredes (a 2. Hannover huszárezred állományában) és hadosztály-, ill. dandárparancsnok Damjanich főhadszíntérre vonuló hadtesténél (hadosztályánál). A szolnoki csatát (márc. 5.) követően kitüntetik a katonai érdemjel 2. osztályával (márc. 23.). A hónap végétől a III. hadtest lovasságának (2. és 3. huszárezred) parancsnoka. Végig küzdi a tavaszi hadjáratot, az isaszegi és a komáromi csatában ő vezeti a Feldunai hadsereg lovasságát. Április 30- az I. hadtest parancsnoka, máj. 2 (ápr. 6)- tábornok (vezérőrnagy). Buda ostrománál személyesen részt vesz a döntő rohamban (máj. 21.). A Vág-menti hadjárat során (jún. 16., 20., 21.) nem támogatja kellő aktivitással a támadást végző II. és III. hadtest küzdelmét. Ugyancsak hibát vét Vácnál (júl. 17.), ahol az oroszok elől kitérő sereg utóvédjeként idő előtt bevonja előörseit, minek folytán a kozákok meglepik és részben szétverik Görgei Ármin őrnagy különítményét. A Feldunai hadsereg Tokajtól Nagyváradig tartó visszavonulását kikülönített hadtestével ő fedezi. Ennek során Debrecennél csatát fogad el az orosz fősereg egy részével, melyben vereséget és jelentős veszteségeket szenved (aug. 2.). A sereg élén Aradra érkezve, Görgei parancsára, kísérletet tesz, hogy fölvegye a kapcsolatot a temesvári csatában legyőzött magyar fősereggel, támadását Haynau Schlik-hadteste azonban visszaveri (Németság, aug. 10.). Csapataival a Feldunai hadsereg kötelékében Világosnál teszi le a fegyvert (aug. 13.). A császári hadbíróság kötél általi halálra ítéli (1849. szept. 26., ill. okt. 5.) és okt. 6. kivégezték.

Gelich Rikhárd II. 482-483., Katona Tamás I-II., Borovszky: Bihar m. 660., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 973.), XV. (ld. 934.), Breit József II. 108., Vas. Újs. 1890/40., Tört. Lapok 1892/21., KAW.: Gb. 2. HR. 1841-1848. 1/99., Közlöny 1848/14., 142., 1849/12., 61., 95., HL.: Aradi hadb. 113/24 2/179., Portré: Gracza György I. 405., Rózsa-Spira[b] 387.

Bem József

Tarnów, Galícia, 1794. márc. 14. B., Andrzej ügyvéd és Goluchowska, Agnes fia. Lengyel, nemes, r. kat. Tanulmányait egy krakkói gimnáziumban és a varsói tüzérségi-mérnökkari iskolán végzi. A napoleoni lengyel hadseregben tüzér hadnagy (1810-1814.), a Kongresszusi Lengyel Királyság seregében százados (1815-1826.), az 1831-es felkelés során tábornoki fokozatot ér el, a tüzérség parancsnoka. Franciaországi emigrációban él. 1848 augusztusában hazatér Galíciába. Az októberi bécsi forradalom utolsó szakaszában a város védelmének vezetője (okt. 16-29.), majd Magyarországra menekül. Nőtlen (haláláig).
Nov. 22- honvéd tábornok, nov. 29. az erdélyi sereg parancsnokává nevezik ki. Újjászervezett, 13 ezer főre kiegészített hadával december közepén a csucsai szorosnál megállítja a császáriakat, majd ellentámadást indít. A dési győzelem (dec. 23.) eredményeként felszabadítja Kolozsvárt, illetve 1849 január elejéig tartó hadjárata (Bethlen, dec. 29., Beszterce, dec. 31., Borgótiha, 1849. jan. 3.) során kiűzi Erdély északi feléből az ellenséget. 1849. jan. 17. Vámos-Gálfalvánál megfutamítja az erdélyi császári sereg (Puchner tábornok) főerőit, melyek támadását négy nappal később, Nagyszebennél azonban visszaverik. Ezt követően Szelindekre, 146ill. Vízaknára húzódik, hogy a székelyföldről, ill. a Bánságból várt erősítésekkel felújíthassa a támadást. Február elején a császáriak támogatására két orosz dandár érkezik a Havasalföldről, Brassóba ill. Nagyszebenbe, minek nyomán Puchner összpontosítja csapatait és súlyos vereséget mér Bemre (Vízakna, febr. 4.). A magyar sereg az üldöző császáriakkal vívott szakadatlan harcok közepette Dévára vonul vissza. Az itt csatlakozó magyarországi segélyhaddal az erőviszonyok kiegyenlítődnek, és a piski csatában Bm fényes győzelmet arat (febr. 9.). A Nagyszeben előterébe visszahúzódott császáriakat megkerülve, a magyar sereg Medgyesre menetel. Bem Kiss Sándor székelyföldről érkezett 4 ezer katonája élén a borgói szoroshoz megy, és visszaűzi Bukovinába az időközben onnan betört császári dandárt (február vége). Márc. 2. és 3. csatát vív Medgyesnél Puchner csapataival, melynek következtében Segesvárra szorul vissza. A seregét itt bekeríteni akaró ellenséget kijátszva, kitör a körülötte szövődő gyűrűből, gyors menetben Nagyszeben alatt terem (márc. 11.), és a városból még aznap kiveri az orosz-osztrák helyőrséget. Nagyszeben, a fő hadműveleti bázis elvesztése bénítólag hat az ellenségre: a császári és az orosz csapatok néhány újabb összecsapás, illetve vereség után a tömösi szoroson át elhagyják Erdélyt (márc. 20-21.). Bemet ápr. 3 (márc. 15.) altábornaggyá léptetik elő, valamint megkapja a katonai érdemjel 2. (márc. 8.) és 1. osztályát (márc. 21.). Április közepén kb. 8 ezer emberrel a Bánságba tör, melyet egy hónapon át tartó hadjárata során, Perczel bácskai hadtestével együttműködve, szintén megtisztít az ellenségtől. Június közepén, az erdélyi orosz-osztrák invázió kezdetén serege (a VI. hadtest) hét hadosztályba osztva, mintegy 40 ezer katonát számlál. A tömösi és a borgói szoroson át támadó szövetségesek (53 ezer fő) fő célja, hogy a Maros völgyén (és a csucsai szoroson) át a szűkebben vett Magyarországra, a magyar főerők hátába jussanak. Ezt Bem gerilla-taktikára alapozott hadviseléssel akadályozza meg. Előbb a besztercei hadosztály élén hadakozva (jún. 24-júl. 4.) a szövetségesek északi szárnyát állítja meg, majd a Székelyföldön összpontosított csapatok támadását vezetve (és júl. 22-25. a Moldvába történt betöréssel) Lüders főerőit készteti visszafordulásra Nagyszebenből. Az ellenség ezt követő általános előnyomulása a Székelyföld, hadműveleti bázisa ellen, azonban a küzdelem nyílt vállalására kényszeríti, melyben a szövetségesek létszám- és minőségi fölénye (Bem katonáinak kétharmada újonc volt, közel egyharmada pedig nem rendelkezett lőfegyverrel) érvényesül. A közvetlen vezetése alatt álló seregrész Segesvárnál súlyos vereséget szenved (júl. 31.), és Gál Sándor csapatai is felmorzsolódnak. Bem a Marosvásárhelyen gyülekeztetett csapatokkal még beveszi Nagyszebent 147(aug. 5.), másnap, a Lüders főerőivel vívott nagycsűri csatában azonban ez az utolsó jelentősebb seregtest is nagyrészt megsemmisül. Az erdélyi magyar sereg maradványai Kolozsvárra (majd Zsibóra), ill. Dévára húzódnak vissza. Maga Bem, akit aug. 7. fővezérré neveztek ki, Dembińskitől átveszi a fősereg parancsnokságát. A temesvári csatában döntő jelentőségű vereséget szenved Haynau császári főseregétől (aug. 9.). A sereg felbomlik, illetve a Lugoson rendezett csapatok nagyobb része Facsétre (Facsád) érve, Kossuth menekülése láttán, és a világosi kapitulációról értesülve, a fegyverletétel mellett dönt (aug. 16.). A csapatok parancsát követő részével Bem Dévánál csatlakozik az erdélyi sereg itt állomásozó maradványához. Az általános hangulat hatására azonban végül letesz a háború folytatásának szándékáról, és kísérletével a török határ felé indul (aug. 17.).
A menekültek számára létesített vidini táborban áttér a muzulmán hitre (a menekültek kiadásának megtagadása miatt Oroszország háborúval fenyegette a portát, s ebben szeretett volna részt venni). A háború azonban elmarad, s a török hadseregben Murad pasa néven tábornoki rangot (de beosztást nem) kapott. Bemet a szíriai Aleppóba (Haleb) internálják. † uo., 1850. dec. 10.
Kovács Endre: Bem József (Bp., 1954.), Uő.: Bem a magyar szabadságharcban (Bp. 1979.), Kozlowski, Eligiusz: General Józef Bem, Warszawa, 1858., Kovács István: Így élt Bem, Bp. 1983., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 920.), XV. (ld. 904.), Turul 1930. 32., Közlöny 1849/49., 70., Portré: Hadtört. Múz. Metszetgyűjt.

 

Guyon esquire d’Beaufre et Gey, Richard

Bath, Somerset grófság, Anglia, 1813. márc. 31. G., John hajóskapitány és de Beaufre, Elisabeth fia. Angol (francia eredetű), evang. Kilépett cs. kir. főhadnagy (1834-1840. a 2. huszárezredben szolgált), felesége révén Esztergom megyei földbirtokos. 1838- felesége br. Splény Mária, családos.
1848. szept. 15 (12)- őrnagy, a 2. Pest megyei önkéntes nemzetőrzászlóalj parancsnoka. Ivánka őrnagy váci táborával csatlakozik a Jellačić elleni sereghez, részt vesz a pákozdi csatában. Okt. 30. kitünteti magát a schwechati csatában (rohammal beveszi Mannswörtöt), Kossuth másnap honvéd ezredessé lépteti elő, és a feldunai sereg egyik dandárának parancsnoka lesz. A császári fősereg támadásakor Görgei a nádosi szorosból visszavonult Ordódy-dandár segítségére küldi. Ordódy azonban Lipótvárra hátrál, a hősiesen küzdő Guyon pedig Nagyszombatnál vereséget szenved Simunich tábornok túlerejű csapataitól (dec. 16.). Később a sereg Duna-balparti erőivel csatlakozik Görgei visszavonuló seregzöméhez. A sereg (immár hadtest) Vácon történő átszervezésekor a tartalék hadosztály parancsnoka lesz (1849. jan. 5.). Részese Görgei felső-magyarországi hadjáratának. Febr. 3.-ára virradóra Iglón éjszakázó csapatain rajtaüt egy ellenséges különítmény, azonban elhárítja a támadást. (A császáriaktól itt zsákmányolt rakétavetők alapján kezdődik meg e fegyverfajta gyártása Nagyváradon a honvédsereg számára.) Két nappal később, a branyiszkói hágó bevételével 164lehetővé teszi a hadtest csatlakozását a Tisza vonala mögött álló magyar fősereghez. Márc. 8. megkapja a katonai érdemjel 2. osztályát. Márc. 18 (18). honvéd tábornokká és Komárom várparancsnokává nevezik ki, a körülzárt várba csak ápr. 20. tud bejutni. Máj. 28. Görgei hadügyminiszter (aki személyes bátorságát elismerte, vezéri képességeiben azonban nem bízott) felmenti beosztásából. Jún. 7- a szerveződő tartalék hadtest, júl. 3- a bácskai (IV.) hadtest parancsnoka. Júl. 14. Hegyesnél fényes győzelmet arat Jellačić csapatai felett. Ennek eredményeként a Bácska ismét felszabadul, a titeli fennsíkra visszavonult ellenséget azonban nem tudja „kiostromolni” állásából (Mosorin, júl. 23.). Július végén csapataival csatlakozik a Szeged környékén összpontosított fősereghez. A sereg bal szárnyát képező hadtestével aug. 3. Ókanizsánál meghiusítja a Ramberg tábornok vezette császári csapatok átkelését a Tiszán. Két nappal később ez már nem sikerül, s a magyar fősereg, hogy elkerülje az átkarolást, visszavonul. Guyon részt vesz a temesvári ütközetben, és a vereség után, Bem oldalán, próbálja rendezni a csapatokat. Ennek eredménytelensége láttán, a lengyel tábornokkal emigrációba indul (aug. 17.).
Vidinben Kossuth altábornaggyá lépteti elő (1849. okt. 28.). Távollétében a császári hadbíróság Pesten halálra ítéli. Áttér a muzulmán vallásra és Kursid pasa néven tábornok lesz a török hadseregben. Kitünteti magát a krimi háborúban. † Hárem Iszkeleszi,Töröko. 1856. okt. 12.
Wurzbach lex. VI. 50., Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv 1. r. 1. köt. 426., Szinnyei: Komárom 449-450. (ld. 500.), Márkus László: Guyon Richard, Bp., 1955., Vas. Újs. 1867/31., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 937.), XV. (ld. 912.), KAW.: Gb. 2. HR. 1820-1840. 1/78., Uo.: Trauungsbuch 2. HR. 1838., MOL.: Hm. Ált. 1849 18135., HL.: Aradi hadb. 1851-9/15., Portré: Hadtört. Múz. Metszetgyűjt., Gracza György I. 331., Rózsa-Spira 327.

 

Hauk, Ludwig

Bécs, 1799. Polgári születésű, osztrák, r. kat. Kilépett hadnagy (1813-1826. a 2. gyalogezredben szolgált), kincstári hivatalnok, majd reformpárti újságíró. 1836- nős, felesége Ruthner A.
Részt vesz az 1848-as márciusi és októberi bécsi forradalomban, az utóbbiban az Elit Gárda őrnagya. Novemberben Magyarországra menekül. 1849. jan. 23 (1)- honvéd őrnagy Bem tábornok törzsében. Áprilistól dandárnok, az erdélyi „expedíciós hadtesttel” közreműködik a Temesi bánság felszabadításában. Máj. 22- a bánsági bányavidék helyőrségének parancsnoka, jún. 27 (máj. 21)- táborkari alezredes.
A császári hadbíróság Aradon kötél általi halálra ítéli (1850. jan. 31., ill. febr. 18.). Kivégezték, Arad, 1850. febr. 19.
Közlöny 1849/145., KLÖM. XIII. 238., XIV. 472., HL.: 1848-1849. 29/233. és 306., Uo.: Aradi hadb. 113/9 2/345., KAW.: Gb. 2. LIR. 1820-1840. 1/13., Honvéd 1868/31.
376

Klapka György

Temesvár, 1820. ápr. 6. K. József temesvári polgármester és Kehrer Júlia fia. Morva eredetű családból származott, német anyanyelvű, de magát magyarnak vallja, nemes, r. kat. Gimnáziumban (Kecskeméten és Szegeden), valamint a karánsebesi katonaiskolán végez. Kilépett főhadnagy (1838-1847. a 2. tüzérezredben, a bombász karnál, a magyar nemesi testőrségnél és a 12. határőrezredben szolgált). Nőtlen. (Felesége 1864- d’Arbouin, Ines, akitől két fia és egy leánya született.)
1848. máj. 20. - jún. 10. Batthyány miniszterelnök megbízásából (Gál Sándor, a későbbi honvéd tábornok és Hajnik Károly társaságában) körutat tesz Kolozsváron és a Székelyföldön, unió támogatottságának, és a székely határőr-katonaság kimozdíthatóságának felmérésére. Jún. 13- százados a Veszprémben alakuló 6. honvédzászlóaljnál. Augusztustól részt vesz a bácskai harcokban. Szept. 25. Komáromba küldik, a vár biztosítására, a vár ideiglenes erődítési igazgatója. Okt. 16 (szept. 30)- táborkari (vezérkari) őrnagy, erődítési munkálatok vezetője Pozsonyban, ill. a Nagyszombatban összevont nemzetőrség parancsnokaként közreműködik a Morvaországból betört Simunich-hadtest elleni hadműveletekben. Nov. 13. a bánsági hadtest vezérkari főnökévé nevezik ki. Vetter tábornokkal közösen tervet dolgoz ki a Bánságban levő ellenséges erők felszámolására, ezt Kiss Ernőnek azonban nem sikerül megvalósítania. December végétől a hadügyminisztérium Táborkari osztályán szolgál. Főnökével, Vetterrel, tervet készít a honvédsereg főerőinek Tisza mögött történő összpontosítására, mely a jan. 2-i haditanács után központi elképzeléssé válik. 1849. jan. 9 (1). ezredessé léptetik elő, és megbízzák a felső-tiszai hadtest parancsnokságával. Tokaj központtal újjászervezi a csapatokat, majd megállítja a császári Schlik hadtest támadását (Tarcal, jan. 22., Bodrogkeresztúr, jan. 23, ill. Tokaj/Rakamaz, jan. 31.) Hadtestével jan. 29- a Feldunai hadsereg kötelékében, Dembiński altábornagy alárendeltségében működik. Javaslatával ellentétben az altábornagy nem támadja meg a Kassánál álló Schlick hadtestet, melyet észak felől Görgei közeledő csapatai fenyegettek. A császári seregtest elmenekül, majd csatlakozik a Tarna folyó vonalához felvonuló, Windisch-Graetz vezette főerőkhöz. A két sereg ezt követő összecsapásában (Kápolna, febr. 26-27.) 169Klapka a magyar had Verpelétnél álló jobb szárnyát vezeti. A Dembiński által elrendelt visszavonulás során sikeres utóvéd-ütközetet vív Egerfarmosnál a Wrbna-hadtesttel (márc. 1.). Tevékeny szerepet játszik a csapatok bizalmát vesztett fővezér eltávolításában (Tiszafüred, márc. 3.). Márc. 13. a Schlik elleni harcokban szerzett érdemeiért a katonai érdemjel 3. osztályával tüntetik ki. Április elején a Feldunai hadsereg az általa készített haditerv alapján lendül támadásba. Gáspár VII. hadteste Hatvan irányába arctámadást intéz, miközben a három másik hadtest dél felé kanyarodva próbál a Gödöllőnél feltételezett császári főerők oldalába jutni. Az utóbbi élén menetelő I. hadtest (Klapkáé) csapatai Tápióbicskénél Jellačić utóvédjébe ütköznek, és megfutnak, de Damjanich beérkező hadteste megfordítja az ütközet kimenetelét (ápr. 4.). Az isaszegi csatában (ápr. 6.) hadtestét előbb szintén visszaszorítják a császáriakat, de rendezi a csapatokat, melyek végül döntő módon működnek közre a győzelem kivívásában. Damjanich és Klapka hadtestei aratják a tavaszi hadjárat legnagyobb győzelmét, Nagysallónál, ápr. 19. Közben ápr. 2 (1). tábornokká léptetik elő, és ápr. 14. megkapja az érdemjel 2. osztályát. Komárom felszabadítása után Görgei, helyetteseként, a hadügyminisztérium élére állítja (ápr. 30.). E minőségében egységes működési tervet készít a honvédsereg egésze számára. Ezt a minisztertanács máj. 20. elfogadja, végrehajtása azonban elmarad (megtörik a seregparancsnokok önállósági törekvésein, ill. a várható orosz beavatkozás következtében aktualitását veszti). Máj. 28- a hadügyminisztérium vezetését ténylegesen is átvett Görgeit helyettesíti a Feldunai hadsereg élén. A sereg júniusi Vág menti támadó hadjáratát azonban a vezérkari főnök, Bayer ezredes irányítja, ezt a Csallóközben Klapka fedezi a komáromi várőrség csapataival. A júl. 2-i komáromi ütközetben a bal szárnyat vezeti, s visszafoglalja az ellenségtől Szőnyt, melynek birtoklására a sereg tervbe vett elvonulása miatt van szükség. A megsebesült, és funkciójából felmentett, majd júl. 5. viszszahelyezett fővezér, (Görgei) helyetteseként azonban nem indítja el a sereget Pest-Buda felé. A haditanács döntésének (és Görgei akaratának) engedve júl. 11. megtámadja Haynau seregét, de azt nem tudja megverni. A Feldunai sereg három hadtestének ezt követő elvonulásakor (júl. 13.), Klapka a II. hadtesttel, valamint a komáromi várőrséggel (VIII. hadtest) Komáromban marad. A kb. 20 ezer főnyi sereg élén két nagyszabású kitöréssel szétveri a vár megfigyelésére hagyott császári csapatokat (júl. 30., ill. aug. 3.), e későn jött győzelmek azonban már nem befolyásolják a szabadságharc sorsát. A világosi fegyverletétel hírére az erődrendszerbe vonja vissza 25-26 ezer főre nőtt seregét, majd tárgyalásokba bocsátkozik a vár feladásáról. Ennek feltételeként általános amnesztiát követel (sőt, biztosítékokat az ország jövőjét illetően), végül azonban engedni kényszerül. 170A szept. 29. megkötött kapitulációs egyezmény csak a komáromi várőrség számára biztosítja a büntetlenséget.
Komárom átadása (okt. 2-4.) után külföldre távozik. Genfben telepedik le, 1855- svájci állampolgár, 1856. a svájci nemzetgyűlés tagjává választják. Tevékeny szerepet vállal a magyar emigráció mozgalmaiban. A francia-olasz-osztrák háború (1859.) idején közvetítésével jön létre Kossuth szövetsége a Szárd királysággal és Franciaországgal. Vezetésével Olaszországban 3500 főnyi magyar légió alakul, tagja a magát emigráns kormánynak tekintő Magyar Nemzeti Igazgatóságnak (1859-1861.). A porosz-osztrák háború (1866.) során Poroszországban szervez magyar légiót. A külhatalmak támogatásához fűzött remények meghiúsulása, nála is a kiegyezés elfogadását eredményezi. 1868. hazatér, a Deák-párt tagjaként országgyűlési képviselővé választják. Az 1870-es években visszavonul a politikától és gazdasági vállalkozásba kezd. † Budapest, 1892. máj. 17. A magyar szabadságharcról szóló viszszaemlékezése, illetve feldolgozása három változatban jelent meg, angolul (Memoirs, London, 1850.) és németül (Memoiren, Leipzig, 1850., valamint Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen. 1-2., Leipzig, 1851.). Emlékiratait magyarul 1886., adta ki, ill. Katona Tamás tette közzé Klapka György, Emlékeim címmel, Bp., 1986.)
Gelich Rikhárd II. 159-161., Hellebronth Kálmán 212-213., A. Kienast: Die Legion Klapka, Wien, 1900., Szinnyei: Magyar írók VI. 458-466., Uő.: Komárom 450-456., (ld. még 504.), Szénássy Zoltán: Klapka György, Bratislava, 1977., Hermann Róbert: Klapka György honvédtábornok, Bp., 1991., Borsi-Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a Románok 1847-1868. (HK. 1999/2.)., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 956.), XV. (ld. 925.), MOL.: ONőHt. Ált. 1848. 37. (folyamodása honvédtiszti rangért), Közlöny 1848/7., 131., 1849/74., 120., Portré: Gracza György I. 321., Rózsa-Spira 360., Hadtört. Múz. Fotóa.

 

Kmety György

Felsőpokorágy, Gömör m., 1813. máj. 24. Apja K. Pál lelkész. Polgári születésű, magyar, vagyontalan, evang. A késmárki gimnáziumban végez. 1833- közvitéz, 1840- hadnagy, 1847- főhadnagy a 19. Schwarzenberg gyalogezrednél Modenában. Nőtlen.
1848. okt. 1. ezrede itthon állomásozó 3. zászlóaljához helyezik át. Hazatérve százados lesz a Pozsonyban szerveződő 15. honvédzászlóaljnál (okt. 16.). 171Okt. 26 (nov.1)- őrnagy, a Győrben alakult 23. zászlóalj parancsnoka, mellyel részt vesz a schwechati csatában. Feldunai seregben szolgáló alakulatával december közepén kitűnik a császári fősereggel folytatott határmenti harcokban, dec. 20 (16). alezredessé léptetik elő. Görgei felső-magyarországi hadjárata idején, 1849. jan. 5- dandárnokként, febr. 15- hadosztályparancsnokként szolgál. A mezőkövesdi ütközetben huszáraival (melyhez menet közben a VII. hadtest többi lovassága is csatlakozik) szétveri a kápolnai csata után a magyar sereget üldöző két ellenséges lovas dandárt (febr. 28.). Ugyancsak részese az ápr. 2-i hatvani győzelemnek. Ápr. 14 (10)- ezredes, a VII. hadtestből kivált, önállóvá lett hadosztályával közreműködik Buda ostromában (máj. 4 - máj. 21.). Ezt követően az ismét Komáromhoz felvonult Feldunai hadsereg szélső bal szárnyát alkotja csapataival, a Rába folyó mögött. Jún. 13. Csornánál fényes győzelmet arat a császári Wyss dandár felett. Jún. 27. az ellenség túlerejű támadása (Ihászinál) a Rába-vonal feladására kényszeríti. Ugyanakkor, jún. 26-i kelettel megkapja tábornoki előléptetését, és Kossuth parancsát, mely a Délvidékre irányítja hadosztályát. 6500 főnyi seregtestével július közepén érkezik a Ferenc-csatornához, és Guyon tábornok hadtestével karöltve kiszorítja Jellačić csapatait a Bácskából. Utoljára a temesvári csatában vesz részt, ahol a sereg jobb szárnyán több sikeres lovas rohamot intéz a császáriak ellen. A sereg feloszlásakor csapatai csatlakoznak a fegyverletételi céllal Borosjenőre tartó Vécsey tábornokhoz (Facsád, aug. 16.), ő maga a török határ felé indul. (Menekülés közben a román felkelők kezébe esik, de Bem kísérete kiszabadítja.)
Az emigrációban felveszi a muzulmán vallást és a török hadsereg tábornoka lesz. A császári hadbíróság távollétében halálra ítéli (Pest, 1851.). A krimi háborúban Karsz várát védi, az oroszokkal szemben, hősies kitartásáért megkapja a legmagasabb török katonai kitüntetést. A török hadsereg nyugalmazott tábornokaként halt meg, London, 1865. ápr. 25.
Szinnyei: Magyar írók VI. 597-599., Thurzó Miklós: Kmethy György (Hazánk, 1888. 112-129.), Gelich Rikhárd III. 234-235., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 956.), XV. (ld. 925.), Vas. Újs. 1867/21., Hazánk s a Külföld 1865/38., Közlöny 1848/131., 146., 1849/154., KAW.: Gb. 19. LIR. 1841-1850. 4/189., HL.: Pesti hadb. 1851-10/40., Portré: MNM. Tört. Képcsarnok.

Knezich Károly (Knezić, Karol)

Veliki Grđjevac, varasd-szentgyörgyi határőrezred, Horváto., 1808. K., Philip határőr tiszt és Benkó, Barbara fia. Vagyontalan polgári születésű, horvát, r. kat. 1824- hadfi a 6. határőrezredben (1824-1827. elvégzi a grazi katonaiskolát), 1829- zászlós, folyamatosan szolgálva 1844- századkapitány (főszázados) a 34. Vilmos porosz herceg gyalogezred 3. zászlóaljánál Egerben. 1844- felesége Kapitány Katalin, két gyermek apja.
1848 májusában alakulatával a magyar kormány fennhatósága alá kerül, a felső-magyarországi bányavárásokban kitört zavargások lecsendesítésére, június végén a Délvidékre vezénylik alakulatával. Részt vesz a bácskai harcokban. Okt. 30 (16)- honvéd őrnagy, szabadságharchoz csatlakozott zászlóaljának parancsnoka, továbbra is a verbászi táborban. Dec. 18 (1)- alezredes és dandárnok. 1849 január második felében a gr. Vécsey tábornok vezette bácskai hadtest zömével a főhadszíntérre vezénylik. A szolnoki tiszai átkelő védelmére, Törökszentmiklós körzetében foglalnak állást. Kitünteti magát a szolnoki ütközetben (márc. 5.), márc. 13 (1). ezredessé léptetik elő és megkapja a katonai érdemjel 3. osztályát (márc. 23.). A hónap végétől a gr. Vécsey és Damjanich tábornok csapataiból alakult III. hadtest egyik hadosztályának parancsnoka. E minőségében végig küzdi az áprilisi hadjáratot. Az ápr. 26-i komáromi csatában kifejtett tevékenységéért (hadosztályával szétverte az ostrom-had egy részét) kitüntetik az érdemjel 2. fokozatával. Ápr. 30- a III. hadtest parancsnoka, máj. 6 (1)- tábornok (vezérőrnagy). Közreműködik Buda ostromában (máj. 4-12.). A Vág-menti hadjárat során elmulasztja Asbóth II. hadtestének támogatását (jún. 16.), majd ismét késve jelenik meg a csatatéren (jún. 20.), ezért Görgei felmenti beosztásából. Július közepétől a „Tiszai megfigyelő hadtest” (egy 2500 főnyi különítmény) parancsnoka Tokajban, feladata az oroszok átkelésének megakadályozása. A hónap végén csatlakozik az itt átvonuló Feldunai hadsereghez, mellyel Világosnál teszi le a fegyvert.
Aradon kötél általi halálra ítélik (1849. szept. 26., ill. okt. 5.), és okt. 6. kivégzik.
Gelich Rikhárd III. 496., id. Görgey István II. 243., Breit József II. 108., Katona 173Tamás I-II., KLÖM. XV. (ld. 925.), KAW.: Trauungsbuch 34. LIR. 1844., HL.: 1848-1849. 38/78., Uo.: Aradi hadb. 113/24 2/179., Közlöny 1848/194., 1849/52., 61., Portré: Gracza György I. 349., Rózsa-Spira 412., Hadtört Múz. Fotóa.

 

Láhner György

Necpál, Turóc m., 1795. okt. 6. L. József kincstári hivatalnok és Folkusházy Rozália fia. Német anyanyelvű, polgári születésű, vagyontalan, r. kat. Gimnáziumot végez. 1812- hadfi a 33. gyalogezredben, folyamatosan szolgálva 1844- őrnagy, a forradalom kitörésekor a 33. Gyulay gyalogezred 3. zászlóaljának parancsnoka Kassán. 1839- felesége Conchetti, Lucia Magdalena (olasz), egy gyermek apja.
Alakulatával 1848 nyarán, az Ókéren, ill. Verbászon állomásozó dandár kötelékében, részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Okt. 12 (1)- honvéd alezredes, a budai országos fegyvertár parancsnoka. Nov. 18 (16)- ezredes, a honvédsereg fegyverzeti felügyelője, dec. 4- a hadügyminisztérium Tüzérségi és Felfegyverzési osztályának főnöke. Tevékeny szerepet játszik a fegyvergyártás országos megszervezésében. Buda-Pest feladásakor az itt koncentrált hadiüzemekkel (Országos Fegyvergyár, ágyúöntő műhely, stb.) Nagyváradra települ át (1849 január eleje). A szabadságharc végéig a Nagyváradon és környékén összpontosított, egyben az ország más pontjain létesített hadiipari üzemek legfőbb irányítója. (A tüzérségi lövegek öntését és felszerelését Lukács Dénes, a lőszergyártást Ullrich Ágoston irányította közvetlenül. Az őket felügyelő Láhner elsősorban a fegyver- és hadfelszerelés gyártás ügyeivel foglalkozott.) Febr. 17 (16). tábornokká (vezérőrnaggyá) léptetik elő, jún. 11. kitüntetik a katonai érdemjel 2. osztályával. Augusztus elején a hadiüzemek egy részével Nagyváradról Arad körzetébe költözik, a termelés beindítására azonban már nem kerül sor. A Feldunai hadseregéhez csatlakozva Világosnál teszi le a fegyvert.
A császári hadbíróság Aradon, noha a szűkebben vett szabadságharcban fegyverrel nem vett részt, a honvédsereg felfegyverzésében játszott kiemelkedő tevékenysége miatt kötél általi halálra ítéli (szept. 26., ill. okt. 5.), és 1849. okt. 6. kivégezték.
Gelich Rikhárd I. 276-277., Katona Tamás I-II., Vas. Újs. 1890/40. és 1899/44., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 963.), XV. (ld. 930.), KAW.: Gb. 33. LIR. 1841-1850. 1/57., Uo.: Trauungsbuch 33. LIR. 1839., Közlöny 1848/125., 128., 163 , 177., 1849/32., HL.: 174Aradi hadb. 113/24 2/179., MOL.: Bm. Honv. segély 1867. 2170., Portré: Gracza György I. 365.,. Rózsa-Spira 247.

Poeltenberg Ritter von Poelt, Ernst (Pöltenberg Ernő)

Bécs, 1807. P., Leopold bécsi ügyvéd, vagyonos galíciai földbirtokos (1827- lovag) és Kratochwill, Anna fia. Osztrák, r. kat. Jogot végez. 1829- hadfi, 1831- hadnagy a 6. vértes-, folyamatosan szolgálva 1843- századkapitány a 4. Sándor huszárezredben. 1841- felesége Kakowska, Paulina (lengyel), három gyermek apja.
Ezredével 1848 augusztusában Magyarországra vezénylik (kérését, hogy helyezzék át valamelyik itáliai hadszíntéren küzdő ezredhez, az osztrák hadügyminisztérium nem teljesíti). Szeptember-októberben részt vesz a Jellačić elleni hadműveletekben, köztük a pákozdi csatában. A parndrofi táborban az osztrák határ átlépése ellen nyilatkozik, elbocsátják (okt. 15.), de kérésére néhány nappal később viszaveszik honvédsereghez csatlakozott ezredéhez. Okt. 27 (16)- őrnagy és osztályparancsnok. Közreműködik a schwechati csatában (okt. 30.). December közepén kitünteti magát a támadó császári fősereggel vívott határmenti összecsapásokban (Kazimir, dec. 16.). Dec. 18 (1)- alezredes. Dec. 31- a feldunai sereg (hadtest) addig Karger ezredes vezette dandárának parancsnoka. A hadtest felső-magyarországi hadjáratát követően, febr. 19. hadosztályparancsnok lesz. E minőségében harcol a kápolnai csatában (febr. 26-27.), majd az ápr. 2-i hatvani ütközetben. Az utóbbit követően kitüntetik a katonai érdemjel 3. osztályával (ápr. 18.). A nagysallói csata végén, huszáraival az 186ellenség oldalában megjelenve, szerepet játszik a diadal kivívásában (ápr. 19.). Másnap Kéméndnél megveri a császári fősereg Wyss-dandárát. Ápr. 24- a VII. hadtest parancsnoka, máj. 6 (jan. 1.)- ezredes (hivatalosan ekkor hagyták jóvá Görgei febr. 1-én kelt előléptetését). Komárom felmentését követően, Buda ostroma, illetve a Vág menti hadjárat idején csapataival Győrben és környékén állomásozik, több sikeres kisebb összecsapást vív a császáriakkal. Jún. 7 (2). tábornokká (vezérőrnaggyá) nevezik ki. Haynau seregének többszörös túlereje a győri csatában (jún. 28.) a város feladására kényszeríti. Az itt vívott, valamint az ezt követő első komáromi csatában (júl. 2.), Görgei, a júl. 11-i komáromi összecsapásban Klapka parancsnoksága alatt vesz részt. A Feldunai sereg ezt követő visszavonulása során Vácnál (júl. 17.), illetve a Hernád menti összecsapásokban (Harsány, júl. 23. és Görömböly, júl. 24.) ismételten kitünteti magát.
A sereg világosi fegyverletételét követően a császáriak hadbíróság elé állítják, mely kötél általi halálra ítéli (Arad, 1849. szept. 26., ill. okt. 5.), és okt. 6. kivégezték.

Wurzbach lex. XIII. 15-16., Katona Tamás I-II., Hermann Róbert: Mindig az elsők között Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka, Bp., é.n. (1997.), KAW.: Gb. 4. HR. 1841-1848. 4/123., Uo.: Trauungsbuch 4. HR. 1841., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 983.), XV. (ld. 939.), HL.: Aradi hadb. 113/24 2/179., Közlöny 1848/194., 1849/86., 88., Portré: Gracza György I. 425., Vas. Újs. 1890/40., Rózsa-Spira 415.  

Répásy Mihály

Kemecse, Szabolcs m., 1800. jan. 26. R. József földbirtokos és M. Olasz Mária fia. Magyar, nemes, ref. Jogot végez Sárospatakon. 1820- hadfi, 1822- hadnagy a 3. dragonyosezredben, 1844- őrnagy, 1848 tavaszán a 6. Württemberg huszárezrednél szolgál Galíciában. (A magyar nemesi testőrség tanáraként – 1839-1846 – számos későbbi honvédtiszt oktatója volt). Nőtlen.
1848 júliusában ezredével haza vezénylik. Szeptember közepén három századdal beosztják a Jellačić-csal szembenálló sereghez, a pákozdi csatában a magyar sereg bal szárnyának parancsnoka. Okt. 12 (12)- honvéd ezredes, szabadságharchoz csatlakozott ezredének parancsnoka, illetve dandár-, majd hadosztályparancsnok a feldunai hadtestben. Az okt. 30-i schwechati csatában ismét a sereg (lovasságból álló) bal szárnyát vezeti. 187Itt tanúsított helytállásáért (a visszavonulás fedezése) később a katonai érdemjel 2. osztályával tüntetik ki. (1849. máj. 3.). Dec. 2 (nov. 1)- tábornok (vezérőrnagy), a hadügyminisztérium Újoncozási és Pótlovazási osztályának főnöke, a honvédsereg lovasságának főfelügyelője. Irányítása alatt folyik az új huszárezredek (13-18.) felállítása és kiképzése, a cs. kir. hadseregben maradt huszárezredek (5., 7. és 12.) pótlása, valamint a régi és az új ezredek kiegészítése. Közben 1849. jan. 2- a Balmazújvároson alakuló tartalék hadosztály parancsnoka, jan. 22- egyben Debrecen katonai parancsnoka, ill. február közepe és márc. 8. között a Központi Mozgó Sereg (II. hadtest) vezénylője. Mészáros altábornagy leköszönését követően, Klapka tábornok megérkeztéig (májusban) ideiglenesen ő látja el a hadügyminiszteri teendőket. A szabadságharc végén meghalt kolerában, Szeged, 1849. júl. 29. 

Schweidel József

Zombor, Bács m., 1796. máj. 18. S. József kincstári ülnök és Hültl Teréz fia. Vagyontalan polgári születésű, német, r. kat. Gimnáziumot végez. 1815- közvitéz, 1820- hadnagy, folyamatosan szolgálva 1845- őrnagy és osztályparancsnok a 4. Sándor huszárezrednél Ausztriában. 1827- felesége Bilinska, Domicella (lengyel), öt gyermek apja, Albert/Béla fia huszárszázadosként küzdi végig a szabadságharcot.
1848 augusztusában, a magyar és az osztrák hadügyminiszter egyezménye alapján, haza vezeti ezredét, melynek ideiglenes parancsnoka. Részt vesz a pákozdi csatában. Okt. 12 (12)- honvéd ezredes, honvédsereghez csatlakozott ezredének parancsnoka. Okt. 26 (nov. 1)- tábornok (vezérőrnagy) és hadosztályparancsnok a Feldunai seregnél. E minőségében közreműködik a schwechati ütközetben (okt. 30.). Dec. 19. betegszabadságra távozik, melyet többször meghosszabbítanak, Pesten, 1849 januárjától Debrecenben tartózkodik. Máj. 9- Pest város katonai parancsnoka. Máj. 11. a katonai érdemjel 3. osztályával tüntetik ki (visszamenőleg, pákozdi és schwechati érdemeiért). Július közepétől a szegedi, augusztus elejétől az aradi (a kormány mindenkori 188székhelyének) helyőrség parancsnoka. A Feldunai hadsereghez csatlakozva Világosnál esik fogságba.
A császári hadbíróság (tekintetbe véve, hogy csak Schwechatnál harcolt fegyverrel) Aradon golyó általi halálra ítéli (1849. szept. 26., ill. okt. 5.), és okt. 6. kivégezték.

 

bonyhádi Perczel Mór

Bonyhád, Tolna m., 1811. nov. 11. P. Sándor földbirtokos és Kajdacsy Erzsébet fia. Magyar, r. kat. Családi nevelője Vörösmarty Mihály, majd jogot végez. Volt hadfi (1827-1830. az 5. tüzérezredben szolgált, lengyelbarát szervezkedésért szerelték le), 1836- Tolna megye szolgálatában áll, 1843- országgyűlési követ, az ellenzék tagja, 1848/49. országgyűlési képviselő. Felesége 1844- Sárközy Júlia, 5 (később összesen 12) gyermek apja.
1848. ápr. 20- tanácsos, júl. 20- osztályfőnök az első felelős magyar kormány belügyminisztériumában. Szept. 16. megbízást kap a Zrínyi önkéntes csapat alakítására. Az előzőleg Bécsben toborzott 500 főből, valamint önkéntesekből alakított 800 főnyi zászlóaljával szept. 22. csatlakozik a Jellačić elleni sereghez. A sukorói haditanácson egyik kikényszerítője a másnapi ütközet elfogadásának, Móga altábornaggyal szemben (szept. 28.). Okt. 3. a sereg egyik hadoszlopával Jellačić tartalék hadosztálya ellen küldik. A parancsnoksága alá helyezett Görgei csapatai, valamint a népfelkelés támogatásával fegyverletételre kényszeríti az említett hadosztályt (Ozora, okt. 7.). Okt. 6 (1)- honvéd ezredes, a Dunántúl délnyugati szegletének felszabadítására küldött seregtest parancsnoka. Kb. 6 ezer emberével visszafoglalja a Muraközt (okt. 17-19.). Okt. 28 (nov. 1)- tábornok (vezérőrnagy), a Csáktornya, ill. Letenye központtal alakuló drávai hadtest parancsnoka. December közepéig 10 ezer főnyi hadtestet szervez, közben több alkalommal összecsap a határ túloldalán álló császáriakkal (nov. 8. Stájerországba betörve Friedaunál jelentősebb győzelmet arat). A császáriak általános támadását követően csatlakozik a visszavonuló Feldunai hadsereg bal szárnyához. Az egyesülés konkrét bekövetkezte előtt, valamint Görgei értesítése nélkül, Kossuth bíztatására, dec. 30. Mórnál ütközetet fogad el Jellačić jelentős túlerőben levő hadtestével, melyben súlyos vereséget szenved. Csapatait a fővárosban rendezi, majd az 1849. jan. 2-i haditanács döntése értelmében a Tisza mögé (Törökszentmiklósra) vonul, a a Debrecenbe 183vezető út fedezésére. A császári fősereg várt támadása elmarad, Perczel hadtestének („Központi Mozgó Sereg”) létszáma a Délvidékről felvezényelt erősítésekkel 13 ezer főre nő. Jan. 23. kiveri Szolnokról, majd Ceglédnél ismételten megveri (jan. 25.) a császári Ottinger-dandárt. Támadásának folytatását azonban nem engedélyezik, egyik hadosztályát pedig elvonják Klapka felső-tiszai hadtestének támogatására, mire leköszön (jan. 27.). Márc. 8. a katonai érdemjel 2. osztályával tüntetik ki, egy nappal később kinevezik a Szeged és Szabadka térségében állomásozó csapatok, a IV. (bácskai) hadtest parancsnokává. Hadjáratot indít a Bácska visszafoglalására. Ennek során márc. 22. megveri a Szeged előterében (Szőreg, Szentivány, Deszk) álló szerb-osztrák hadtestet, majd az ellenség vonalát Kulánál áttörve, csapatai egy részével átkel a Ferenc csatornán és felmenti Péterváradot (márc. 27.). Ezt követően ápr. 3. elfoglalja a szenttamási megerődített tábort, ápr. 7. beveszi a római sáncokat. A Bácskában levő ellenséges csapatok maradványai a titeli fennsíkra menekülnek, innen nem sikerül kivernie őket (ápr. 12.). A harcok színterét ekkor a Bánságba teszi át. A Tiszán átkelve Mokrinnál megveri az irreguláris szerb erőket (ápr. 23.), a Todorović tábornok vezette katonasággal vívott ütközet azonban döntetlen eredménnyel zárul (Melence, ápr. 29.). A szerb-osztrák csapatok jobb oldalában viszont hamarosan megjelenik Bem Erdélyből jött serege, mire a császáriak megkezdik a visszavonulást, s miután máj. 7. Uzdinnál Perczeltől vereséget szenvednek, a Szerb Fejedelemség területére menekülnek. Ezzel a Délvidék lényegében felszabadul. A Bácskába visszatérve, Perczel ismét a titeli fennsíkot fogja ostrom alá, de ezúttal is sikertelenül (máj. 22.). Az ellenség eme hídfőállásba május végén, június elején megérkezik Jellačić 30 ezer főnyi hadtestének zöme. Perczel jún. 7. Kátynál megtámadja a fennsíkról előnyomuló császáriakat, de a kétszeres túlerőtől súlyos vereséget szenved. Következményeként csapatai Óbecsére vonulnak vissza, őt pedig felmentik beosztásából (utóda Tóth Ágoston ezredes lett.). A tábornok június második felétől részt vesz a Duna-Tisza közén alakuló tartalék hadtest szervezésében. Júl. 8- az ebből és a felső-magyarországi hadszíntérről Cegléd körzetébe érkezett IX. hadtestből, valamint lengyel légióból kialakított Közép-tiszai hadsereg parancsnoka. 26 ezer főnyi seregével, az oroszokkal vívott turai lovassági ütközet (júl. 20.) után visszavonul Szegedig. Júl. 29. felmentik beosztásából (miután a haditanácsban minősíthetetlen támadást intézett a szabadságharc több politikai és katonai vezetője ellen). Aug. 5. szűk kíséretével emigrációba indul, de Bem fővezéri kinevezéséről értesülve visszafordul, és részt vesz a temesvári csatában. Ezt követően aug. 14. Orsovánál elhagyja az országot.
184A törökországi emigráció (Vidin, Sumla, Kütahia) után Jersey szigetén telepedik le (1851.). A császári hadbíróság távollétében halálra ítéli (Pest, 1851.). 1867. hazatér. Politikusként, és a Honvédegyletek Országos Választmányának elnökeként szót emel a kiegyezés ellen, majd ennek sikertelensége láttán visszavonul a közélettől bonyhádi birtokára (1870.). † Bonyhád, 1899. máj. 23.
Gelich Rikhárd I. 191-192., Szinnyei: Magyar írók X. 746-749., Kolta László: Perczel Mór élete és működése, Bonyhád, 1963., Kosáry Domokos: Perczel Mór feljegyzései (Századok, 1937. 304-322.), Urbán Aladár: Perczel Mór és a Zrínyi szabadcsapat (HK. 1991/1.), Hermann Róbert 1995., Zalaegerszeg, 1995., Kempelen Béla VIII. 257., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 980.), XV. (ld. 937-938.), KAW.: GB. 5. FAR. 1820-1840. 1/2., Portré: Hadtört. Múz. Metszetgyűjt. Rózsa-Spira 288.

 

báró Majthényi István

Nagyszombat, 1788. aug. 21. Apja M. János földbirtokos. Magyar, r. kat. Őrnagyi címmel nyugalmazott százados (1806-1828. az 5. és a 9. huszárezredben szolgált). Özvegy, egy gyermek apja.
1848. ápr. 20- az Országos Nemzetőri Haditanács előadója. Jún. 1- ugyanitt a Lovassági osztály főnöke, júl. 15 (1)- nemzetőr alezredes. Szept. 10. Batthyány miniszterelnök utasítására, 260 Esztergom megyei önkéntes nemzetőrrel Komáromba vonul, szept. 15-16. megakadályozza, hogy Mertz várparancsnok császárhű csapatokat csempésszen a várba. Szept. 29. Mertz eltávozik, a parancsnokság ideiglenesen Török Ignác alezredesre, majd a szeptember-október fordulóján honvéd ezredessé kinevezett Majthényira száll. Jellačić levelét, melyben a bán csapatainak bebocsátását követeli Komáromba, felbontatlanul az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz küldi. Okt. 20 (16). tábornokká (vezérőrnaggyá) léptetik elő. Dec. 20., majd miután Komárom alatt császári csapatok jelennek meg, 1849. jan. 9. bejelenti lemondását. A parancsnokságot ekkor Török Ignác veszi át. Majthényi a várban marad, és az őrség kitartása láttán, febr. 25. tábornoki egyenruhát öltve, megjelenik az egyik honvédzászlóalj zászlószentelésén. A magatartásán felháborodott tisztek letartóztatják, majd a vár védelmi tanácsa kiutasítja Komáromból.
A császári hadbíróság megfosztja rangjától és hat havi elzárásra ítélik, ez utóbbit azonban elengedik. (Pozsony, 1849. jún. 22., ill. 26.) Később rehabilitálják. † Pécs, 1868. dec. 18.

Szinnyei: Komárom 444-446. (ld. még 507.), Magyar Nemzetiségi Zsebk. 1. r. köt. 371., Urbán Aladár 51-52., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 967.), HL.: Pozsonyi hadb. 1849-2/414 c, Uo.: Gen. Kommando zu Ofen 353. 

eleméri és ittebei Kiss Ernő

Temesvár, 1799. júl. 3. K. Ágost vagyonos földbirtokos és Bogdanovics Anna fia. Magyar-örmény születésű, r. kat. Tanulmányait a bécsi Theresianumban végzi. 1818- hadfi, 1820- hadnagy a 3. dzsidásezrednél, folyamatosan szolgálva 1845- ezredes, a 2. Hannover huszárezred parancsnoka. Özvegy (felesége 1826-1827. Horváth Krisztina volt), gyermektelen.
A Temesi bánságban (Újpécs központtal) állomásozó ezredével 1848 májusában a magyar hadügyminisztérium fennhatósága alá kerül, majd júniustól részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. A nagybecskereki dandár parancsnoka, nevéhez fűződik az első komolyabb siker, a perlaszi tábor bevétele (szept. 2.). Szeptemberben a Jellačić-csal szemben álló sereghez rendelik (ő a kiszemelt parancsnok, amennyiben Móga tábornok nem vállalná a harcot). Okt. 12 (1)- honvéd tábornok, a bánsági hadtest parancsnoka. Okt. 12-14. csapatai visszaveri a szerbek Óbecse, Törökbecse és Nagykikinda ellen intézett támadását, mellyel azok el szerették volna vágni egymástól a bácskai és a bánsági magyar erőket. Ezt követően két hadjáratot indít az ellenség bánsági állásainak felszámolására, de ezek kudarccal végződnek (Tomasevác, dec. 5., ill. Pancsova, 1849. jan. 2.). A tevékenységével elégedetlen tisztikar fellépésére, 1849. jan. 9. távozik a hadtest éléről. Febr. 3 (1848. dec. 22.). altábornaggyá és országos főhadparancsnokká nevezik ki. A kormány mindenkori székhelyén működő Országos Főhadparancsnokság a honvédsereg tisztjeinek és katonáinak személyes ügyivel foglalkozó adminisztratív szerv volt. Kiss Ernő ennek vezetése mellett a hadsereg főfelügyelőjének szerepét is betölti, valamint a szabadságharc végéig több alkalommal helyettesíti a mindenkori hadügyminisztert. Tevékenységét a katonai érdemjel 2. osztályával ismerik el (márc. 8.). Görgei seregéhez csatlakozva Világosnál teszi le a fegyvert.
Aradon, a császári hadbíróság ítélete alapján (1849. szept. 21., ill. okt. 5.), lőpor és golyó általi halállal végezték ki (okt. 6.). 

gróf Lázár György

Szárhegy, Csíkszék, 1807. márc. 31. L. Zsigmond földbirtokos, kilépett cs. kir. százados és Klein Anna fia. Magyar (székely), r. kat. 1819- hadfi a 14. határőrezredben (a kézdivásárhelyi katonaiskolára kerül), 1825- hadnagy, 1839- százados a 33. gyalogezredben. 1833- felesége Móga Eleonóra (az altábornagy leánya), három gyermek apja.
1848. jún. 8- őrnagy, az 1. honvédzászlóalj parancsnoka. Pesten alakult zászlóaljával júliusban a drávai határ őrzésére szerveződő sereghez osztják be. Szept. 23 (16)- alezredes. Részt vesz a pákozdi csatában, majd Jellačić üldözésében. Okt. 11 (1)- ezredes, okt. 30 (16)- tábornok (vezérőrnagy) és hadosztályparancsnok a feldunai seregnél. A schwechati csata (okt. 30.) után a sereg Duna-balparti részének parancsnoka Pozsonyban. A császári fősereg támadását követően csapatainak egy részét Komáromba vezeti (az őrség megerősítésére), majd csatlakozik Görgei visszavonuló főoszlopához (december második fele). 1849. jan. 4. Pesten elhagyja a honvédsereget, majd jelentkezik a bevonuló császáriaknál.
A hadbíróság kötél általi halálra ítéli (Buda, 1849. jan. 30.), melyet azonban 10 év várfogságra változtatnak (febr. 5.). 1850. aug. 9. kegyelmet kap, Kusteinből szabadul. Haláláig szászerkedi birtokán gazdálkodik. † uo. (Mezőerked, Kolozs m.), 1861. ápr. 24.
Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv 1. r. I. k. 157-158., KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 964.), Urbán Aladár (ld. 418.)., KAW.: Gb. 33. LIR. 1841-1850.l 4/59., MOL.: Görgey-csal. gyűjt. 42. cs. 4. tétel 35., HL.: Pesti hadb. 1849-5/473.

 

gróf Vécsey Károly

Pest, 1809. (?) V. Ágost cs. kir. altábornagy, a magyar nemesi testőrség kapitánya (katonai érdemeiért Mária Terézia Rendet kapott) és Colson, Amália fia. Magyar, r. kat. 1820- hadfi a 4. dragonyos-, 1821- hadnagy az 5., folyamatosan szolgálva 1845- őrnagy a 2. Hannover huszárezredben. 1849 nyarától felesége Duffaud Karolina, gyermektelen.
A Temesi bánságban állomásozó ezredével 1848 júniusától részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Okt. 12 (12)- ezredes, honvédseregbe sorolt ezredének parancsnoka, a bánsági hadtestnél. Dec. 12 (15)- tábornok (vezérőrnagy), az említett hadtest egyik hadosztályának parancsnoka. Közreműködik a hadtest Tomasevac, illetve Pancsova elfoglalására indított – sikertelen – hadjáratában. Az 1849. jan. 16-án tartott verbászi tiszti gyűlésen, ahol gr. 191Esterházy Sándor, bácskai hadtestparancsnok bejelenti, hogy cs. kir. csapatok ellen nem hajlandó harcolni, a hazafias szellemű tisztek támogatásával lemondásra kényszeríti Esterházyt, és átveszi hadtestének vezetését. E tettéért később a katonai és polgári érdemjel 2. osztályával tüntetik ki (máj. 25.). Ezt követően, a kormány utasításának megfelelően, a hadtest zömével a főhadszíntérre, Törökszentmiklós térségébe vonul. Márc. 5. Damjanich tábornokkal közösen fényes győzelmet arat Szolnok császári helyőrsége felett. Az ütközet során az alá- és fölérendeltség kérdésén összekülönbözött két tábornok viszonyát rendezendő, március végén Damjanichot a Bácskából és a Bánságtól kivont csapatokból alakított III. hadtest, Vécseyt az aradi ostrom-sereg (V. hadtest) parancsnokává nevezik ki, s a szolnoki diadalért az utóbbi is megkapja a katonai érdemjel 3. fokozatát. Vécsey április folyamán helyreállítja az aradi vár körül az ostromzárat, illetve körülárkoltatja a várat. Május első felében, miután Bem csapatai a temesvári császári helyőrség csapatait a várba szorítják, hadtestének zömével Temesvárt veszi zár alá. Az élelmiszerkészleteiből kifogyott aradi várőrség, szabad elvonulás fejében végül megnyitja kapuit (jún. 27., ill. júl. 1.). Temesvár vára közel 9 ezer főnyi őrségének ellenállását a hasonló erővel rendelkező Vécseynek azonban a július-augusztusban tartó szakadatlan bombázás, és több gyalogsági támadás ellenére sem sikerül megtörnie. A temesvári csatát követően, melyben hadteste nagyobb felével Vécsey is részt vesz, Haynau császári főserege felmenti a várat. A Lugosra, majd Facsétra (Facsád) visszavonult Vécsey, a világosi fegyverletétel hírére Borosjenőre menetel csapataival, ahol leteszi a fegyvert az oroszok előtt (aug. 17-20.).
A császáriaknak történt átadását (Gyula, aug. 23.) követően Világosnál fogságba esett tábornok társai sorában osztozik. Aradon kötél általi halálra ítélték, és kivégezték (1849. okt. 6.). 

görgői és toporczi Görgei Artur

Toporc, Szepes m., 1818. jan. 30. G. György birtokos, megyei adószedő és Perczián Vilma fia. Magyar, evang. Tanulmányait a lőcsei és a késmárki gimnáziumban, valamint a tullni utásziskolán végzi. Kilépett főhadnagy (1833-1845. a 60. gyalogezredben, a nemesi testőrségnél és a 12. huszárezredben szolgált), később vegytant tanul Prágában, 1848 tavaszán nagynénje birtokának felügyelője. 1848. márc. 20- felesége Aubouin, Adele (francia), gyermektelen (később két gyermeke született).
1848. jún. 13- százados a Győrben alakuló 5. honvédzászlóaljnál. Július közepétől Bécsben, ill. Prágában a lőszergyártást tanulmányozza gr. Batthyány miniszterelnök megbízásából. Aug. 27. (szept. 1)- őrnagy, a Duna-Tisza közi kerületben alakuló, és a szolnoki táborban összevonásra kerülő önkéntes nemzetőrcsapatok parancsnoka. Szept. 25- a Csepel-szigeten állomásozik csapataival, hogy az ellenség esetleges átkelési kísérletét megakadályozza. Megerősíti és végrehajtatja a hadbíróság által hazaárulás vádjával halálra ítélt gróf Zichy Ödön (Eugen) feletti ítéletet. (Lórév, szept. 30.). Okt. 2. megbízzák a Jellačić Roth és 161Phillipović tábornokok vezette tartalék hadteste elleni hadműveletek vezetésével. Saját, valamint Perczel Mór erőivel (akinek menet közben alárendelik), illetve az Ozoránál összpontosított népfelkelés segítségével bekeríti, és fegyverletételre kényszeríti az említett 6 ezer főnyi hadtestet (Ozora, okt. 7.). Okt. 7 (1)- ezredes, dandárával csatlakozik a parndorfi táborban állomásozó feldunai sereghez. A schwechati csatában (okt. 30.) a hadközép parancsnoka. Ezt követően kiadják okt. 11. kelt tábornoki (vezérőrnagyi) oklevelét (rangja okt. 15- számít), és nov. 1. a sereg parancsnoka lesz. A téli hadjárat első szakaszában (dec. 16 - 1849. jan. 4.), néhány kisebb összecsapást leszámítva, harc nélkül vonul vissza az osztrák határtól a fővárosig, a jelentős túlerőben levő császári fősereg támadása elől. A jan. 2-i pesti haditanács döntése értelmében jan. 5. feladja Pestet, hogy Felső-Magyarországra vonulva az ellenség főerőit (maga után csalogatva) eltérítse a Tiszántúl elleni támadástól. Útközben, Vácon, napiparancsot ad ki a győzelem hitében megrendült tisztikar együttartása érdekében, melyben az önvédelmi harc jogosságát hangsúlyozza, és a politikai vezetés katonai kérdésekben hozott döntéseit bírálja (jan. 5.). Lipótvár előteréig, majd a bányavárosokig tartó hadmenetével leköti a császári seregek egy részét, annak támadásai (jan. 19-24.) azonban kiszorítják a bányavárosokból. Hadtestével a kormány parancsára a Szepességen át, és branyiszkói áttörés (febr. 5.) eredményeként, Kassánál csatlakozik az időközben a Tisza mögött kialakított fősereghez. Ennek parancsnoka, Dembiński altábornagy alárendeltségébe lépve részt vesz a Schlik-hadtest elleni hadműveletekben, majd a császári fősereggel vívott kápolnai ütközetben. Vezető szerepet játszik a sereg bizalmát elvesztett Dembiński eltávolításában (Tiszafüred, márc. 3.). Az új fővezér, Vetter altábornagy megbetegedése következtében március végén ideiglenes jelleggel – de gyakorlatilag véglegesen – átveszi az 50 ezer főnyi Feldunai hadsereg vezényletét. Áprilisi hadjárata során egy sor ütközetben megveri a császári fősereget (ill. annak különböző részeit), felmenti az ostromlott Komáromot, s ezzel a magyar főváros elhagyására, az ország nyugati felébe történő visszavonulására kényszeríti ellenfelét. Máj. 4-21. megostromolja és beveszi a budai várat. Máj. 22. altábornaggyá nevezik ki és a katonai érdemjel 1. osztályával tüntetik ki (a 2. osztályt már márc. 8. megkapta), de mindkettőt visszautasítja. Buda bevételét követően átveszi a hadügyminisztérium vezetését (a máj. 1-én alakult Szemere-kormányban ő lett a hadügyminiszter, júl. 5-i lemondásáig). A hadsereg szervezetét illetően egy sor reformot léptet életbe. A távollétében folyó Vág menti támadó hadjárat első kudarcairól értesülve, átveszi a sereg vezetését (jún. 20.), a peredi csatában azonban vereséget szenved (jún. 21.). Jún. 26. a kormány tagjaival kibővített haditanács 162elfogadja tervét, miszerint a honvédsereg főerőit Komáromnál vonják össze, a császári fősereg legyőzése érdekében. Ez utóbbi támadása jún. 28. Győr feladására kényszeríti a magyar VII. hadtestet (az ütközetet magyar részről Görgei vezeti), következményeként a kormány Görgei haditervét Dembiński elképzelésével (a főerők levonulása a Tisza-Maros szögébe) váltja fel. Az ennek végrehajtására utasított Görgei előbb fenntartásait hangoztatja, de végül hajlandó teljesíteni a parancsot. Komárom előterében levő csapatait júl. 2. Haynau megtámadja, a magyar sereg visszaveri a támadást, Görgei egy lovasroham élén súlyos fejsebet kap. Közben levelei fordított sorrendben érnek a kormányhoz (utoljára az új összpontosítás tervét ellenző), minek folytán felmentik beosztásából. A hadsereg tisztikarának kívánságára júl. 5. Kossuth ismét a sereg vezérévé nevezi ki, egyben a Komáromból történő azonnali elvonulásra utasítja. Ez csak a Haynauval vívott újabb csata (júl. 11.) után következik be. A Feldunai hadsereg Duna bal partján elvonuló három hadteste (kb. 30 ezer fő) Vácnál orosz csapatokba ütközik (júl. 15.), majd egy utóvéd-ütközet (júl. 17.) után, az orosz fősereget megkerülve, Balassagyarmat, Rimaszombat és Losonc érintésével Miskolc körzetébe érkezik (júl. 23.). A Hernád vonalán Görgei állást foglal, hogy az orosz fősereg lekötésével kedvező feltételt biztosítson a Perczel, majd Dembiński vezetése alatt álló seregnek a Szeged felé közeledő Haynauval való megmérkőzéshez. Az orosz főerők Tiszafürednél megkezdett átkelése (júl. 27.) után Tokajon, Nyíregyházán és Nagyváradon át gyors menetben Aradnak tart, ahová aug. 9-10. érkezik meg. (E vonulás közben Nagysándor I. hadteste Debrecennél csatába bonyolódik az oroszokkal és vereséget szenved.) A temesvári vereség hírére Kossuth leköszön, a polgári és katonai hatalmat Görgeire ruházza (aug. 11.). A Haynau és Paszkievics, nálánál külön-külön is jóval erősebb hadserege közé ékelődött Görgei két nappal később Világosnál leteszi a fegyvert az oroszok előtt. (Az erről szóló döntést a sereg, valamint az ahhoz csatlakozott szervek és intézmények – köztük a hadügyminisztérium – tisztjeinek tanácskozása is támogatta, annak ismeretében, hogy az orosz hadvezetés csak feltétel nélküli kapitulációt volt hajlandó elfogadni.)
Miklós cár személyes kívánságára, Bécs eltekint Görgei felelősségre vonásától, Klagenfurtba internálják. Könyvet ír szabadságharc alatti szerepléséről: Mein Leben und Wirken in Ungarn in de Jahren 1848 und 1849 címmel (1-2. Band, Leipzig, 1852.), mely öccse, G. István fordításában 1911-ben, Katona Tamás bevezetővel és jegyzetekkel ellátott fordításában 1988-ban jelent meg magyarul. Az 1867-es kiegyezéskor hazatér. Mérnökként helyezkedik el, de a közhangulat elől, mely őt árulónak tekinti, hamarosan Visegrádon telepedik le és él visszavonultan 163haláláig. 1883- a kormánytól rendszeres támogatást, 1901- honvéd tábornoki nyugdíjat kap. † Budapest, 1916. máj. 21.
(Szerepének, tetteinek megítélése a történettudományban mind a mai napig vitatott. Világosi fegyverletételét azonban ma már a tevékenységét különben negatívan megítélő szakemberek többsége sem tartja árulásnak).
Görgey Albert 120-127., id. Görgey István I-III., Uő: Görgey Arthur ifjúsága és fejlődése a forradalomig, Bp., 1916., Uő.: Görgey Arthur a száműzetésben, Bp., 1918., Uő.: 1848 júniusától-novemberéig – Okmánytár (1848. szept. 23. - 1949. okt. 16. (s.a.r., bevezető és jegyzetek: Katona Tamás, Bp., 1980.), Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története, 1-2., Bp., 1994. Pethő Sándor: Görgey Artur, é. és h. nélkül, KLÖM. XIII-XIV. (ld. XIV. 936-937.), XV. (ld. 912.), Portré: Gracza György I. 319., Rózsa-Spira 266., Hadtört. Múz. Metszetgyűjt.

 

nemescsói Török Ignác

Gödöllő, 1795. jún. 23. T. Ignác kisbirtokos, uradalmi jószágigazgató és Kohrer Franciska fia. Magyar, r. kat. Gimnáziumot és Bécsben hadmérnöki akadémiát (1810-1816.) végez. 1816- hadfi, 1817- hadnagy, 1841- őrnagy, 1848. febr. 28- alezredes a hadmérnök karnál, a károlyvárosi erődítési kerület, szept. 25- Komárom várerődítési igazgatója. Nőtlen.
A császári érzelmű Mertz altábornagy távoztakor ideiglenesen a komáromi vár parancsnoka lesz (1848. szept. 28.). Októbertől ismét a vár erődítési igazgatója, a honvédsereg kötelékében, dec. 17 (1)- honvéd ezredes. 1849. jan. 5. átveszi a vár parancsnokságát a leköszönt br. Majthényi tábornoktól. Jan. 26 (16). tábornokká (vezérőrnaggyá) léptetik elő. A vár védelmi bizottságára (haditanács) támaszkodva, aktív védelemmel (kitörések), majd a vár zárolása után, február-március folyamán, a császáriak több támadását visszaverve megvédi Komáromot. Ápr. 10. átadja a védelem irányítását az őrség csapatparancsnokává kinevezett Lenkey tábornoknak, és újra erődítési igazgatóként tevékenykedik. Májustól a honvédsereg hadmérnök karának helyettes parancsnoka, júl. 24- parancsnoka (Gaál Miklós tábornok utóda), az országban folyó erődítési munkálatok irányítója. Közvetlen vezetése alatt kerül sor a budai vár erődítéseinek lebontására, valamint a szegedi sánc-rendszer (ahol a tervek szerint a döntő csatára kerülne sor) építésére. A világosi fegyverletétel előtt csatlakozik Görgei seregéhez.
A császáriak fogságba esett tábornok társaihoz hasonlóan, Aradon hadbíróság elé állítják, mely kötél általi halálra ítéli (1849. szept. 26., ill. okt. 5.), és okt. 6. kivégezték.

pacséri Mészáros Lázár

Baja, 1796. febr. 20. M. János közbirtokos, megyei hivatalnok és Piukovics Katalin fia. Magyar, r. kat. A gimnázium hat osztályát végzi el. 1813- főhadnagy a Bács megyében alakult önkéntes lovasosztálynál, a 7. huszárezred kötelékében részt vesz a napoleoni háborúkban. 1816. átveszik hivatásos állományba, folyamatosan szolgálva 1845- ezredes, az 5. huszárezred parancsnoka. Természettudományi és katonai írásai alapján 1844. a MTA levelező tagjává választják. Nőtlen (haláláig).
1848. ápr. 10. kinevezik az első felelős magyar kormány hadügyminiszterévé. (Itáliában állomásozó ezredét elhagyva máj. 23. érkezik Pestre.) Máj. 26. cs. kir. vezérőrnaggyá léptetik elő. (Júniusban szülővárosában országgyűlési képviselővé választják.) Máj. 29. elrendeli az országban állomásozó cs. kir. csapatok eskütételét a magyar alkotmányra. A máj. 7., ill. jún. 10. kiadott uralkodói rendeletek értelmében átveszi az országban működő cs. kir. főhadparancsnokságok (illetve ezeken keresztül a csapatok) felett az irányítást. Az országgyűlés július 11-i döntése alapján kidolgozza a véderő törvényt, melyet aug. 26. (több változtatással) elfogadnak, s melynek életbe léptetésével (szeptember második felében) megkezdődik a honvéd hadsereg felállítása. Aug. 27- a verbászi táborban tartózkodik, szept. 8. (Bechtold távozásakor) ideiglenesen átveszi a délvidéki hadsereg parancsnokságát. Szept. 21. megtámadja Szenttamást, a szerb felkelők központját, de támadását visszaverik. Szeptember végén ismét átveszi a hadügyminisztérium vezetését, októbertől a forradalmi kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja. Az októberi fordulatot követően parancsban szólítja fel a cs. kir. katonaságot a magyar kormány iránti hűségre, valamint a nemzeti színek és jelképek felvételére. Nov. 27. megjelent rendeletével a – honvéd alakulatok, a szabadságharchoz csatlakozott soralakulatok, valamint a különféle önkéntes csapatok közti különbségeket megszüntetve – deklarálja az egységes honvédsereg létrejöttét. Ennek legfőbb irányítására december elejére kiépíti a hadügyminisztériumot (a hadügy szervezésében novemberig fontos szerepet játszó Országos Nemzetőri Haditanács beolvad a hadügyminisztériumba, a volt cs. kir. főhadparancsnokságok pedig adminisztratív végrehajtó 179szervvé válnak). A dec. 11-i budaméri vereség után átveszi a felső-tiszai hadtest vezetését. Az általa újjászervezett csapatok 1849. jan. 4. Kassánál azonban vereséget szenvednek Schlik hadtestétől. A vezényletet átadja Klapkának (jan. 13.), és ismét a hadügyminisztérium élére áll. (Ezt újjá kell alakítania, mivel az állomány jelentős része nem követte a kormányt Debrecenbe.) A távollétében kialakult gyakorlat következtében – a seregparancsnok közvetlenül Kossuthtal tartották a kapcsolatot, aki gyakran a hadügyminisztérium kikapcsolásával intézkedett – több alkalommal „hatásköri összeütközésbe” kerül az OHB elnökével, és leköszön, de ezt Kossuth kérésére mindig visszavonja. A függetlenségi nyilatkozat elfogadása után véglegesen beadja lemondását a hadügyminiszterségről, érdemeit az országgyűlés jegyzőkönyvben örökíti meg, és altábornaggyá léptetik elő (ápr. 15.). Máj. 7. megbízzák a (cs. kir. hadseregtől „örökölt”) ezred-nevelőintézetek felügyeletével, egyben a Hadi Főtanoda (Ludoviceum) beindításával, valamint a honvédsereg tiszt- és altisztképző rendszerének kidolgozásával. Ennek tervét el is készíti, de az a cári intervenció következtében nem kerül bevezetésre. Júl. 1. a honvédsereg fővezérévé nevezik ki, feladata a honvédsereg főerői összpontosításának megvalósítása. Megbizatása azonban névleges marad – mivel a Feldunai hadsereg (melyhez nem tud eljutni) egyelőre Komáromban marad, Perczel tábornok pedig tőle függetlenül vezeti a Közép-tiszai sereget. Júl. 29. ezért leköszön, ill. másnap a Szegenél összevont fősereg (Dembiński) vezérkari főnöke lesz. A Temesvárig tartó visszavonulást követően, az új fővezér, Bem megérkeztekor (aug. 9.) Mészáros és Dembiński elhagyják a sereget, majd aug. 14. Orsovánál átlépik a határt.
1849 szeptemberétől a menekültek gyülekeztetésére, a török kormány által kijelölt Vidinben, majd Sumlán tartózkodik. 1850. a kisázsiai Kütahiába internálják. Távollétében a császári hadbíróság halálra ítéli (Pest, 1851.). 1851 nyarán bekövetkezett szabadulása után előbb Jersey szigetén, 1853- az Amerikai Egyesült Államokban él. Farmerként, illetve családi nevelőként keresi kenyerét. 1858 októberében visszatér Angliába, s itt halt meg, Eywoodban, 1858. nov. 16. Kéziratban maradt emlékiratait Szokoly Viktor adta ki két kötetben (Pest, 1867.), törökországi naplóját Ács Tibor jelentette meg (Bp., 1999.)
Gelich Rikhárd I. 50-51., Wurzbach lex. XVII. 461., Szinnyei: Magyar írók VIII. 1170-1175., Ács Tibor: Mészáros Lázár, Bp., 1995., Hermann Róbert: Hogyan került Mészáros Lázár a Batthyány-kormányba? (HK. 1996/2.), KLÖM XIII-XIV. (ld. XIV. 969.), XV. (ld. 933.), HL.: Pesti hadb. 1852-10/45., Portré: Hadtört. Múz. Metszetgyűjt.

 

szkárosi Lázár Vilmos

Nagybecskerek, Torontál m., 1817. okt. 24. Apja L. Pál (a 9. huszárezredben szolgált). Magyar, r. kat. Kilépett hadnagy (1833-1844. a 61. és a 34. gyalogezredben katonáskodott), vasúti főpénztárnok. Felesége 1844- br. Reviczky Mária, három gyermek apja (akik neje első házasságából származtak).
1848. okt. 19 (16)- főhadnagy a Győrben szerveződő 39. honvédzászlóaljnál. Nov. 13 (1)- százados, az 1. utászezred egyik szervezője a feldunai hadtestnél, 1849 januárjáról a Központi Mozgó Seregben. Febr. 1 (1)- őrnagy, Répásy tábornok, a tartalék-, ill. a II. hadtest parancsnokának karsegéde. Ápr. 5- a Bereg-Ung-Ugocsa és Zemplén megyékben levő csapatok, ápr. 27- a felső-magyarországi (IX.) hadtest ezekből képezett dandárának parancsnoka. Június közepétől hadosztályparancsnok, részt vesz az orosz fősereg elleni harcokban. Júl. 11 (1)- alezredes, a Közép-Tiszai hadsereg egyik hadosztályának parancsnoka. A hó végén Dessewffy tábornoktól – aki a Délvidéken összpontosított fősereg lovasságának parancsnoka lesz – átveszi a IX. hadtest vezetését. A temesvári csata után Bem Lugoson ezredessé lépteti elő (aug. 14.). A világosi fegyverletétel hírére hadteste 4600 főnyi maradványával leteszi a fegyvert a császáriak előtt (Karánsebes, aug. 19.).
Aradon kötél általi halálra ítélik, „kegyelemből” – mivel nem az oroszoknak, hanem a császáriaknak adta meg magát – golyó által végzik ki, okt. 6.
Wurzbach lex. XIV. 248., Szinnyei: Magyar írók VII. 928-929., Katona Tamás passim, Közlöny 1848/137., 158., 1849/71., MOL.: Hm. Ált. 1849. 25949. és Aradi nem ikt. ir. sz. n. (163. cs. fol. 545.), HL.: Aradi hadb. 113/24 2/179., Matolai Ede passim, Kalapis Zoltán: 48-nak nagy idejében. Újvidék, 1998. 120., 128., Portré: Hadtört. Múz. Fotóa.

 

A 13 aradi vértanú a Wikipédián