Tartalom átvétel

„A politika az exigentiák tudománya” (Kossuth Lajos)

Perczel Mór annyira karakterisztikus ellenvéleményt közölt, hogy Kossuth Lajos úgy érezte, meg kell azonnal szólalnia. Felszólalásában előrebocsátotta, „én az olasz kérdésben több felvilágosítást adni nem fogok”, megvárom a T. Ház „ítéletét”, azaz a szavazást. Annyit azért leszögezett Perczel javaslatait illetően, hogy egyetért János fhc. közvetítői szerepének elutasításával. Azért merült fel e megbízatás, „mivel a fejedelem és dynastia mindig gyanúsítgatott”. Egyesek a magyar kormány és István királyi helytartó lépéseit a horvát kérdésben úgy tüntették fel, mintha ellentétes szándékot tükröznének. Ezért javasolta a magyar kormány bizalomerősítő lépésként, hogy az uralkodóház egyik tagja utazzon le Horvátországba, s adjon az ottani „népnek megnyugtatást”. Viszont leszögezzük most is, hogy „mi Jellachichot a király ellenében hasonló hatalomnak el nem ismerjük”, hiszen „ő felsége által hivatalától felfüggesztve, s pártütőnek nyilvánítva van”. Ahhoz viszont hozzájárulunk, hogy a horvát tartománygyűlést ismét összehívják.
Kossuth a hadsereg szellemiségét illető megjegyzések jogosságát sem vitatta: ”...a múlt századok vétke a polgároktól csaknem elszakított testület - mondta -, s ezen több intézkedéssel változtatni kíván a kormány. A hadügyminiszter máris elrendelte, hogy a katonák esküdjenek fel a magyar alkotmányra. A hadvezetőség persze tisztában vannak azzal, hogy „a lelkiismeretet nem lehet violentálni” (rákényszeríteni), ezért akik „a dolgok új rendjével megbarátkozni nem tudnak”, leszerelésre kell felszólítani őket, meg kell válniuk a hadseregtől.
 Kossuth ismét kérte képviselőtársait, hogy az olasz katonai segélyügyet ne jogi szemszögből közelítsék meg, hiszen az kimondottan politikai kérdés: „A politika pedig az exigentiák tudománya” – mondta. Perczel összevetésére a Habsburg dinasztia és a szárd király törekvéseit illetően leszögezte, „nekünk az ausztriai család irányában 300 év óta méltó fájdalmunk van”. Őseinknek érdeme, hogy a szabadságért folytatott küzdelem ez alatt is folyt – erre bekiáltott valaki a képviselők közül „táblabírói kor!” -, mire Kossuth visszaválaszolt: „nem vagyok a múltak embere, de megvallom, nem szeretem, ha az úgynevezett táblabíróság gúnnyá tétetik. Minden kornak megvan a maga érdeme és in fine finali (végtére végig – a szerző megj.), azon táblabírák tartogatták 300 éven át a hazát”. Ez nem jelenti azt, hogy nem tartanám „nagy szerencsétlenségnek”, ha a népképviselők a régi politikai gyakorlatot folytatnák. Azzal a ténnyel azonban számolni kell, hogy V. Ferdinánd király „a magyar nemzet új alapokoni szabadságához sanctiójával (jóváhagyásával) hozzájárult. Neki tehát őseinek bűneit imputálni (felróni) nem akarok”. E kijelentés helyeslő morajt váltott ki a képviselőházban, amit a képviselő így toldott meg: Ezért az uralkodó politikája elleni „provocatiót czélrevezetőnek nem tartom”.
Kossuth miniszteri szavai a Perczel-féle radikálisokat nem győzték meg, de számuk nem volt jelentős.  A képviselőház még aznap, 17. órakor kezdődő ülésén, 203 szavazattal 36 ellenében, áldását adta a kormány válaszfelirati javaslatára. A döntésbe tehát beépítették Batthyány miniszterelnök javaslatát, hogy önként kínálja fel Magyarország - első lépcsőben - 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését, s tényleges foganatosítására, mint Kossuth előfeltételül javasolta, Jellačić bán akcióinak megfékezése esetén kerülhet sor. A képviselőház e válaszfelirata gyakorlati következményekkel később sem járt: a fegyveres segítség ígéretével sem tudta a T. Ház rábírni a bécsi udvart a horvát bán tényleges elejtésére, ráadásul a hadiszerencse Lombardiában - az erősítés igénybevétele nélkül is - a császári csapatok javára fordult. Így a katonai segély tényleges foganatosítására nem került sor!