Az 1848 áprilisában hivatalba lépő első felelős magyar kormány még alig tette meg kezdeti lépéseit, amikor májusban a katonai határőrvidék szerb ezredei és lakói nyíltan szembefordultak a kormánnyal. A délvidéki események, és ezzel párhuzamosan a magyar-horvát ellentétek kiéleződése olyan katonai intézkedések megtételét tette szükségessé, amelyek képesek lehettek gátat vetni a kibontakozó polgárháborúnak. Ennek keretében május-június-július hónapban fokozatosan Bácska-Bánságba és a horvátországi határszélre vezényelték a császári- királyi (a továbbiakban cs. kir.) haderő Magyarországon állomásozó csapatainak nagy részét, amelyek különben az áprilisi törvények értelmében és a május 7-i királyi leirat alapján az önálló magyar hadügyminisztérium hatáskörébe kerültek. E csapatok megbízhatósága és használhatósága azonban – annak ellenére, hogy jelentős részüket magyarországi és erdélyi sorozású alakulatok alkották – korántsem volt egyértelmű. A cs. kir. hadsereg ugyanis köztudottan a birodalom egyik legfőbb összetartó tényezője volt, és az általa képviselt összbirodalmi szemlélet szöges ellentétben állt mindenfajta szeparatizmussal, így Magyarországnak az áprilisi törvényekben nyert belső önállóságával, mi több, az addig egységes hadsereg két – birodalmi és magyarországi – részre szakadásával. A tisztek – és a katonák – nagy részére az uralkodóház iránti lojalitás volt jellemző, a forradalom és a nemzeti eszme hatása a hadseregben nagyobb arányokban csak később, 1848 őszén jelentkezett. A Galíciában állomásozó 6. Würtemberg magyar huszárezred egyik százada (a Lenkey-század) a „haza hívó szavára” 1848 májusában tisztjeivel együtt engedelem nélkül hazatért ugyan (diplomáciai bonyodalmak sorát idézve elő az osztrák és a magyar hadügyminisztérium között), ám ettől az elszigetelt esettől eltekintve 1848 tavaszán és nyarán a cs. kir. hadsereg 9magyar vagy magyarországi sorozású ezredeinél a hagyományos fegyelem, az elöljárók és a trón iránti vak engedelmesség még korlátlan úr volt. A Batthyány-kormány május 21-i felhívása új perspektívát nyitott meg a cs. kir. hadsereg aktív és volt tisztjei előtt. Az ajánlat elfogadása az egyéni képességek kibontakoztatásának, a karriernek a lehetőségét is ígérte a pályázók nagy többsége számára. Ez a magyarázata annak, hogy bár a felhívás kimondottan az országban állomásozó csapatok tisztjeihez szólt, a galíciai Zolkiewtől az olaszországi Mantuáig, a dalmáciai Spalatótól a csehországi Theresienstadtig, a birodalom minden zugából, ahol csak magyar tisztek szolgáltak, tömegesen érkeztek be az átlépési kérvények. Az első honvédtisztek kinevezését tudtul adó rendelet a Közlöny június 15-i (7.) számában jelent meg. Szeptember végéig – az uralkodó jóváhagyásával – már huszonnégy törzs- és mintegy háromszázhatvan főtisztet neveztek ki a honvédséghez. Ez a közel négyszáz fő jelentette az első tizennégy honvédzászlóalj és az első honvédüteg tisztikarát, valamint azt a néhány tisztet, akik a hadügyminisztérium személyzetének egy részét és a honvédtáborkar (vezérkar) első kis csoportját alkották. E tisztek 80%-a előzőleg aktív – kisebb részben nyugalmazott vagy kilépett – cs. kir. tiszt, illetve hadapród volt. A későbbi események bebizonyították, hogy az említett időszakban kinevezett honvédtisztek kiválasztása a több mint ezer jelentkező közül sikeres volt. A válságperiódusok idején csak töredékük hagyta cserben a szabadságharc ügyét, százötvenen viszont a későbbiek folyamán törzstiszti rangra emelkedtek. A fenti időszakban százhatvan nemzetőrségi törzstiszt kinevezésére is sor került. Közülük tíz fő nem fogadta el kinevezését, további tizenhárom fő pedig hosszabb-rövidebb szolgálat után, de még a korszakhatárt jelentő szeptember vége előtt lemondott rangjáról.

A nemzetőrség intézménye a márciusi forradalom egyik vívmánya volt. Spontán alakulása már a forradalom első napjaiban megkezdődött. Hivatalos szervezése az 1848. XXII. tc. alapján áprilistól került sor. A szolgálati kötelezettség a törvényben előírt cenzus (vagyon, ill. jövedelem), valamint a húsz és ötven év közötti életkor alapján mintegy 350-380 000 főre terjedt ki. A délvidéki események és a horvátországi fejlemények hatására 1848 júliusában sor került a megyék egy része nemzetőrségének mozgósítására, táborba szállására 1848 július-augusztusában az elsőként szervezett tíz honvédzászlóalj is a harctérre került. A 2. és a 7. a drávai seregbe nyert beosztást, míg a többi a dél-magyarországi harcokban vett részt, ahol az állandó összecsapások e zászlóaljak legénységét és tisztikarát megedzették, úgyhogy később, a szabadságharc folyamán a cs. kir. hadseregtől átjött soralakulatok mellett ezek lettek a honvédsereg legjobb egységei. Jellačić szeptemberi támadásakor a magyarországi cs. kir. csapatok parancsnokai és tisztjei nehéz döntési helyzetbe kerültek. Míg egyrészről a magyar alkotmányra és az ország védelmére tett eskü, valamint a tisztikar magyar részének többségében élő hazafias öntudat indokolttá tette, hogy a fegyveres inváziót fegyveres kézzel verjék viszsza, másrészről az a furcsa helyzet, hogy tulajdonképpen a cs. kir. hadsereg két része került szembe egymással, a tiszteket habozásra, kiút keresésre késztette. Az eredmény ismeretes: 1848. szeptember 29-én a drávai magyar sereg Pákozdnál ütközetet vívott, amely Jellačić visszavonulásával végződött.