Tartalom átvétel

Bevezetés

Szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek Lenkey Jánoshonvédtábornokra és bátyjára Lenkey Károly ezredesre mindenkor főhajtással emlékeznek. Felvillantjuk a két honvédtiszt és csapataik harcát 1848-ban, a Délvidéken.  
A két Lenkey-testvér életében az 1848-as forradalom sorsfordító változott hozott, mely összefüggött az országos politika viharos fejleményeivel. Gróf Batthyány Lajos, Magyarország 1848. március 17-én kinevezett miniszterelnöke, március 23-án Pozsonyban, az országgyűlés alsótábláján hirdette ki kormányának névsorát. A kormány munkáját hivatalosan április 11-én kezdte el, s hamarosan szembesült azzal a feladattal, hogy miként rendezze jogilag az ország területén állomásozó csapattestek státuszát. Alárendeltségébe kellett vonni a hadsereg egységeit, amelyeknek nagysága nem volt megfelelő az ország népességéhez és területéhez viszonyítva, megbízhatósága pedig magyar nemzeti szempontból kétségeket vetett fel.
Magyarországon, 1848 tavaszán a negyvenöt magyarországi és erdélyi kiegészítésű sorezredi zászlóaljból huszonöt, az öt gránátos zászlóaljból összesen kettő állomásozott. Tíz gyalogezrednek csak a 3. zászlóalja volt itthon, ötnek mindhárom csapategysége. Itt szolgált még tizenhat, nem magyarországi kiegészítésű sorgyalog, egy gránátos és egy helyőrségi zászlóalj. A magyar kormányzat azonban az előbbiek megbízhatóságára nem számíthatott mindenben, hisz közülük hat sorgyalog és egy gránátos zászlóalj szlovák, román, szerb és horvát nemzetiségű katonákból állt; négy zászlóalj legénysége pedig vegyes összetételű volt nemzetiségi szempontból. Még rosszabb volt a helyzet a 18 határőr gyalogezreddel: ezek közül csak a két székely ezredre lehetett biztosan számítani. „Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a nem magyar nemzetiségű határőr ezredek 1. és 2., tehát legjobb zászlóaljaiból huszonkettő nem itthon, hanem többnyire Itáliában állomásozott” - írja Hermann Róbert hadtörténész.
A lovasságnál a tizenkét huszárezredből összesen négynek (1., 2., 3., 11.) volt szolgálati helye Magyarországon és Erdélyben, harminckét lovasszázadból álltak. Mellettük összesen tizenkét vértes, dragonyos, dzsidás és könnyűlovas ezred hetvennyolc lovasszázadát találjuk itthon. A másik nyolc huszárezred közül kettő Itáliában, egy-egy Ausztriában, Csehországban és Morvaországban, három Galíciában állomásozott. Hazánkban a katonák száma, a hadtáp és technikai segédszemélyzetet is beszámítva - egyes források szerint - nem ért el a 18 ezret.
A magyar kormány megpróbálta elérni, hogy az idegen ezredeket vigyék ki az országból, s a magyarokat hozzák haza. Batthyány Lajos miniszterelnök még 1848. március 22-én kiadott körlevelében írta: „A rend kérdése nem kevesebb most, mint a szabadság kérdése”. A magyar kormány ennek szellemében igyekezett elérni a császári Hadügyminisztériumnál, hogy vezényeljenek haza magyarországi alakulatokat, akik a határainkon kívül teljesítettek szolgálatot. Galícia és Morvaország jöhetett reálisan számításba. Emellett a kormány a katonai tartalékalakulatok feltöltésére is lépéseket fontolgatott. Emellett hamarosan azzal is szembesülni kényszerült, hogy az ország határainak védelmére rendszeresített határőrség állománya vonakodik rendeleteit teljesíteni. Galánthai herceg Esterházy Pál Antal, a király személye körüli miniszter először két ezredet kért Bécstől, a képlékeny belső rend biztosításának indokával. A hadügy kérdése igen körültekintő politikai irányvonalat követelt magyar részről, hiszen a hadseregszervezés jogilag az uralkodó hatáskörbe tartozott. Olyan megoldást kellett keresni, amely törvényesen keresztülvihető az uralkodónál is, de megkapja a nemsokára összeülő népképviseleti magyar országgyűlés jóváhagyását is.
A hazafiúi érzések tettre formálására kiváló alapot adott hazánkban A nemzeti színről és az ország czímeréről rendelkező 1848. évi XXI. törvény, melyet kiegészített A nemzeti őrseregről rendelkezőXXII. törvénycikk. A nemzeti jelképekről rendelkező törvény csupán két paragrafusból állott: az 1.§. lakonikus tömörséggel kimondta: „A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”. A 2. §. gyakorlatias szép volt: „Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen (kokárda - S.S.) újra felvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületnél, s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék. - Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és czímere mellett, saját színeiket és czímerüket is használhassák”.
A nemzeti őrseregről szóló XXII. törvénycikk így rendelkezett: „A személyes- és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása, az ország polgárainak őrködésére bízatik”.
A nemzetőrség átfogó szervezésére és irányítására a magyar kormány felállította 1848. április 20-án, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot (ONH). A törvényi szabályozás szerint a 20-50 év közötti egészséges, feddhetetlen előéletű férfiak, ha legalább fél jobbágytelek nagyságú birtokkal vagy 200 forintértékű ingatlannal rendelkeztek, kötelezhetőek voltak nemzetőri szolgálatra. A nemzetőrség keretei között a fegyvernemek szerint kis létszámú parancsnokságokat, un. osztályokat állítottak fel, melyek mellett külön fegyelmi, politikai és gazdasági osztályok is létesültek.