A túlnyomórészt német lakosságú Járek községnek lakosainak is sokat kellett szenvedniük, mert a szerb tábor közvetlenül szomszédságukban került felállításra. A szerbek merész akciókat kezdeményeztek, így 1848. augusztus 12-én Járek mellett foglyul ejtettek két szolnoki és egy gyöngyösi nemzetőrt. A kiszabadításukra sikertelen kísérletet tett Heves és Külső-Szolnok Vármegye oda vezényelt nemzetőrsége, akiknek ez volt az első fegyveres akciójuk a Délvidéken. (A fogságba esetteknek végül szerencséjük lett, mert a szerbek Péterváradon kiadták őket az ottani katonai hatóságoknak.) A temeriniek augusztus 13-án, a járekiak augusztus 14-én visszavertek egy-egy szerb támadást.

Lenkey Károly őrnagy Bechtold főparancsnoktól augusztus 18-án, du. tizenhét órakor kapott parancsot, hogy még az éjjel vonuljon be csapataival Járekbe, mivel másnap az egész római sáncvonalon megindul majd a magyar csapatok átfogó támadása. Komoly ellenállás esetére támogatásul három ágyút is ígért nekik. A csapatok hajnalban érkeztek meg gyalogmenetben, ott azonban nem sokáig pihenhettek meg, mert „a rácok a sáncokból előrenyomultak, s a mieinket ágyú- és fegyvertűzzel támadták meg” – írja visszaemlékezésében az őrnagy. Erre a hadosztály kötelékébe tartozó egy századnyi huszár, a Panyi százados vezette Esztei ezredbeli sorkatonák, a porosz főhercegbeliek és a Gyulay-sorezredi gyalogság két százada - Nagy őrnagy parancsnoksága alatt -, valamint a hevesi nemzetőrök zászlóalja azonnal riadóztatva lett. A sorkatonaság csatárláncba bontakozott ki a községtől mintegy 300 lépésre, s tüzelt az ellenségre, viszont nem lendült előre támadásba, hanem állóharcra rendezkedett be. Lenkey őrnagynak feltűnt, hogy az ellenség ágyúi kizárólag a tartalékként szereplő, s a sorkatonáknál hátrább helyezkedő nemzetőröket lövik, a sorkatonaságot feltűnően kímélik. Déltájban a Pétervárad felől vezető úton hírtelen feltűnt egy szakasz császár-huszár három ágyúval, a szükséges lőporos szekerekkel. „Ezt látván a hevesi nemzetőrök örömrivalgásba törtek ki” – mesélte el Lenkey visszaemlékezésében -, hamarosan viszont meglepetés érte őket. A 6 fontos félüteg parancsnoka, az osztrák Stein cs. kir. mérnökkari százados, mintha nem is folynának harcok, hidegvérűen kifogatta az ütem lovait a faluban, elrendelte megetetésüket és pihenést rendelt el katonáinak.

Lenkey őrnagy értetlenül állt Stein magatartása előtt, ezért hadsegédjét Horváth László főhadnagyot beküldte a faluba a századostól megtudakolni, miért nem sietnek a tüzérek a csata színhelyére? Stein azt válaszolta nyeglén, „neki a nemzetőrök nem parancsolnak, van neki utasítása teendőire nézve”. Lenkey, időskori emlékezésében meséli el, hogy Horváth fh., miután visszaérkezett a válasszal, ő azonnal levelet fogalmazott „egy dob tetején” az osztrák tisztnek, melyben hivatkozott Bechtold altb. előző napi parancsára, mely tartalmazta a tüzérségi támogatás ígéretét. Lenkey a levél átadását ismét Horváth főhadnagyra bízta, mellé adta, mintegy tanúként Radics Miklós és Schneé László nemzetőröket, tekintélyes Heves megyei megyebizottmányi tagokat, az utóbbi országgyűlési képviselő is volt. Az osztrák kapitány azonban most sem változtatott érdektelenségén, sőt odavetette nekik: fizessen a nemzetőrség 30 ezer forintot a haderő kasszájába, akkor átadja az ágyúkat. Lenkeyben erre már felsejlett – mint írja -, hogy „itt rút cselszövény s árulás lappang”, ezért némileg kivárt, majd keményebb lépésről döntött. Elhatározta, hogy Losonczy Lajos nemzetőr százados vezénylete alatt a faluba irányítja a hevesi 3. század nemzetőreit, parancsba adva nekik, hogy erőszakot is alkalmazhatnak az osztrák katonákkal szemben, ha megtagadják a fegyveres együttműködést. A század elindulására azonban nem került már sor, mert Stein kapitány idejekorán észrevette a készülődést, s a neki alárendelt huszárokkal együtt - az ágyukat is magukkal vontatva - sietve elnyargaltak Pétervárad felé. Üldözésükre viszont Lenkeynek nem volt módja, mivel alárendeltségében nem álltak huszárok.

A magyar katonák és nemzetőrök „ott állottak egész nap hosszán át, éhen és szomjan”- írja Lenkey Károly késői visszaemlékezésében -, amíg este, úgy hat óra tájban a szerbek visszahúzódtak, ágyúikkal együtt a sáncok mögé. Csípősen hozzáteszi, az intervenciós szerbek úgy jártak el „mint egy gyakorló hadcsapat a béke idején, kényelmesen, a magyarok szeme láttára anélkül, hogy azok üldözőbe vehették volna az elbizakodott ellenséget.” Lenkey őrnagy ezután visszarendelte nemzetőreit a faluba pihenésre.

Ö pedig Franz Herczberg százados társaságában, aki az Este sorezredbeli gyalogságot vezényelte, előfogatos lovas kocsira ült és Temerinbe hajtatott. Jelentést kívánt tenni a „járeki-afférról” gróf Castiglioni Heinrich cs. huszár ezredesnek, a temerin-járeki seregtest parancsnokának. A két tiszt először Temerinben gróf Szécsen Antal ezredes kastélyában kötött ki, aki Lenkey Károlynak egykori tiszttársa volt, együtt szolgáltak a 2. huszárezrednél még az 1830-as években, ausztriai helyőrségekben. Az ezredes (1819-ben született Budán, s példátlan politikai karriert futott be a szabadságharc után) éppen otthon volt, tanácskozott a Turjáról visszavonult tiszttársaival, köztük gr. Castiglioni ezredessel.

Szécsen Antal ezredes nyomban bemutatta a parancsnoknak Lenkeyt, aki áttessékelte őket egy másik szobába. Lenkey itt azután elmesélte a történteket gr. Castiglioninak és kérte az ezredest, adjon ki egy „szigorú rendeletet”, olyan bizalomerősítő parancsot a sorezredbeli és a nemzetőrtisztek közötti alá harmonikus viszony szabályozására. Kitért Perczel Mórnak a képviselőházban 1848. augusztus 21-én elhangzott felszólalására is, mely „árulási vádat” fogalmazott meg a délvidéki harcokra utalva. Ez könnyen oda vezethet, hogy „a nemzetőri blousokba öltözött, s figyelembe nem vett vagyonos intelligentia”, valamilyen felhívás hatására fegyveresen szembefordulhat a sorezredbeli tisztekkel és „borzasztó bartolomei éjt idézhet elő, s a feketesárga színt kedvelő tisztekkel miként árulókkal, elbánik majd” – mondotta visszaemlékezése szerint.

A Szent Bertalan éjszakájának felidézése, mely a 16. századi francia vallásháborúk egyik legismertebb eseménye volt valóban több tanulsággal szolgált. Hiszen az történt, hogy 1572. augusztus 23-ról augusztus 24-re virradó éjszakán, a békülési célzattal Párizsba gyűlt hugenották nagy részét - a király beleegyezésével – lemészárolták. Az eset felidézése valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy gróf Castiglioni huszár ezredes komolyan elgondolkodott Lenkey példáján, és az első adandó alkalommal megvált haderőnktől. Mindenesetre most Lenkey elérte, hogy az ezredes megígérte neki, hogy másnap lovas ütegéből három ágyút rendelkezésére bocsát. Erre azonban nem került sor, mert az ezredes néhány nap múlva visszatért az osztrák birodalmi haderőbe.

 A főparancsnok báró Bechtold Fülöp altábornagy két jelentésben számolt be Szent-Tamás és Turia megtartásáért folytatott harcokról a kormánynak. Az augusztus 21-én keltezett szolgálati jelentésében külön kiemelte, hogy „a Württemberg-huszárezred kapitánya Lenkey (János) derék századával a legveszélyesebb helyeken vitézsége kitűnő jeleit adá, valamint bebizonyítá azt, hogy a század a kegyes bocsánatra, minden kivétel nélkül valódilag érdemes”. Külön megemlítette „a vakmerő és lelkes főhadnagyot”, az 1824-ben Milánóban született Fiáth Pompejust, aki augusztus 18-án az ágyútelep jobb oldalán álló második szárnyat vezényelte, és „egy ágyúgolyó által nehéz sebet kapott s ámbár ezen derék tiszt felgyógyulásában kételkedtünk – írja Bechtold - , mégis ahhoz reményt kötünk”. Sajnos az utóbbi nem következett be, a 25 éves főhadnagy augusztus 25-én, Écskán elhunyt. Bánlaky József hadtörténész szerint az augusztus 18-21. közötti harcok következtében magyar oldalon kb. 250 halottról lehet beszélni. A kormány hivatalos lapja a Közlöny, viszont a halottak számát 40 főre teszi, a sebesültekét százra.

 A 1. számú hevesi zászlóalj parancsnoka Lenkey Károly őrnagy 1848. augusztus 20-án írt levelében arról panaszkodott Heves megye közgyűlésének, hogy a katonák a szolgálatot nem akarják 10 hétre meghosszabbítani, s határozattan kijelentették, Kisasszony napjára, azaz szeptember 8-ra, mindenképpen hazatérnek.

A harcok a térségben augusztus 27-én ismét kiújulással fenyegettek: Lenkey Károly újabb sürgetésére Bechtold főparancsnok végre elküldte Járekre a megígért 6 fontos félütegnyi tüzéralakulatot, hat lőporos szekér kíséretében. Az ágyúkat a község főterén állították fel, míg a kocsikat a falun kívül helyezték biztonságba a szekerészek és megetették lovaikat. Alig múlt el dél, amikor egy őrvezető rohant Lenkeyhez, s jelentette: a nemrég érkezett tüzérek felpattantak az ágyúvontató lovakra, és elnyargaltak a péterváradi úton, s néhány lőporos szekeret is magukkal vittek. Erre a kapitány sebtében a sokoldalú Kőnig Endre osztrák hadnagy felelősségére bízta a fogat nélkül maradt ágyúkat, akinek tüzéreket is kellett betanítani a szorult helyzetben, vontató lovakat pedig a földművesektől terveztek rekvirálni. A legénység is morgolódott a tüzérség hiánya miatt, augusztus 28-án keltezett levelében említi az egyik egri nemzetőr, hogy a régi római sáncok mögül most is nyolc ágyúval lőtték a szerb lázadók őket és du. egy órakor támadást intézett az ellenség a Járekot védő 1400 hevesi nemzetőr frontszakaszán. „Mi utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk, de ha ágyút nem kapunk, baj lesz” – jósolta. Külön megemlítette, hogy „az egriek különösen bártan, s lelkesen viselték magukat”, áldozatok árán, de visszaverték az ellenséget. Augusztus 29-én reggel szerencsére 24 szekerészló érkezett Verbászról, sajnos kocsisok nélkül. Viszont velük tartott három jól képzett osztrák tüzérkatona. A szerbek ismét du. egy óra táján támadtak. Az ütközet még tartott, amikor két óra körül hírtelen feltűnt Mászáros Lázár hadügyminiszter Bechtold tábornokkal egy hintón Járeknél. A főparancsnok a Kőnig hadnagy parancsnoksága alatt álló 6 fontos ágyút nyomban Temerinbe irányította, mint mondta, „ott erősen szorítják a mieinket”. Így Járeknél nem maradt csak egy 6 fontos ágyú egy kiegészítő 10 fontos vetágyúval. Ez utóbbi bizony hamar harcképtelen lett, „lavérja” (vetőszerkezete) széttört. Lenkey Károly leírja, hogy a védvonal jobbszárnyán találta meg Mészáros hadügyminisztert, aki közölte vele, hogy mielőbb tovább kell menniük a péterváradi út mellett lévő csárda irányába, ezért egy szakasz huszárt rendeljen védelmükre: „Őrnagy úr! Tekintsen csak oda, utam arra vezet, de az út, miként láthatja, rácokkal s veressapkás szerbekkel van elborítva”. Erre Bechtold altábornagy németül szólalt - Lenkey visszaemlékezése szerint igen látszott rajta, hogy „a jó ebéd a szó szoros értelmében rózsaszín kedve deríté” – s így nyugtatta az izgatott minisztert: „Ej, ugyan mit aggódik Miniszter úr! Ezen csőcselék nép (ti. a rácok és szerbek) nem fognak minket akadályozni”. Lenkey Károly gyorsan lóra szállt, s elment huszárokat odahozni, feljebbvalói biztosítására odavezényelte az egri 2. század nemzetőrt is. Visszatérte után egy altisztet talált a miniszter kocsija mellett, mintegy harminc sorkatonával. Lenkey rohamcsapatba szervezte a katonákat és átfésültette velük a csárda környékét. A szerbek és rácok csatárláncuk áttörésére tett kísérletnek tekintették az akciót, s visszahúzódtak a kukoricásba. Így Mészáros Lázár 12 huszár kíséretével áthajthatott a csárda melletti úton Újvidékre, ahol a lőportoronynál majdnem csapdába esett. Később Kossuth Lajos mesélte el a képviselőház 1848. szeptember 2-i ülésén, hogy ha Mészáros negyed órával később érkezik, a huszárok az utolsó emberig elvesztek volna, mert a szerbek igen erős támadást indítottak az ottani őrség ellen, az 5. honvédzászlóalj katonái két órán át védekeztek hősiesen, s csak az Újvidékről megérkező huszár egység fordította javunkra a harcot.

Járeknél augusztus 29-én este hat óra körül véget a harcok: Lenkey Károly elégedetlen volt a sorkatonaság és a nemzetőrök közötti együttműködéssel. Úgy látta, hogy Panvi kapitány huszár századjával tétlenül várakozott a sík terepen, s nem indított rohamot a rácok ellen, akik 3 ágyúból tüzeltek. Feltűnt Lenkeynek, hogy az ellenség „ivded lövésekkel szórta a golyókat” a Dombrády László százados vezette 5. nemzetőr század katonáira, akik pedig a huszárok mögött voltak hadrendbe. Ez azt jelentette, hogy az ágyúk irányzékait úgy állították be, hogy a tüzérségi lövedékek átíveljenek a huszáregység felett. Lenkey erre 6 fontos ágyújával a szerbek közé lövetett, s így azok visszahúzódtak aznap.

A magyar haderő csúfos megalázására augusztus 30-án került sor: éjjel fél egykor az egész római sáncvonalon indítottak a szerbek általános támadást Temerin és Járek (ma Bački Jarak) térségében. A Járek ellen támadás színlelt volt, a temerini alakulatok erejének elvonását célozta. Először ágyúik szólaltak meg, utána jött a gyalogsági támadás. A Járeknál álló „gloriette őrpont (a magaslaton álló őrtorony – S. S.), mely a megrohanásnak ellenállni magát gyengének érezte, segedelmet kért” – ismertette Kossuth Lajos szeptember 2-án a képviselőházban a Verbászról keltezett aug. 30-i jelentést. Temerinből útba indult egy erősítés, de Goszpodince (nagyközség Bács-Bodrog vármegye zsablyai járásában – S. S.) felől is ágyúdörgés hallatszott, Nadály (Nádalja) felől is támadtak a szerbek. Közben erős délkeleti szél támadt, mely elősegítette az ágyúlövedékek okozta pusztítást, a lángok feltörtek a falvakban és a lakosság menekülni kényszerült még az éj leple alatt. „Az ellenségnek folytonos ágyúzása, a menekülő lakosok sírása és jajgatása, a megpakolt száz meg száz parasztszekereknek egymásra tódulása… oly nagy zavart okozott, miszerint a fegyveres nép visszatartóztathatatlanul, egész Ókérig sietve hátravonult”. Augusztus 31-én reggel a szerbek tovább gyújtogattak Jérekban és Temerinben. Járek község egészen leégett, még az egyetlen evangélikus templomnak is csak a fala maradt meg; a harangokat a szerbek Karlócára vitték, s onnan az egyház csak 1850-ben kapta vissza.