Tartalom átvétel

A tisztikar válsága, a váci nyilatkozat

A császári csapatok általános támadását 1848 november elején az erdélyi osztrák hadtest támadása vezette be, amely hamarosan Erdély elvesztéséhez vezetett. Ebben kétségkívül szerepet játszott az a tény, hogy a honvédelem szervezése Erdélyben túl későn indult meg.  

1848 december közepén kezdetét vette a császári csapatok általános támadása Magyarország ellen. A mintegy száznegyvenezer fővel és kétszázötven löveggel több irányból, nagyjából egy időben intézett támadás hadműveleti célja az ország fővárosának elfoglalása volt.   A kitűzött célokat a császári csapatok csak részben tudták megvalósítani. A Délvidék nagyobb része 1849 január végéig – az itteni magyar csapatoknak a Közép-Tisza vonalához rendeléséig – magyar kézen maradt. Az újjászervezett és megerősített erdélyi magyar hadtest, élén új parancsnokával, Bem tábornokkal, pedig nemcsak meggátolta az császári csapatok kijutását az Alföldre, hanem ellentámadásba ment át és rövid idő alatt jelentősen visszaszorította az ellenséget. E sikerek azonban csak részben ellensúlyozták a főhadszíntéren bekövetkezett újabb eseményeket. Így Windisch-Grätz csapatai 1849. január 5-én kardcsapás nélkül vonulhattak be Pest-Budára.  

A katonai helyzet kedvezőtlen alakulása, a császári csapatok sikeres előnyomulása és győzelmei, de mindenekelőtt a főváros eleste a honvédsereg tisztikarában is éreztette a hatását.   A honvédtisztek kilépése a legnagyobb mérvű a bácskai és a bánsági hadtestnél, valamint a Feldunai hadseregnél volt. A bácskai hadtest parancsnoka br. Bakonyi Sándor tábornok, még közvetlenül a császári támadás megindulása előtt, december 13-án „megbetegedett”, a helyettesévé kinevezett Esterházy Sándor gróf pedig kijelentette, hogy a szerb felkelők ellen igen, viszont a reguláris császári csapatok ellen nem hajlandó harcolni. Hasonlóan nyilatkozott hadtestének számos törzstisztje, a cs. kir. 5. tüzérezredtől átjött tisztek pedig egyenesen kijelentették, hogy mivel a szerb felkelők is a császár katonái, nem fognak rájuk lövetni. Kossuth a helyzet tisztázására Nádossy Sándor ezredest küldte Bácskába, aki azonban Esterházy társául szegődött, és csak néhány tiszt – mindenekelőtt gr. Vécsey Károly és Lenkey János ezredesek, valamint Baudisz József százados –fellépésének volt köszönhető, hogy az ellenség előtt álló hadtest nem került súlyos helyzetbe. 

1848 december közepétől 1849 január első harmadáig hét tábornok és ötvenhat törzstiszt, valamint közel negyven nemzetőrségi törzstiszt, vagyis a honvédsereg és a nemzetőrség akkori parancsnoki karának közel egyharmad része távozott!   A zászlót elhagyó törzstisztek és tábornokok a szabadságharcot közvetlenül megelőzően szinte kivétel nélkül cs. kir. tisztek voltak. Közöttük két csoportot különböztethetünk meg. Az elsőbe – ez volt a kisebb csoport – azokat sorolhatjuk, akik csak a magyar alkotmányra tett esküjük alapján, vagy csupán egzisztenciális okokból, de különösebb meggyőződés, hazafias öntudat nélkül vállalták a szolgálatot, vagy akik úgyszólván az eseményekkel sodródva kerültek a honvédségbe. Ezek a tisztek 1848/49. fordulóján a kilátástalannak látszó katonai helyzet következtében léptek ki, de minden különösebb lelkiismereti válság nélkül. A kilépők másik, népesebb csoportja viszont olyanokból állt, akik a cs. kir. hadseregben eltöltött hosszú szolgálati idő során vérükké vált fegyelem, a Habsburg uralkodóház tisztelete és az alkotmányra, az ország megvédésére tett eskü, az önvédelmi harc jogosságának tudata között őrlődtek. Számukra ez a konfliktus 1848 decemberében éleződött ki, amikor ténylegesen is kerültek a császári hadsereggel szembe. Dönteniük kellett, s döntésükhöz a végső lökést a válságosra fordult hadihelyzet adta meg. A főváros feladása után sokan közülük nem vállalták a harc folytatását és kiléptek, gyakran még akkor is, ha, mint említettük, meg voltak győződve a harc igazáról. Az idősebb, korábban aktív császári tiszteknél csak ritkán – például Aulich Lajos, Kiss Ernő, Répásy Mihály, Schweidel József, Mészáros Lázár esetében – kerekedett felül korábbi előéletükön, neveltetésükön az ügy igazságába vetett hit.