János küldte el nekünk a verset, melynek közléséhez a szerző hozzájárult, így ebben a postban tesszük közzé. 

Sipos Erszébet: Harcon túli harc

Lenkey János tábornok emlékére

Gyásznapokba nem

való tivornya,

s itt egy nemzet feje

hullt a porba,

s pezsgő folyik,

mint folyt a vér…

Mire a lármás dáridó,

leverve végre a rebellió?

Feszít díszegyenruhába,

elégedett a hóhérok királya,

s te, ott Lenkey az aradi

várba,

még mindig harcolsz?

Hát nem érted, vége!

Vége!

Nem volt Világos?

Küzdesz, de így nem fair,

ezrek egy emberre,

könnyű préda vagy,

hiszen, ha szembe lenne

az ellenség,

te nem hátráltál soha,

soha,

de így alattomosan,

belülről cselt vetve,

lelked lopva,

forogsz, csapkodsz,

harcolsz vitézül,

s lerogysz kimerülve végül…

Agyad, a rekedt

trombita, rohamot

fúj, visszavonulást

soha!

Tébolyult!

Téboly?

mert a hazáért

tenni akartak,

hisz ez lett a sorsa

a legnagyobb

magyarnak,

és Lovassy, Bajza,

és a többiek…

Téboly volt az egész,

hogy egy nép

magára hagyva

küzdött és kivérzett!

Téboly!

Neki nem jutott

„kegyelemgolyó,”

kötél,

kit felöklelt

a januári tél,

döfködte csontig,

mint a barbár,

kegyetlen őrök!

Téboly,

hogy a fogoly testvér

imádkozott érte,

legyen már

vége szenvedése,

mert csak

test és vér!

S bevégeztetett…

Szent sebeit

olajjal nem kente senki,

igyekeztek durva

ládába tenni,

s néhány őr,

és vasba vert testvére

kísérte, s lopva, némán

a döbbent, szomorú

Arad népe.