Honvédtiszt az 1848/49-es szabadságharcban

Dr. Sebestény Sándor írása amely a Szilaj Csikó folyóiratban jelent meg 2011-ben. Ezúton is köszönjük Sándor hozzájárulását a közléshez.

Előhang

 

Nemzetünk 1848 őszén már a honvédő önvédelmi háború útvesztőibe kényszerült. Valósággal megrázta a közvéleményt az új sokkoló hír, a selmecbányai születésű báró Puchner Antal Szaniszló (1779–1852) cs. és kir. lovassági tábornok, erdélyi főparancsnok nagyszebeni főhadiszállásról, 1848. október 18-án felmondta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek, és ostromállapotot hirdetett ki Erdélyben. A politikusok jól tudták: a döntés az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum egyenes katonapolitikai következménye, így az magyar közjogi szempontból érvénytelen, hiszen hiányzott a felelős magyar miniszter ellenjegyzése, ráadásul a költségvetés elfogadása előtt nem is lett volna az uralkodónak joga feloszlatni az országgyűlést, de itt már katonapolitikai szempontok diktáltak.
A fenyegetés Erdély földjéről jött, amely unióját Magyarországgal oly szeretettel köszöntötte minden patrióta, s nevükben Petőfi Sándor, Két ország ölelkezése című, meghatóan szép költeményében, így köszöntötte a Királyhágón túl élőket:
„Légy üdvözülve keblünkön,
Erdély!/ Oh, nemzetemnek drága
testvére,/ Simulj, simulj testvéred kebelére,/
Amelyben a szív most oly édesen ver…”/

Puchner tábornok kiáltványa ezzel az óhajtással bizony gyökeresen ellentétes volt, a főhadparancsnoki döntés azonban túlságosan meglepőnek mégsem nevezhető. A magyarországi honosságú főtiszt az uralkodóház vakon elkötelezett kedvence volt. A királytól adományként már 1841-ben megkapta a három falut magában foglaló bikali uradalmat, s rendkívüli ambiciózusságát az is mutatta, hogy kisfiát Hannibál névre kereszteltette. Puchner állandóan berzenkedett az erdélyi főhadparancsnokság alárendelésén a Batthyány-kormánynak, s bizonyíthatóan összejátszott Latour osztrák hadügyminiszterrel. Pártfogója meggyilkolása 1848. október 6-án, amikor a magyarokkal rokonszenvező bécsi nemzetőrök feltartóztatták az erősítésnek szánt gránátos zászlóaljat, pedig valósággal felbőszítette. Ezután Puchner az alárendelt sorkatonasággal 1848 decemberének közepéig – Háromszék kivételével – egész Erdélyt kézre kerítette. Józef Zachariasz Bem tábornoknak 1848. december 8-i kinevezése az erdélyi magyar sereg élére hoz majd változást: a császáriak az 1849. január 17-i gálfalvi ütközetet már elvesztik, de Bem Nagyszeben ellen indított január 21-i támadását már visszaverik, majd február 4-én, a vízaknai csatában csaknem döntő vereséget mértek a magyar csapatokra. Csak a dicsőséges 1849. február 9-i piski ütközet fordított döntően ismét a javunkra. Ez után Puchner megtépázott csapataival Havasalföldre hátrált ki.

 

Intervenciós betörés

 

A magyar Felvidék népe sem élhetett nyugalomban: 1848. december 6-án Franz Schlick osztrák lovassági tábornok (csak félszemmel látott) nyolcezer fős seregével (27 tábori löveggel) betört a duklai hágón át hazánkba, s öt nap lefogása alatt Kassáig nyomult előre. Az osztrák hadtest jelentős erőt képviselt: magába foglalta a Fiedler vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló Vilmos fhc. ezred 3.zászlóalját, a gr. Nugent ezred 3. zászlóalját, a gr. Hartmann ezred 2. zászlóalját, a 36. gyalogüteg (6 fontos) és a császári chevauxlégers (könnyű fegyverzetű lovas katona) 2. osztályát. Kötelékébe tartozott Pergen vezérőrnagy dandárjából br. Koudelka ezredének 3. zászlóalja, a gr. Mazzuchelli ezred 3. zászlóalja, a Parma hercegezred népfelkelő zászlóalja, a császár könnyűlovasok 1. osztálya és a 11. számú röppentyűüteg. A hadtest tartalék dandárját Deym vezérőrnagy vezette, ez a Vilmos főherceg ezred 1. zászlóaljából valamint a Sunstenau vértesek 1. osztályából állt, kiegészítve egy 12 fontos üteggel. A térség védelmét magyar részről Pulszky Sándor ezredes szervezte; három honvédzászlóalj, néhány ezer mozgó nemzetőr és 15 löveg állt kezdetben rendelkezésére. Az ezredes úgy tervezte, hogy az ún. Kassai-hegynél próbálja feltartóztatni az előretörő osztrákokat, ezért sáncok építését is elrendelte a város előtt. A sáncépítő munkások kiállítása, a csapatok élelmezése kezdetben igen nehéz feladatnak bizonyult, hiányzott az erős kéz az elöljáróságoknál, ezért Pulszky December 5-én még a fővezéri posztjáról való lemondással is fenyegetőzött. Schlick tábornok 1848. december 11-én kikényszerítette a magyarokkal az ütközetet Budamér és Kassa között. (A kis település Kassától északkeletre alig tíz km-re, a Tarca folyó jobb partján fekszik.) A tábornok Eperjesen tartózkodva kémjelentésekből megtudta, hogy Pulszky erősítést vár Miskolcról. Ezért erőltetett menetben csapataival kimozdult Eperjesről, és még a magyar katonák megérkezése előtt megtámadta csapatainkat. Az ütközet magyar részről szerencsétlen kimenetelű volt, csak a 20. Honvédzászlóaljnak és a lengyel légiósoknak – az alakulatot Wladislaw Tchórznicki őrnagy vezette – volt köszönhető, hogy a magyar csapatok aránylag nagyobb veszteségek nélkül tudtak viszszavonulni. Schlick csapataival Kassát megszállta, a szembenálló magyar csapatokat egészen Miskolcig visszavetette. E katonai akció már közvetlenül beilleszkedett Alfred Windisch-Grätz december 13-án indított általános támadásának stratégiájába.

 

Haderőszervezés

 

Az osztrák intervenció hírére a magyar kormány Pest-Buda sáncainak és védvonalainak megerősítésére 1848 decemberében megtette az első intézkedéseket. Felkérte az országgyűlési képviselőket is, hogy megyéiktől kérjenek az erődítésekhez személyi és technikai segítséget. Szép példája a tettrekészségnek, hogy Eger országgyűlési képviselője, Csiky Sándor, levélben fordult szülővárosa földműveseihez, hogy vállalkozzanak a fővárosban sáncmunkára. Kubik Endre egri városi mérnök a munkák szakmai irányítását is elvállalta. A jelentkezők számára – 1848. december 13-án már el is indultak Pestre – a kitermelt föld köbmétere után 5 rénus forint fizetést helyeztek kilátásba. A felvidéki osztrák betörés hírére a hadügyi kormányzat a Heves megyébe kinevezett Almásy Pál kormánybiztos mellé állította december közepén a képzéssel foglalkozó Lenkey Károly nemzetőr őrnagyot. Közvetlen feladatként azt kapta, hogy szervezzen önkéntesekből és nemzetőrökből lovas harcoló alakulatot; gyülekezési központként Füzesabonyt jelölték ki. A toborzás sürgető volt, mert pl. a kassaiak december elején még csupán 32 lovas nemzetőrrel rendelkeztek. Kossuth Lajos külön kérte a hevesi kormánybiztosokat, nevezetesen Almásy Pált és Recski Andrást, hogy „az organisatioban fő tekintettel legyenek Önök a lovasságra, gyalogság… egy-két zászlóalj is elég, de lovasság mentül több, annál jobb…” Pulszky ezredes külön levélben pontosította a kérést: „Csupán lőfegyverekkel ellátott, s azokkal bánni tudó egyéneket” küldjenek, melléjük „szakértő tiszteket” állítsanak. (Idézi a levelet az 1848. december 15-i megyebizottmányi ülés jegyzőkönyve.) Schlick osztrák csapatainak kimozdulása Kassáról Miskolc felé mindenképpen várható volt, ezért a toborzások felgyorsítása indokolt volt. A kormánybiztosok és Lenkey Károly szervezőmunkája igen sikeres volt, tíz nap leforgása alatt hatszázadnyi katona állt készenlétben, Füzesabonyban. A századokat három osztályba sorozták, és „minden osztály megkapta a maga zászlaját” – emlékezett vissza Lenkey Károly „A Honvéd” című hetilapban 1869-ben (15-25. szám) közölt visszaemlékezésében, mely Egervári (Potemkin) Ödön szerkesztésében jelent meg. A hevesi megyebizottmány eredetileg első lépcsőben 1848. december 17-re tervezte 3 ezer nemzetőr útbaindítását Füzesabonyból és Mezőtárkányból, a december 11-i fel-vidéki budaméri ütközet hírére azonban előrehozták december 15-re a gyülekezést, és másnapra az indulást. Lévai Sándor egri nagyprépost, aki az V. Ferdinánd által június 25-én kinevezett volt csanádi püspök, Lonovics József érsek távollétében a főkáptalan helyetteseként az egyházmegyét kormányozta, szintén segíteni próbált. Egy 1848. december 16-án kibocsájtott egyházmegyei körlevelében – őrizze meg e tettét a nemzet hálás emlékezete – a magyar kormány politikájának támogatására és fegyveres ellenállásra buzdította a híveket: „Ha a végpusztulástól menekülni akarunk, védenünk kell teljes erőnkből magunkat…” S egyúttal megnyugtatásukra közölte: „mivel az egyházi szolgálatra a hadban is szükség van, megengedem, hogy a t. lelkész urak híveiket a hadba is elkísérjék”. (Lévay kanonok az egri érseki főszékesegyház két hitszónokával, Tatár Imrével és Klampaczky Lajossal együtt a szabadságharc leverése után a pesti Újépületbe került vizsgálati fogságba: Tatár öt hónapi börtönbüntetést kapott, lelkésztársa pedig Kufsteinben kötött ki – prédikációikért.) Lévay Sándor kanonok urat nem ítélték el, de oly nyomás nehezedett rá, hogy 1850. október 3-án a főkáptalan ülésén maga kérte, hogy „pénzviszonyai, részint más, lelki nyugalmára érzékenyen hatott körülmények miatt bizonytalan ideig lehető elvonultságban élni, s e végből Bogácsra költözni szándékozék.” Az egri teológusok közül hárman (Ember Tivadar, Urányi Gyula, Szupkay Viktor) már december elején beléptek a honvédségbe, viszont a cisztercita szerzetesek közül Minikus Vince, a gimnázium költészeti tanára az egri vadászcsapatot választotta. (Emiatt 1849. október 25-én 3 évi szigorított szerzetesi életmódra ítélte rendje fegyelmi testülete.) Mészáros Lázár tábornok – hadügyminiszterként tagja volt az Országos Honvédelmi Bizottmánynak – 1848. december 13-án átvette a hadrend szerint Felső-magyarországi – más néven: északi mozgó – hadsereg irányítását, de nem bizonyult sikeres vezénylő főtisztnek. Szemere Bertalan országos kormánybiztos Heves vármegyéhez intézett december 17-i rendeletében Mészáros új beosztását is közölvén, arra kérte a Heves megyei önkormányzatot, hogy „… a fővezérséget átvett Hadügyminiszter Mészáros Lázár további rendeletéig gyalog fegyveres erejét egy hely összpontosítsa – a lovasság pedig azonnal… alsó Zsolcára indíttassék.” A miskolci táborba Mezőtúrról indultak el a gyalogos hevesi nemzetőrök, számuk a december 25-i jelentés szerint 238 fő. A hevesi lovasság az intencióknak megfelelően népesebb volt, közel 1200 főt tett ki. Az egri és gyöngyösi vadászszázad december 21-én érkezett meg Miskolcra, összesen 246-an voltak. A lovas nemzetőrök viszonylag csak utánuk, cask december 28-án érkeztek meg a táborhelyre. Mészárosnak december végére komoly haderő állt rendelkezésére, a hivatalos adatok szerint ennek összlétszáma 10 511 főt tett ki (gyalogság 8035, lovasság 2039, tüzérség 447), 25 löveg 3 dandárba szervezve.

 

Váratlan előléptetés

 

Almásy Pál kormánybiztoshoz egri szállására 1848. december 21-én éjféltájban kopogott be a futárkatona, aki az OHB elnökének levelét továbbította. Ebben a napi teendők felsorolása mellett szerepelt Kossuth azon kérése is, hogy Lenkey Károly nemzetőr őrnagy azonnal jelentkezzen nála kihallgatásra, Pesten. Lenkey Károly másnap útnak indult Füzesabonyból a kormányzóhoz, a rákövetkező napon, úgy éjjel 23 óra körül ért fel a fővárosba. A bizottmány éppen ülésezett Kossuth elnöklete alatt, amikor a Törökországot is megjárt elnöki titkár, Szőllősy Ferenc (1796-1854) bejelentette az elnöknek Lenkey őrnagy érkezését. Ő nyomban átadta az elnökséget Nyáry Pálnak, és külön szobába vonult az őrnaggyal. Közölte vele, hogy azért hívatta, mivel Eszék vára katonailag veszélyeztetve van, a stratégiai objektum parancsnoka Éder Frigyes tábornok magatartása miatt már nem élvezi az OHB bizalmát, ezért kérte, hogy vegye át a várőrség irányítását, egyúttal megkapja honvéd alezredesi kinevezését. Másnap fogja Nádosy Sándor ezredes, a hadügyminisztérium II. katonai osztályának igazgatója – egy honvéd altiszt és közvitéz kíséretében – kézbesíteni ideiglenes pesti szállására a felhatalmazást és a kinevezési okiratot, valamint a vár védelmi költségeire kiutalt harmincezer forintot. „Siessen rendelkezési helyére. Isten Önnel!” – búcsúzott Kossuth. Lenkey ezt igazi megbecsülésnek tekintette, figyelme arra is kiterjedt, hogy engedélyt kérjen honvédtiszti egyenruha elkészíttetésére. Kossuth megértette, nyomban szabót hívatott, aki levette a méretet. Az alezredes ígéretet kapott arra is, hogy az új egyenruha mellett utána küldik Egerből csatalovait is Eszékre. 1848. december 23-án reggel hat órakor megérkezett a kétfogatú postakocsi a két honvéddel, Nádosy Sándor ezredes azonban nem volt velük. Egészen fél tízig várt Lenkey Károly, amikor elvesztve türelmét és bérkocsit hívatott. Buda várába hajtatott az ezredes szolgálati helyére. Nádosy hűvösen fogadta, átnyújtotta az alezredesi tiszti kinevezési okmányát, az Eszékre történő várparancsnoki felhatalmazásról és a hadipénztárról azonban nem szólt. Lenkey Károly erre rákérdezett, mire röviden közölte:„Hja! Már oda Földváry Lajos korán reggel elindult”. Lenkey Károly leírja emlékiratában, hogy „bámultában önkéntelen beletekintett kinevezési okmányába. A hadügyminiszter, Mészáros volt aláírva és a honvéd alezredesi kinevezés, nemzetőrségi alezredességre volt átváltoztatva.” Lenkey ezt képtelen volt fegyelmezetten elviselni, hasonlóan a délvidéki harcok során történt több összeszólalkozásához tiszttársaival, most is indulatba jött, „méltatlan kijátszást” emlegetett, és a kinevezési okmányt „visszadobta” az ezredesnek. Távozásakor – maga számolt be róla – kijelentette: „Nékem ilyen kinevezés nem kell; és ha az urak még máskor is valakit bolonddá akarnak tenni, ne Lenkeyt, hanem mást válasszanak. Azzal becsapta az ajtót és eltávozott”. A várakozó postakocsiba vágta magát, és elindult haza Egerbe. Különös fintora a sorsnak, hogy a különösen szenvtelen arccal reagáló Nádosy Sándor ezredes 1849 januárjában, amikor szemleútra a Délvidékre küldték, gr. Esterházy Sándorral, a bácskai hadtest parancsnokával együtt azon fondorkodott, hogy az egész hadosztály behódoljon Windisch-Grätz tábornagynak. Csak a váratlanul határozottan közbelépő gróf Vécsey Károly tábornok, Lenkey János ezredes és Baudisz József százados, s még néhány bátor tiszt támogatásával tudta megakadályozni, hogy erre sor kerüljön: 1849. január 16-én a verbászi táborból a két főtiszt aztán eltűnt.

 

Lemondás a rendfokozatról

 

Lenkey Károly közvetlenül karácsony előtt érkezett haza. Elhamarkodottan írásba foglalta még nemzetőr őrnagyi kinevezéséről történő lemondását is, és elküldte a hadügyminisztériumba. Az egriek pedig számítottak rá, ugyan pesti távolléte miatt nem volt ott Egerben, december 23-án, a székesegyházban, ahol a magyar fegyverek győzelméért szentmisét mondott Lévay Sándor nagyprépost úr, az egyházmegye helynöke –, de hazaérkezése után 1848 szép karácsonyán azonban már részt vett családjával az ünnepi szentmisén. Lenkey nem sokáig maradt tétlen, másnap ugyanis megérkezett Mészáros Lázár hadtestparancsnok levele, aki, úgy látszik, az elhamarkodott lemondást nem vette komolyan, mert utasította, mivel a hevesi lovas nemzetőr csapat megérkezett a táborba, az őrnagy is azonnal jelentkezzen. Lenkey Károly engedelmeskedett, és december 27-én elindult el Miskolcra. Megérkezése után ott tudta meg, hogy közben a hevesi nemzetőrök élére tiszttársát, Almásy Bódogot állította a parancsnok. Nyilvánvaló volt, hogy Mészáros Lázár azért zokon vette rangjáról elhamarkodottan történt leköszönését, ezért napokig nem is fogadta kihallgatáson. Csak a december 29-I szikszói ütközet után néhány nappal szakított időt a meghallgatásra. Ez megint balul sült el, Mészáros ugyanis közölte vele: „Ön Bobory Kálmán Lehel huszár őrnagy dandárjánál át fogja venni a lovas nemzetőröket.” Ez Lenkey önérzetét megint sértette, túlságosan hozzászokva a császári haderő drilljéhez, a beosztásoknál szigorúan érvényesített „szokásjoghoz”, most is hirtelenkedve válaszolt: „Bocsánat, Miniszter Úr! Én minőségben idősebb vagyok, mint Bobory, s abba bele nem egyezhetem, hogy ő legyen a parancsnokom; különben is ismerem egyéniségét közelebbről”. A kihallgatás az udvaron történt, így többen hallották Mészáros vezérőrnagy kemény válaszát: „Ne okoskodjék! Ha nem tetszik, arra van az út! Menjen ahonnan jött! Ilyen egyénekre itten úgy sincsen szükség”. (Az 1809-ben született Bobory Kálmán /testvére, György is tisztként szolgált/ később a 14. Huszárezredben alezredes lett, és emlékezetes helytállása a tápióbicskei csatában.)

 

A kassai ütközet

 

Mészáros Lázár azzal a céllal vette át az „északi mozgó sereg”, azaz az északi hadtest irányítását, hogy december 30-án a magyar csapatok megindulnak Kassa felmentésére. A tisztek emlékeztek arra, hogy parancsnokuk kellő önbizalommal rendelkezik, hisz decemberi kinevezésekor az alsóházban magabiztosan jelentette ki: „Ismerem az ellenséges vezért, volt szerencsém alatta szolgálni, de mégis remélem, hogy Isten segedelmével végezni fogok vele, noha derék katona és schlückelni (elnyelni – S. S.) fogom azt a Schlicket”. A Mészáros számára kidolgozott haditervben jelentős szerepet szántak a törzstisztek a nemzeti patriotizmusokról oly ismert Ung és Bereg vármegyei nemzetőröknek, ők kapták feladatul, hogy 1849. január 1-jén foglalják el Eperjest, s onnan kiindulva támogassák meg a Kassát délről támadó főerőket. Schlick közben már előrenyomult Pest felé, erre ugyanis parancsot kapott, s már Miskolc térségében járt, amikor Szikszónál beleütközött a magyar csapatokba. December 29-én, rövid „csatapaté” után kitért, nem üldözte a magyar csapatokat, hanem visszatért Kassára. Ennek az volt az oka, hogy futár útján értesítették Eperjes fenyegetettségéről. Sajnos itt nem kísérte szerencse a magyar fegyvereket, Eperjesnél a magyar nemzetőröket visszaverték, ezáltal Mészáros kétirányú támadási terve kivihetetlen volt. Így 1849. január 4-én, a magyar honvédek délről indultak el a Kassa elleni rohamra: a balszárnyon Perczel Sándor őrnagy, középen Pulszky Sándor ezredes, a jobb szárnyon Dessewffy Arisztid alezredes dandárjának katonái támadtak. Lenkey Károly Egerben kiképzett nemzetőrei zömében az elővéd dandárban voltak hadrendbe állítva. Dessewffy alezredes parancsnoksága alatt 230 egri önkéntes vadász, 160 lovas nemzetőr és a hevesi 26. honvédzászlóalj állt, emellett Henrik Rembowsky őrnagy 700 fős lengyel légióját is 120 lovas hevesi nemzetőr támogatta. A támadást Perczel dandárja kezdte Kassa délnyugati oldalán, eközben Pulszky egységének katonái átkeltek a jeges Miszlóka patakon és éppen az „Akasztóhegy” megrohamozására indultak, amikor a magyarok bal szárnyán elhelyezkedő gyalogság erős ellenlökést kapott. A kevéssé fegyelmezett és gyakorlatlan csapatok katonái, amihez hozzájárult Mászáros Lázár rossz parancsnoki ténykedése is, pánikszerűen meghátráltak. A jobb szárny megfutamodásában a Heves megyei lovas nemzetőrök jártak az élen, magukkal rántva a bal szárnyat is. A magyar csapatok legalább kétszáz halottat, ötszáz foglyot és tíz löveget veszítettek.

 

Kormánybiztosi rendeletek

 

1849. január 5-én, a császári csapatok megszállták a fővárost, majd Hatvan vonalában előrenyomultak. Halasy Gáspár Heves megye másodalispánja 1849. január 25-én jelentette Kossuthnak, hogy Schultzig tábornok katonái már Hatvanba érkeztek. Az osztrák hadtestparancsnokság mellé rendelt Mátyus császári biztos rendeleteket küldött a megyebizottmányhoz, melyben behódolásra szólította fel. 1849. január 23-án e tárgyban ezért összeült a megyei önkormányzati testület, s „meggyőződvén az osztrák császári hadsereg győzelmes előrenyomulásáról, a fegyveres túlnyomó erőnek ellent nem állhatván, a szigorú kénytelenségnek hódolva”, tudomásul vette a rendeleteket, és a politikai foglyokat is szabadon bocsátotta. Kossuth értesülve a behódolásról, felháborodott hangú dorgáló levelet intézett a hevesiekhez és közölte, nyomban kormánybiztost fog kinevezni a rendcsinálásra. Azonnal hívatta Eger országgyűlési képviselőjét, Csiky Sándort, s így szólt hozzá: „Önnek ismert hazafiúi erélyét hívom fel és megbízom a kormánybiztosi teendők ellátásával. Oly hírt kaptam, hogy „… a múlt időkből dicső emlékeket felmutató Eger városa, a környékbeli népnek indolentiája (közömbössége – S. S.) miatt kénytelen a legkisebb ellenállás nélkül falai közé fogadni az önkény zsoldosait”. Kérte, hogy keljen mielőbb útra. Halasy másnap újabb levélben tájékoztatta Kossuthot, hogy Kápolna községben két tiszt vezénylete alatt megjelent 60 osztrák vasas katona, és az elöljáróságtól ötezer emberre szállást, 100 akó bort és 60 öl tűzifát rendelt, amelyet megkaptak. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a kis létszámú ellenséges erőknek sem tudnak ellenállni szervezetlenül a községek. Ezért Kossuth Halasy jelentéséről másolatot készítetett Csiky Sándornak és utasította, „intézkedjék úgy, hogy a még netalán magokat előadandó hasonló esetekben a nép önerejével semmisítse meg az ellenségnek illy apróbb, de ha lehet, nagyobb csapatait is. Ha minden helység illy érzelemtől lelkesítve egyenként csak 60-100 emberét elpusztítja is az ellenségnek, nincs azon földi hatalom, melly leigázhassa a csupán védelmére fölkelt nemzetet” – írta levelében. Csiky Sándor kormánybiztos ekkor már útban volt Egerbe: január 23-án Gyöngyösön tűnt fel, január 24–25-én Tiszafüreden intézkedett a Tiszaátkelőhely megerősítéséről, s azt követően utazott szülővárosába. Jelentős szerepe volt abban, hogy Heves vármegye 1849. január 29-én megtartott újabb megyegyűlése a korábbitól gyökeresen eltérően foglalt állást. Határozatilag kimondták Halasy Gáspár másodalispán előterjesztésére, hogy minden tisztviselőnek polgári és hivatali kötelessége „az ellenséges csapatoktól érkezendő rendeleteket nem teljesíteni”. Egyben felszólították a lakosokat, hogy „az ellenségnek aprós, s erejüket felül nem múló csapatjait megverni, elfogni… megsemmisíteni igyekezzenek”. Döntöttek újabb nemzetőrcsapatok felállításáról Hatvanban, Szolnokon és Tiszafüreden. A megye egyúttal magyarázkodó levelet intézett a Honvédelmi Bizottmányhoz Debrecenbe, s az ellenséggel szemben tanúsított eddigi engedékenységét „szigorú kénytelenítésnek” nevezte. Egyúttal a kiadásokra 12 ezer Ft segélyt kért, mivel korábban „az ellenség közeledtekor a felszerelési pénztárban lévő 25 ezer pFt összeget a megye a Honvédelmi Bizottmányhoz elküldötte”. A segély kiutalása hamarosan megtörtént, egy katonai kórházat állítottak fel belőle. Csiky kormánybiztos gyakorlatiasan intézkedett, január 29-én a szabadcsapatok felállítására kért 25-30 toborzót a megyétől. Közbenjárására a január 30-i egri népgyűlésen kihirdették a pontosan kidolgozott mozgósítási rendeletet. E szerint Egerben harangszóra, valamint a várban elhelyezett három tarack lövéseire azonnal köteles volt a lakosság a négy kijelölt gyülekezési csomóponton megjelenni. A négy csapatot az érseki lyceum előtti téren kellett egyesíteni. Az összevont népfelkelő egység parancsnokának Kiss János ny. századost kérték fel. A népgyűlés kimondta, az ellenség tevékenységének gátolására és zavarására minden eszközt igénybe kell venni: ásó, kapa, vasvilla, ferdített kasza, csákány, fokos, cséplő és minden egyéb aratóeszköz fegyverként szolgáljon. A városba érkező minden utas ellenőrzésére és a szállítmányok átvizsgálására hat emberből álló őrcsapatot állítottak fel az Egerbe vezető utak csomópontjainál. Eger a magyar katonák segélyezésében is kivette részét. Szemere Bertalan kormánybiztos 1849. január 25-én jelentette Szentiványi Károly Gömör megyei főispánnak, később erdélyi kormánybiztosnak, hogy Egerből útbaindított a honvédség számára „1000 köböl életet” és 6-700 pár csizmát. Az 1849. február 5-i, branyiszkói ütközet után Schlick tábornok hadteste elhagyta Kassát és a közeledő Görgey Artúr serege elől kitért délnyugati irányban. Így kikerülte Görgey és Klapka csapatainak szorítását, s arra törekedett, hogy mielőbb egyesüljön Windisch-Grätz Pestről már kimozdult csapataival, melyek Gyöngyös felé tartottak. S az időközben császári kézbe került szolnoki hídfő védelmére Jellasics hadtestét hagyta hátra. Dembinszky főparancsnok haditerve az volt, hogy az Egerből Gyöngyösön át Pestre vezető országút mentén mérjenek a magyar csapatok megsemmisítő erejű csapást az ellenség főerőire. De mivel a Tisza jobb partján felvonuló magyar csapatok létszáma alig haladta meg a 35 ezer főt, vagyis nem volt jelentősebb, mint a két egyesülni készülő osztrák erő, a lengyel főtiszt úgy rendelkezett: ahhoz, hogy a főcsapás irányában erőfölényt biztosítson, a főtámadás megkezdése előtt Vécsey és Damjanich Szolnokkal szemben helyezkedő 12 ezer főnyi egysége intézzen tüntető támadást Szolnokon át Pest felé. Ezzel hitessék el, hogy Szolnoknál a magyar sereg főerői harcolnak, s ezzel vonják magukra a Gyöngyös felé törő osztrákok egy részét. A katonai lépések a polgári közigazgatást is érintették: 1849. február 10-én jelentette Repeczky Ferenc, Heves megyei kormánybiztos Kossuthnak, hogy 8-án megérkezett Egerbe, és intézkedett a megye székhelyének áthelyezéséről Tiszafüredre. Jelezte azt is, hogy Lenkey Károly nemzetőr alezredesre fontos szervezési feladatokat kíván rábízni. Kossuth hűvös tartózkodással válaszolt: „Lenkeyre nézve, ki a Schlick elleni első expeditio után még nemzetőrségi tisztségéről is lemondott, mindaddig semmi megbízást nem adhatok, míg lemondásának mibenlétét, indokait nem ösmerem. Oly egyénekbe, kik egy veszteség után lelépnek, a győzelemkor pedig ismét visszatérni akarnak, jogos bizalom nemigen lehet. Azért kérek e részben felvilágosítást.”

 

„Titokszerű fogság”

 

Repeczky Ferenc kormánybiztos Tiszafüreden Lipcsei Imrénél, megyebizottmányi barátjánál szállt meg, s ott kapott szállást Lenkey Károly is. Repeczky, Kossuth utasításának megfelelően, Lenkey Károly minden lépését ellenőrizte. Lenkey emlékiratában megemlíti, hogy „titokszerű fogságáról” Lipcseitől értesült. Kossuth bizalmatlansága az alezredes iránt, öccsének, Lenkey Jánosnak március 15-én történt tábornoki kinevezését követően is tartott még. Lenkey tábornok ugyanis kérte Kossuthot, hogy helyette bátyját – ezredesi rendfokozattal – nevezzék ki helyére a Hunyadi-huszárokhoz. Az 1849. Március 29-én keltezett hadügyminisztériumi fogalmazvány, mely Kossuth kiegészítését is tartalmazza, az előléptetések terén alkalmazandó irányelvekről szólva konkrétan kitér Lenkey Károly ügyére. „Miolta a hadseregnál vagyok – szúrta be Kossuth véleményét –, alkalmam van tapasztalni, hogy a tisztikar jó szellemét s azzal együtt az egésznek katonai fegyelmét, semi annyira s olly hamar meg nem rontja, mint a beszúrásokból (Einschub) keletkező ingerültség. – Nagyon kedvetlen dolognak tartom azt, hogy a tiszti kinevezésekre alulról adassék impulsus; de éppen azért múlhatatlanul szükséges, hogy hol csak lehet, a zászlóaljaknál s illetőleg ezredeknél megürülendő tiszti helyek mindig ugyanazon zászlóalj vagy ezred illető rangfokozatú tisztjei közül töltessenek be, s egyáltalában az előléptetésekre nézve olly szigorú igazságot kövessünk eljárásunkban, miszerint alkalom ne adassék az elégületlenségre, mert a szoros igazság legbiztosabb óvószer az alárendeltek hívatlan avatkozása ellen. Lenkey [János], midőn tábornoknak kineveztetett, azt kérte, hogy helyébe a Hunyadi- huszárokhoz, testvére neveztetnék ki ezredesül s ezredparancsnokul. Tájékoztam magamat azon ezred tisztikarának szellemi viszonyaiban, s úgy találtam, hogy Lenkey ebbeli kívánsága nem teljesíthető anélkül, hogy abból a tisztek között, a rendet és fegyelmet meginogtató, s az egész ezred jó hangulatát megzavaró békétlenség ne következzék”.

 

Ezredesi előléptetés

 

Hamarosan azonban a hadi helyzet miatt változás történik, és Kossuth Lenkey Károlyt magához rendelte Debrecenbe. A kihallgatásra azonban csak április 2-án került sor. Kossuth titkára, Szőllőssy igen kora reggel jött érte, még szürkület volt, ezért a kormányzó gyertyavilágnál fogadta. Első szavai rávilágították arra, hogy mi történt, s miért oldódott fel hirtelen a bizalmatlanság iránta. A kormányzó így szólt: „Ezredes úr! Túl szerénységének köszönheti a haza, hogy Eszék vára elesett”. Lenkey megkönnyebbült, ekkor értette meg, hogy a Mészáros Lázár által előző napon közölt jó hír – ezredesi kinevezéséről – összefügg azzal, hogy a kormányzó e gesztussal közvetetten azt is elismerte, hogy a helyette meglepetésszerűen Eszékre kinevezett várparancsnok, Földváry Lajos ezredes kudarcot vallott. Megérkezett a szolgálati jelentés: az osztrák csapatok, amelyek Laval Nugent von Westmeath (Ballynacor, Írország, 1777. – Károlyváros, 1862.) gróf, császári és királyi tábornagy, a 30. gyalogezred tulajdonosa parancsnoksága alatt 1849. január 30-án megszállták Pécset, majd ostromgyűrűbe zárták Eszék várát, most bevonultak oda. Földváry ezredes, a mintegy háromezer főnyi magyar várőrség parancsnoka február 13-án – büntetlenség fejében – átadta a várat. „Fortes fortuna adiuvat” (Bátraké a szerencse) – írta a római költő, Marcus Terentius Varro. Lenkey Károly sorsában most tényleg szerencsésen fordult a „kocka”. Kiderült, hogy minden korábbi meglepő cselekedete ellenére, eddigi harctéri szolgálata és hadseregszervező munkája alapján élvezi a kormány hangadóinak bizalmát. Mészáros Lázár hadügyminiszter Kossuth Lajoshoz intézett április 5-i levelében maga ismerte el, hogy „a kormány Lenkeyt minél előbb alkalmazni ajánlotta” számára. Erre most lehetőség nyílott, ugyanis Mezey Károly alezredes, a 10. Huszárezred (Vilmos huszárok) parancsnoka 1849 februárjának 28-án Mezőkövesdnél szerzett súlyos sebesülése miatt beosztását nem tudja ellátni, legalább két hónapig szolgálatképtelen, ezért helyettesítésére sürgősen vezénylő tisztet kell állítani. Így Lenkey személye került a figyelem központjába, ezért közölte Mészáros: „jónak láttam Lenkeyt mint kiművelt régi katonát és jó hazafit a Honvédelmi Bizottmány helybenhagyása mellett ezredessé előléptetni.” Az ezredesi előléptetés 1848. április 2-án kelt. Mészáros eredetileg a 13. huszárezrednél számolt vele, de most Mezey helyére állította. Ellentmondásos Kossuth reagálása: április 3-i levelében még azt közölte Mészárossal, hogy „Lenkey testvérét eszem ágában sem volt a 13. huszárezredhez besorozni, s mint nem is soroltam be, hanem a 10. huszárezredhez, mely előterjesztésem a Honvédelmi Bizottmány által elfogadtatott…” Ennek ellenére Mészáros megtudta, a „Kormányelnök és Görgei tábornok szavát adta …, hogy oda semmiféle idegen be nem fog soroztatni”. Erről azonban „tudósítani nem méltóztattak”, írta április 5-I magyarázkodó válaszlevelében.

 

Állománygyűlés

Lenkey Károly ezredes kinevezése után Debrecenből elindult új állomáshelyére, Vácra, hogy átvegye a Kmety György ezredes hadosztályába (3 osztályból állt) besorolt 10. huszárezred parancsnoki beosztását. Vác ekkor már szilárdan magyar kézben volt: az április 7-én tartott haditanácsban került elfogadásra Görgey Artúr azon
javasolta, hogy mielőbb kerüljön sor az osztrák seregek által szorongatott komáromi vár felmentésére. Ehhez Aulich tábornok az ellenség nyugtalanítása s félrevezetése céljából maradjon Pest környékén, az első, harmadik és hetedik hadtestek, Klapka, Damjanich és Gáspár (utóbb Pöltenberg) vezérlete alatt Vác felé vonultak, és a várost április 8-án megostromolták és elfoglalták. Ekkor sebesült meg halálosan a császáriak részéről Götz tábornok a csatamezőn. Lenkey Károly ezredes április 15-én érkezett meg huszárjaihoz Vácra, s vette át másnap Károlyi századostól a parancsnokságot. Túlságosan nem lepődött meg, hogy a régi császári tiszt azt bizonygatta neki, hogy „a legénység nem tud a magyar vezénylethez szokni”, ezért ő németül adja ki a vezényszót. Lenkey erre elmosolyodott, nem szólt semmit, de amikor először ellovagolt bemutatkozásul kihúzott karddal katonái előtt, s rövid beszédet intézett a katonákhoz, utána kiadott néhány, az alaki kiképzésen alkalmazott vezényszót magyarul. Emlékiratában leírja, örömmel látta, hogy a gyakorlat „teljes megelégedésére hajtatott végre a már jól begyakorlott huszárok által, akiknek arcáról a magyar vezényszóra a honvédlelkesedést olvasta le”. Mielőtt az ezrednek „Oszolj!”-t vezényelt volna, kihirdette a katonáknak, hogy ezennel, minden főtiszt és altiszt magyarul köteles vezényelni. Erre a legénység „a leghangosabb éljen rivalgással fejezte ki örömét” – emlékezett vissza időskorában a váci epizódra.

Tábornoki eligazítás

 

Lenkey Károly ezredes a szolgálati szabályzatnak megfelelően két nap múlva lóháton Lévára utazott eligazításra, s egyúttal bemutatkozó tisztelgő látogatásra Görgei Artúr tábornokhoz, a fel-dunai mozgó hadsereg parancsnokához. A fővezért a főhadiszállásán április 18-án, du. 15 órakor kereste fel. Görgei az asztalfőn ült tisztjei társaságában, jobbján Nagysándor József, balján Damjanich János, ő mellette Leininger-Westerburg Károly tábornok ült. Éppen az ebédet fejezték be. Lenkey Károly ezredest bemutatták Görgeinek, aki beszélgetést kezdeményezett nyomban. Megértést kért, hogy noha Lenkey kinevezése tíz nappal korábbi, mint Kmetty ezredesé, tehát ő a rangidős, a hadosztályparancsnokságot mégsem rá bízta. Kmetty több ütközetben bizonyította összeforrottságát katonáival, ezért döntött mellette. Kérte, hogy Lenkey a lovassági parancsnoki beosztást fogadja el. Lenkey katonásan válaszolt: „Tábornok úr, nem csalatkozott hazafiúságomban; én sem magas állásért, sem díjért vagy nyervágyból [nyereségvágyból] hazámat nem szolgálom, hanem honfiúi kötelességként veszem…” E szavakra – Görgei kivételével – a tisztek felugrottak, s Lenkey egészségére ürítették poharukat, majd meginvitálták körükbe. Különösen Nagysándor József tábornok volt előzékeny, ők azonos ezrednél szolgáltak tizenöt éven át az 1820–30-as években. Másnap, azaz április 19-én, Lenkey ismét megjelent Görgei hadiszállásán, hogy elbúcsúzzon. Meglepve látta, hogy a vezérkar valamennyi tisztje együttes tanácskozást tart a fővezér jelenlétében. Görgei az asztalnál Lenkeyt jobbjára ültette. Az estebéd a vége felé járt, amikor bejelentette az ügyeletes tiszt, futár érkezett Debrecenből, majd átnyújtotta a csomagküldeményt Görgei szárnysegédének, Molnár Ferdinándnak. Ő kinyitotta a csomagot, amelyben a Marczius 15. című lap friss száma volt, s ezt átnyújtotta főnökének. Görgei azonnal elkezdte átolvasni. Minden szem rá tekintett, egy pontnál „elmosolyodott” – emlékezett vissza Lenkey –, ezzel különösen felhívta Bayer József ezredes figyelmét. Bayer ezredes, aki – „szokás szerint felvilágosodott állapotván lévén” – írta Lenkey öregkorában ironikusan, célozva arra, hogy a tábornok igen szerette a „lélekemelő” italt – hirtelen ekkor „a csendet megzavará, s ekként szólt: „Was schreiben diese Kerin [Kerle] in Debrecin?” (Mit irkálnak ezek a fickók Debrecenben?). Görgei odanyújtotta az újságot Molnár szárnysegédnek, s ráparancsolt: „Olvassa és magyarázza meg szomszédjának a lap tartalmát”. Bayer borgőzös szavai, „a debreceni kormány irányában tanúsított illetlen kifejezése” megdöbbentették Lenkey ezredest, azt írja emlékiratában, hogy „vér szökött az arcába, azonban nehogy magát elárulja, hirtelen felvevé poharát, s kiüríté”. Molnár Ferdinánd szárnysegéd átfutotta a lapot, majd németre fordítva hangosan felolvasta a lap cikkét, mely az április 14-i Függetlenségi nyilatkozat országgyűlési elfogadásáról tudósított, s lefordította sebtében a nyilatkozat szövegét is. Bayer meghallgatta, majd kurtán így felelt: „Und diese Kerle fragen uns gar nicht. Wartet! wir werden euch in Debrecin bald ausseinander treiben”. (Ezek a fickók egyáltalán nem kérdeznek minket. Várjatok! Hamarosan benneteket mi szétkergetünk.) Lenkeyt rendkívül meglepte Bayer ezredes politikai pökhendisége, „ereiben meghűlt a vér” – írta – a többiek is morgolódtak s „csendes zúgásban társalogtak” tovább. Hamarosan Görgei Artúr felállt az asztaltól, erre szétoszlott a társaság. Lenkey, április 19-én reggel, ágyúdörgésre ébredt, azonnal a főhadiszállásra sietett. Látta, hogy az udvar tele van poggyászos kocsikkal és felnyergelt lovakkal. Görgei reggelije elfogyasztását követően nyomban kardot kötött, és indult törzskarával. Lenkey nem tudta az úti célt. Ő maga felült lovára, és a csatarobaj felé sietett: Nagysarlónál hallotta a sebesült katonáktól, hogy az osztrákok már a 2-ik állásból is kivetettek. Ekkor elindult keresni egy magaslatot, hogy megszemlélje Damjanich katonáinak küzdelmét, egy kerítéssel ellátott árok átugrása közben azonban lova első lábára megsántult, így az ezredes gyalog vezetve lovát foglalt el egy magaslati pontot, és csak távcsövén keresztül tudta követni a csata kimenetelét. Utólag tájékoztatták, hogy Damjanich tábornok április 18-án, a Görgei fővezérsége alatt álló hadsereg derekával még Kálnál tanyázott, de miután megtudta, hogy kb. 20 ezer császári katona Nagysarlón állomásozik, Aschermann táborkari törzsfőnök haditervének megfelelően, április 19-én hajnalban katonáival megtámadta az ellenséget. Iszonyúan nehéz harcban, kartácszápor közt, oly vakmerően rohantak előre, hogy délfelé már az ellenséget megtörték, azok futásnak eredtek, s a helység a magyar sereg birtokába jutott. Lenkey Károly ezután gyalog még visszatért Lévára, majd lóra ült és Vácra vágtatott egységéhez.

 

Budavára viadala

 

1849. április 29-én, Vácon, Kmetty hadosztályparancsnok kiadta a parancsot, hogy a katonák induljak el Komárom felé. A parancsnok nem árulta el Lenkeynek, hogy Budavára elfoglalása a titkolt végcél. A csapatok Szobnál keltek át a Dunán április 30-án, gabonaszállító hajókon a túlpartra. Kmetty Esztergomból hirtelen azonban közölte Lenkeyvel, hogy megváltozott a parancs, s az úti cél Buda. Kmetty hadosztálya május 4-én, reggel 9 óra körül érkezett meg Óbuda térségébe. Ninsics hadnagy kapott parancsot három huszárral, hogy lovagoljon előre a térség felderítésére. Ők belebotlottak egy háromfős osztrák őrsbe, akiket a huszárok a külső „karózaterődítésig” kergettek, elfogniuk azonban nem sikerült. Óbudán más ellenséget nem találtak. Erre Kmetty ezredes hadrendbe állította az egységeket: az élre Dzvonkafszky százados huszárszázadát állította, őket követte a hadosztályparancsnok a 10. honvéd zászlóalj élére állva, ezután Kőnig Endre százados tüzérütegei következtek, mögöttük egy gyalogos zászlóalj katona várta a parancsot, s azután kerültek sorra Lenkey huszárjai és a hadtápalakulatok. A tisztek útközben értesültek Görgey főseregének megérkezéséről Komáromból Buda alá, ami azt jelentette, hogy összességében kb. 32 ezer magyar katona állt szemben az osztrákokkal. Lenkey leírja emlékirataiban, hogy olyan szóbeszéd járta, hogy a magyar sereg azért jött ilyen jelentős erővel „a kis fészek ellen, hogy őket megrémítvén, egy lövés nélkül még aznap ki fogják tűzni a fehér lobogót, és minden akadály nélkül egyenesen a várba mehetnek”. Lenkey Károly nem osztotta ezt az optimista véleményt, meg is jegyezte tiszttársainak, „meg fogják látni, ha közelebb érnek, hogy a remélett fehér lobogó helyett véres tagokat fognak látni”. A magyar hadvezetés valóban arra számított, hogy a rossz állapotban lévő, eléggé elavult védművekkel rendelkező vár néhány nap alatt bevehető. A valóságban Heinrich Hentzi tábornok négy gyalogzászlóaljjal, igaz kis létszámú lovassággal és kb. 90 löveggel rendelkezett, s a vár védelmét alaposan megszervezte jelentős erődítési munkák után. A várat a Kmety-hadosztály mellett három magyar hadtest vette körül, kb. 32 ezres 142 tábori löveg támogatta. Miután Görgei Artúr tábornok, a magyar fősereg vezére megadásra felszólító levele nem ért célt, megkezdődött a vár lövetése. A kis űrméretű lövegek azonban csak kevés kárt okoztak a vár épületeiben, a falakban pedig úgyszólván semmit. Ugyancsak sikertelennek bizonyultak a meglepetésszerűnek szánt gyalogsági támadások. Lenkey Károly hibáztatja Kmetty ezredest, hogy a huszárokat is az ellenség ágyúinak hatótávolságán belül vezényelte. Az ezredbeli Thurzó százados (lövést kapott a vállába) elmondta neki: „Látja ezredes úr, hogy sebet kaptam. Kmetty zászlóaljunkat rohamra parancsolá, és a szó szoros értelmében a falnak vezetett; mert alig hogy a palissádokhoz [cölöpfal] közeledtünk, azok mögül sortüzet adtak reánk, és az ágyúk s kartács kereszttüzébe jutottunk.” Elmondta azt is, hogy még Kmetty parancsnok is kénytelen volt a térről bemenekülni egy házba, mert látta, hogy „egyszerre százak terítettek le”. Lenkey huszárezrede ekkor a Fő utcában foglalt el harcállást, hamarosan észrevették, hogy szemben velük a vár fokán 3 db 18 fontos ágyú áll tüzelésre készen. Az ezredes erre elküldte szárnysegédjét Kmetty ezredeshez, hogy jelentse a veszélyhelyzetet, ő azonban azt üzente, maradjon mindenki az eredeti helyén. A huszárok a kapuk alá, az udvarokba és az utcakereszteződésekbe húzódtak, amikor a várból az ágyúk tüzelése elkezdődött. Ez így tartott majdnem négy órán át, amikor az osztrákok észrevették, az utcákra hosszában irányzott lövéseik az emberekben nem tesznek kárt, ezért gránátokat kezdtek hajigálni. A huszároknak fegyvernemüknek megfelelő harcra nem nyílt lehetőségük, a közvetlen feladat a várfalakra való feljutás lett volna. Emiatt „zúgolódásra fakadtak – írja Lenkey –, hogy ők nem macskák, hogy falra másszanak”. Az ezredes erre huszárezredét visszavonta Óbudára, más megoldást keresett. Nem akarta cserbenhagyni hadosztályának elővédként előrevezényelt egységeit sem, ezért az ezredtrombitás és egy hussar kíséretében Dzvonkafszky százados és a 10. zászlóalj keresésére indult. A katonákat a kapucinusok templománál találta meg, az ő viszszavonulásukat is elrendelte. A Fő utcán át húzódtak vissza: a két parancsnok egymás mellett lovagolt, amikor egy gránát süvített el fejük felett, őket nem érte, de a mellettük lovagló ezredkürtöst és az első sorban haladó három huszárt megsebesítették a gránátdarabok. Már este 5-6 óra körül lehetett, Kmetty parancsa még mindig nem érkezett meg a visszavonulásra, amikor egy, a várból kilőtt bomba berepült annak az épületnek a felső emeleti ablakán, ahol
a tisztek voltak, és leszakadt az egész párkányzat: Dzvonkafszky századának udvaron lévő lovai annyira megijedtek, hogy szétszaladtak, csak másnap került elő 40 huszárló a hegyekből. Lenkey az első nap eredménytelensége után „rosszalló véleményét Kmetty előtt nyíltan kimondá” – áll az emlékiratában. Abban egyébként igaza volt, a magyar hadvezetés későn ismerte föl, hogy a vár bevételéhez először réseket kell törni a falon, amihez ostromlövegek kellettek. A magyaroknak egyébként darabszámra is kevés 12 és 6 fontos ágyúi voltak. Görgei főparancsnok ezt felismerte, már másnap, május 5-én parancsot küldött Richárd Guyon tábornoknak, hogy indítson nehézlövegeket Buda alá. A komáromi várparancsnok négy 24 és egy 18 fontos bronzágyút és a vár készletébe tartozó négy 60 fontos mozsár útra való előkészítését és átszállítását nyomban elrendelte. Lenkey berzenkedése, úgy látszik, eljutott a felső vezetéshez, mert Kossuth, az OHB elnökeként, május 4-i keltezéssel felszólította Mészáros Lázárt, az ideiglenes hadügyminisztert, intézkedjék haladéktalanul Mezey Károly ezredesi előléptetéséről, készítesse el kinevezési okmányát, és terjessze be azt ellenjegyzésre hozzá, tekintve „érdemdús szolgálatát, de különösen méltányolva a harcztéren, jelesen Mezőkövesdnél tanúsított ritka vitézségét”. S egyben állítsa ismét a 10. huszárezred élére, ami furcsa volt, mert Mezey Debrecenben feküdt betegen, bár lábadozóban volt. Kossuth egyben
arról is intézkedett, hogy Lenkey Károly ezredest helyezzék át a 13. (Hunyadi) huszárezredbe. Lenkey meg volt győződve arról, hogy a Kmettynek mondott ellenvetése következménye a hadügyminiszteri rendelet, amely kijelentése után alig 48 órával érkezett. Valóban fegyelmezésszámba ment a döntés, ugyanis közismert volt a hadsereg berkeiben, hogy az OHB még 1848 októberében határozta el a lovas szabadcsapatok huszárezredekké való fölfejlesztését. S mivel 12 régi huszárezred volt rendszeresítve, a frissen szervezett hat új ezred a 13-tól növekvő sorszámot kapta. Közöttük a legnevezetesebb a 13. Hunyadi-huszárezred lett, melynek népszerűségét az is növelte, hogy nem a megszokott zsinóros öltözetet hordta, hanem pörge kalapot és pitykegombokkal kihányt Viktória-dolmányt. Kezdetben karikás ostort is használtak. Rásuhintottak az ellenségre, s amikor az ostor sudara annak testére vagy nyakára csavarodott, lerántották a nyeregből. Az ezred huszárjai rendkívüli figyelmet kívántak, nehezen voltak fegyelmezhetők, előfordult az a példátlan eset 1849. február 28-án, a mezőkövesdi lovas harcban, hogy saját parancsnokukat árulónak nevezték, és odavágtak neki, mert megkegyelmezett egyik régi osztrák bajtársának. Lenkey Károly a parancs vétele után a katonai szokásjognak megfelelően összehívta a tisztikart, és felolvasta előttük az új szolgálati helyére való vezényléséről szóló rendeletet. A tiszti gyűlés ezután szétoszlott. A bejelentés meglepetést keltett, mert még aznap két beosztott tiszt jelent meg nála, akik a tisztikar nevében egy folyamodványt adtak át. Ebben kérték a hadügyminisztert, hogy vonja vissza Lenkey áthelyezését, aki „az ezred megelégedését anynyira bírja, hogy amíg csak lehet, alatta kívánnak szolgálni”. Azt is kilátásba helyezték, hogy kérésük elutasítása esetén leköszönnek itteni beosztásukról. Lenkey azt írja emlékiratában, rövid gondolkodás után összehívta a tisztikart, ő tudta, hogy „a folyamodásra a hadügyminiszter tagadó választ adna”, ezért kérte tiszttársait, álljanak el kérésüktől, a bizalmi nyilatkozatot tartalmazó iratot emlékül azért hagy tartsa meg. Egyben ígéretet tett, hogy amíg ezredéhez viszsza nem kerül, semmilyen katonai előléptetést nem fogad el. Ezután kihallgatást kért Kossuthtól: erről azt írja, hogy ekkor a kormányzó felvetette esetleges tábornoki kinevezését is, ha a rögtöni visszahelyezésének szorgalmazásától eláll. Erre nincs bizonyíték, nem valószínű ennek valódisága, egy bizonyos, a szabadságharc alatt előléptetésére nem került sor. Lenkey elbúcsúzott ezredétől, s Óbudáról átment öccse Lenkey János tábornok szállására Pestre. Innen követték figyelemmel a budai vár ostromát, melynek komoly politikai jelentősége volt. Hadászatilag azonban nem szerencsés időpontban került sor az ostromra. Görgei hadműveleti törzstisztjei pontosan kijelölték ekkor már Budánál a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést akartak törni. Miután ezt Görgei jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Mór alezredesnek irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező, ún. leszerelő üteg helyének, tüzelőállásának előkészítése. Közben a várat szinte állandóan lőtték, és a védőket időről időre betörésekkel nyugtalanították. A tüzelőállások kiépítése lassan haladt, hiszen csak éjjel lehetett dolgozni. Az ostromágyúk május 14-én már a Naphegy mögött felállítva álltak, készen arra, hogy a műszaki munkák befejezése után állásaikba kerüljenek. Másnap az esti órákban végül megkezdték a lövegek bevontatását is. 1849. május 16-án reggel, megszólaltak a nehézágyúk, a tábori lövegekkel együtt, szinte szünet nélkül lőtték estig a várerődítményt. A másnap is folytatódó lövetés eredményeként a várfalon hatalmas rés keletkezett, s erre Görgei május 17-én elrendelte a rohamot, ami azonban nem járt sikerrel. További három napra és több mint kétezer lövedék kilövésére volt szükség ahhoz, hogy május 21-én hajnalra kitűzhessék a roham új időpontját. A zászlóaljak éjjel háromig csendben nyomultak előre a falak közelébe. Ekkor szólaltak meg a réstörő üteg ágyúi, ami jeladás volt az általános rohamra. Elsőként a 34. zászlóalj igyekezett a résen keresztül bejutni a várba, de ott a védők visszaverték a támadást. Viszont két honvédzászlóaljnak, a falakat létrákon megmászva, sikerült bejutnia a várba. Hajnali négy óra körül az első honvédek már a falakon belül voltak. A délről támadó II. hadtest csapatainak szintén sikerült a vár deli részét nagy áldozatokkal elfoglalnia. Hentzi tábornok a Szent György térnél sikertelenül próbálta meg elszigetelni és leválasztani a támadókat, miközben halálos sebesülés érte. Ugyancsak életét vesztette Allnoch ezredes, a várparancsnok helyettese, aki a Lánchíd felrobbantásával is megpróbálkozott. A várba behatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és félórai harc után tették le a fegyvert. Görgey Artúr méltán volt elégedett, hiszen április 26-án felmentette az ostromzár alól Komáromot, most pedig május 21-én, 17 napos ostrom után bevette Buda várát. Hamarosan a seregparancsnokság mellett átvette a hadügyminisztérium igazgatását is, sőt 1849. május 27-én, altábornagyi kinevezést is kapott. Egyúttal megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályú fokozatát (ezt rajta kívül csak Bemnek adták meg), de nem fogadta el. Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben (Bp. 1988., Európa) című könyvében a valódi okot így fedi fel: „Helytelennek tartottam, hogy jutalmat fogadjak el attól a párttól, amelynek politikai tevékenységét a nemzetre nézve vészt hozónak éreztem. De hogy a visszautasítás igazi okát, amennyire lehet, eltitkoljam, előre értesítettem szándékomról az országgyűlési küldöttséget, és ezt részint a katonai érdemrend alapszabályaival indokoltam, melyek szerint a kitüntetésnek első osztálya engem nem illet meg, részint azzal, hogy az altábornagyi méltóság Szemere Bertalan miniszterelnök republikánus kormányprogramjával nem egyeztethető össze”. Görgey valóban, már Tatán keltezett, 1849. május 1-jén, Kossuthnak írt – a hadügyminiszterséget elfogadó – levelében visszautasított a nemzeti jutalmat, és az altábornagyi rangot, s a formalitásnak megfelelően így válaszolt: „Minthogy sem hivatal-, sem vagyonbeli jutalom után nem vágyódtam, nem vágyódom, nem is vágyódandom soha, méltóztassék kormányzó elnök úr megengedni, hogy én jelen címemmel megelégedjem, mégpedig következő okoknál fogva: mivel a féligmeddig már kidolgozott hadorganizációi tervemben a magyar tábornoki rangnál magasabb cím nem létezik… Még egyszer tehát tiszta szívemből megköszönöm a nekem szánt kitüntetést, sokkal nagyobbra becsülvén tisztelt kormányzó elnök úr megelégedését.”

 

Salutatio

 

Lenkey Károly néhány hétig beosztás nélküli státust élvezett, mivel – emlékiratban azt említi – „nem lévén több teendője Ó-Budán, következetesség szempontjából pedig új ezredéhez, a Hunyadi-huszárokhoz nem mehetett”, átköltözött Pestre öccse, Lenkey János tábornok szálláshelyére. S együtt látogatták meg a Városligetben lévő szanatóriumban Damjanich János tábornokot, akit az OHB április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezett, azonban még aznap eltört a lába kocsikázás közben Komáromban, s emiatt szolgálatképtelenné vált, s Pestre hozták. Tiszttársai szemeiből bénult állapota „baráti részvevő könnyeket sajtolt ki”, nagy tisztelettel köszöntek el tőle.

 

Seregszervezés az Alföldön

 

Lenkey Károlyhoz hasonlóan katonai csapatbeosztás nélkül volt Perczel Mór is, aki a felkínált altábornagyi rangot Törökbecsén, 1849. április 26-án, Kossuthnak írt levelében – Görgeyhez hasonlóan – visszautasította, június elején azonban parancsot kapott, hogy utazzon Ceglédre. Kossuth szorgalmazta különösen, hogy ismét állítsanak fel népfelkelő egységeket, amelyek a reguláris egységek kiegészítőjeként alkalmasint jól hasznosíthatók. Perczel egy tartaléksereg szervezésére kapott utasítást, ehhez igénybe vette a szervezésben jártas Lenkey Károlyt, akit átküldött hamarosan Szolnokra, parancsnoknak. Feladata volt a csapattesteiktől elszakadt honvédek összeszedése, ismét katonai egységekbe szervezése, másrészt a vasút adta előnyökkel élve az ország más részeiből is tartalékosok gyűjtése. Lenkey János tábornok is megjelent Cegléden, ő azonban hamarosan Nagyváradra volt kénytelen távozni figyelmes katonaorvosi tanácsra, egészsége provizórikusan ismét megrendült, ezért az ottani gyógyfürdőbe irányították. Egy hónap leforgása alatt Perczel és Lenkey két hadosztálynyi, kb. 18 ezer fős tartaléksereget állított fel. Az első hadosztály élére Gaál László ezredes állt, míg a második Lenkey ezredes parancsnoksága alá került. A katonák hadfelszerelés igen hiányos volt, csupán Lenkey egységének 19. zászlóalja volt jól felszerelve: ez a komoly tapasztalatú Nyereggyártó János alezredes agilitásának is volt köszönhető, a többi egység újoncainak fegyverzete jórészt vasnyársakból állt. A magyar kormány tagjai 1849. július 11-én Szegedre érkeztek, innen ment a parancs, hogy Lenkey maradjon a szolnoki Tisza híd védelmére vissza. Az osztrák és orosz főerőkkel el kell kerülni egy esetleges együttes összecsapást, külön-külön kell kicsikarni a döntő csatát. Igyekezni kell a Tisza–Maros szögébe összpontosítani a magyar erőket. Kossuth Lajos Szemere Bertalan miniszterelnöknek írt, július 26-i levelében elárulja, hogy ténylegesen Perczel tábornok Lenkeyhez írt leveléből értette meg az ellenség elhelyezkedését és célját. Perczel ugyanis Kecskemétről utasította Lenkeyt, aki ötezer katonával kimozdult Cibakházára, hogy vonuljon még aznap Kunszentmártonba, másnap pedig Szentesre folytassa útján. Perczel tábornoknak „tegnap kelt rendeletéből értem, hogy a Pestről kiindult ellenség nagy erővel, három Colonban (ezred) mozog ellenünk. Az 1-ső Monor és Hartyánon át úgy látszik, Szolnok és Cibakházára függeszti szemeit, a 2-ik Örkényen át Kecskemétnek a tiszai főhadtest után nyomul, míg egy harmadik a Duna mellett szint már Vecsésig terjeszkedne.” Az osztrákok ennek megfelelően ténylegesen három colonne-ben (hadoszlopban) vonultak. Perczelt július 28-án arról tájékoztatta Kossuth, hogy Titel alól Guyon Richárd 13 ezer fős seregének érkezése 31-ére van ütemezve Szegedre, „reménylem még elég jókor”. Ha hozzászámítva a szegedieket (kb. 8 500 főt), kiegészítve Lenkey Károly hadosztályával, „40 000-et haladó számmal leszünk Szegednél, s ezzel csak megmérkőzhetünk”. Perczel július 29-én szintén megérkezett közel 27 ezres csapattestével a kormány ideiglenes székhelyére. Így a létszámot tekintve a magyar haderő – beleszámítva a hódmezővásárhelyi és szegedi táborban lévőket – elérte a 48 ezer főt, a Bánátban további 32 ezer katona állomásozott. Reális volt a számítás, hogy a kiépített sáncokra támaszkodva, a Szeged–Tisza között sikerrel lehetett volna szembeszállni az osztrák ellenséggel. A Tisza vonala Szolnoktól Cibakházáig védtelen volt, gr. Schlick átkelt a Tiszán, Lenkey csapatával Szentesre húzódott. Csongrádról kért a hídveréshez alkalmas eszközöket.

 

„Lóvesztébe!”

 

Kossuth július 31-én Szegedre rendelte Hódmezővásárhely, Szentes és Csongrád elöljáróit egy népfelkelés kihirdetésének tervével. Ennek vezényletét Lenkey Károly ezredesre akarta bízni. Emlékiratában azt írta, „veszélyesnek látta” a tervet, a népfelkelők „emberi gyengeségeit” jól ismerve, attól tartott, mint több ízben már előfordult, egy ágyúsortűz megfutamítaná a harchoz nem szokott önkénteseket, s ezzel szétzilálódna hadosztályának hadrendje. Ráadásul azt a parancsot kapta Dembinszkytől, hogy kerülje a Schlick katonáival való nyílt összecsapást, és a számára kiépített két tutajhídon vonuljon át Makó alatt a Maros folyón a bal partra, majd gyújtsa fel a hidakat. Kossuth augusztus 1-én azt az utasítást adta Lenkeynek hogy az ellenség átkelését Csongrád és Szentes között mindenképpen akadályozza meg: „Lóvesztébe!” – hangzott a talányosnak tűnő, de érthető utasítása. Aznap azonban Kossuth estére kénytelen volt elismerni: „Az ellenség Csongrádot leégetvén, hidat vert a Tiszán, Lenkey 8000-re Vásárhelyre nyomult.” Augusztus 2-án Dembinszky feladta Szegedet, és áthúzódott katonáival a Tisza bal partjára. Lenkey közben írásban közölte Kossuthtal, hogy koleragyanús, ezért átadja a parancsnokságot Nyereggyártó János ezredesnek. A 25. hadosztály – Gaál László tábornok hadtestéhez tartozott – ekkor 8610 gyalogsági katonából állt, 800 lovassal és 27 tüzérlöveggel rendelkezett a déli hadsereg kötelékében. Az egység, augusztus 2-án ért át Szőregre, Dembinszky a tartalékba osztotta, ezzel Lenkey Károly ezredes parancsnoki ténykedése véget ért.

 

Szörnyű idő, szörnyű idő! (Petőfi Sándor)

 

A főerők augusztus 8-án érkeztek Temesvár alá hosszú menetgyakorlat után, igen fáradtan, és rossz előjelek közepette néztek a másnapi ütközet elé. 1849. augusztus 7-én Perczel Mór tábornok, Perczel Miklós ezredes és Lenkey Károly Rékasra ment, a Temesvárhoz alig egy órai járásra lévő faluba. ide érkezett Bem altábornagy is 9-én Erdélyből. Bem átvette Dembinszkytől az 57 ezres sereg (102 ágyú) fővezérletét s futárt menesztett Görgeyhez Aradra, és kérte, hogy Temesvár felé indítsa seregének egy részét, hogy ütközet esetén Haynau seregének háta mögé kerülhessen, és onnan támadhasson. Bem tehát Görgeyvel akart egyesülni, és kész volt Aradra vezetni seregét. A visszavonulás zavartalanságának biztosítása érdekében előbb meghátrálásra akarta kényszeríteni Haynaut, s ezért még aznap megtámadta az ellenséget Temesvárnál. Ennek várostroma egyébként jócskán elhúzódott, még június 11-én megkezdődött és augusztus 9-ig tartott. „A rékasi értekezlet számítása füstbe ment” – emlékezett később vissza Lenkey Károly a vesztes ütközetekre. Ráadásul a temesvári 9-i csatavesztés idején Bem fővezért is szerencsétlenség érte, lova megbokrosodott, s levetette hátáról, és vállpercét törte. A magyar tüzérség lőszerkészlete is kifogyott, ráadásul Haynaunak az a hadosztálya, amelyet előzőleg a Temesvárról Aradra vezető út megszállására küldött, hogy elzárja Dembinszky egyesülését Görgeyvel, most a jobbszárnyon szintén beavatkozott. A főtisztek közül sem Perczel Mór, sem Mészáros Lázár sem Henryk Dembinszky nem merte vállalni a küzdelem irányítását, kilátástalannak tartották, így Guyon ezredesnek kellett átvenni a Bem vezérkari főnökének tisztét. A többször előtűnt főtiszti torzsalkodást hitelesen villantotta fel Arany János 1850-ben írt Koldus-ének című versében: Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!/ Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:/Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;” Lenkey Károly ezredes pedig másnap Perczelékkel útnak indult Lugosra. A két Perczeltől ott elbúcsúzott, hívták, hogy tartson velük külföldre, az ő gondolatai azonban már szülővárosában jártak, kis családja sorsa izgatta. Facsétra ment, betért Lukács Dénes tüzérezredeshez, aki semmiképpen nem akarta elhinni a katonai kudarcot, még meg is fenyegette: „Téged, pedig mint lehangoló álhírek terjesztőjét, elfogatlak” – mondta neki. Lenkeynek egy társa is akadt hazafelé, a komáromi Szögleti őrnagy csatlakozott hozzá: már Soborsinban jártak, a Maros jobb partján, ahol ismerős volt a táj Lenkeynek, hiszen egykor a helység szerető édesapja szolgabírói járásához tartozott. Augusztus 12-én Tóthváradra, ebbe a többségében románok által lakott faluba értek, ahol oly kedvesen fogadták őket, hogy még át is szállították a tiszteket a hegyeken át 4 ökrös fogattal Butyénbe. Lenkey ott is ismerősbe botlott, a helyi szolgabíró, Madarassy, egykori aradi iskolatársa volt. Tőle tudták meg, hogy sor került augusztus 13-án, a Világos és Magyarád közötti területen az általános fegyverletételre. A magyar honvédsereg 30.884 katonája sorakozott fel a kijelölt síkon, hadsoraik előtt 144 ágyúval. A magyar sereg gyászos némaságú felvonulását követően érkezett meg a cári intervenciós hadsereg III. hadtestének parancsnoka, Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornok muszkalovon, nagy tiszti kísérettel. A tisztelgés után elhangzott magyar részről a rövid vezényszó: Fegyvert gúlába! Erre minden zászlóalj gúlába helyezte fegyvereit, a tölténytáskákat pedig csomókba hányták. Majd a lovasság lefegyverzésére került sor: - Le a nyeregből! - zúgott a parancsnokok vezényszava.

 

Hazatérés

 

Madarassy szolgabíró Butyénben próbálta rábeszélni Lenkeyéket, hogy menjenek át Világosra, hogy mentesüljenek a későbbi felelősségre vonástól. Szögleti őrnagy hajlott is rá, de Lenkey Károly hajthatatlan maradt. Így a két honvédtiszt Butyénből Szalonta felé vette útját, majd zegzugos kitérőkkel a Sarkadhoz közeli Okánban kötöttek ki. Itt találkoztak Szlávy Miklóssal, a helyi földbirtokossal, aki megszólította őket, amikor a kovácsmesterhez kocsikerék-cserére tértek be. Beszédbe elegyedtek, és Lenkey elpanaszolta Szlávynak, hogy a múlt éjjel egy borona vasszög ment a kedvenc katonalova talpába, kérte, gyógyítassa meg. Szlávy ezt előzékenyen megígérte, és azt mondta, bármikor visszaadja, ha arra jár. Ígéretét betartotta: Lenkey emlékiratában elmondja, erre közel öt év múlva került sor, amikor kiszabadult az aradi börtönből. Lenkey Károly és tiszttársa 1849. augusztus 17-én átkeltek csónakon a Tiszán, majd a két katona útjai szétváltak: Szögleti őrnagy Komárom felé vette útját, míg Lenkey Kömlő érintésével hazatért Egerbe.

 

Vizsgálati fogság

Alig 48 óráig maradt titkokban Lenkey Károly hazaérkezése: egy ismerőse figyelmeztette, hogy értesítést kapott a helyi osztrák katonai hatóság érkezéséről. Erre Lenkey ezredes feladta magát a városparancsnoknál, Köllő őrnagynál. Az osztrák tiszt írásban kért Pestről Haynau parancsnokságától utasítást a teendőre, ezzel egy kicsit az időt akarta húzni. A parancs azonban megérkezett és úgy szólt, szállítsák fel a tisztet. Lenkey 1949. augusztus 24-én elbúcsúzott családjától, befogatta lovait és egy fiatal lengyel őrmester őrizetében elindult Pestre. Az út négynapos volt: a Gödöllőről Pestre vezető út vámházánál ott állt akkor is a katonaőr, aki azonban jelentette a szolgálattevő főtisztnek az érkezést. Az őrtoronyból lekászálódott főhadnagy azonnal intézkedett: „Nur in das Neugebäude!” (Most pedig az Újépületbe!) Lenkey Károly a jóindulatú lengyel katonát rábeszélte, hogy térjenek be a „Veres Ökör” vendéglőbe, ahol jól eliszogattak. Hajnali háromkor keltette fel Lenkeyt kocsisa. Nem akarták az alvó lengyelt se bajba hozni, ezért őt is felköltötték. Még bornyúját és puskáját is segítettek feltenni a kocsira, akinek eszébe jutott, hogy a parancs szerint a térparancsnokságnál jelentkeznie kell. Lenkey azonban lebeszélte, hiszen a vámnál a főhadnagy „ordréját” [parancsát] nem foglalta írásba. „Megölelték egymást” – mesélte 1868-ban Lenkey Károly – és megparancsolta a kocsisnak, különösen a vámnál hajtson sebesen, hagy higygyék a fegyveres katonáról, hogy „valaki üldözésére van kiküldve”. Később tudta meg az egriekről: a lengyel katona szerencsésen viszszaérkezett Egerbe. Lenkey ezt követően bejelentkezett báró Johann Kempen tábornok parancsnokságán, meghagyta címét és átment sógorához, Peregriny Elekhez, Budára. Harmadnapra hívatták a térparancsnokságra, onnan akkor még elengedték. Haynau elfogatási parancsát egy rendőr szeptember 26-án kézbesítette számára, így került Lenkey Károly az Újépületbe Dreier hadbíró elé. A kihallgatást vezető hadbíró emlékeztette, hogy Vukovárról került fel ő is, Lenkey azonban úgy tett, mint aki nem emlékszik egykori tiszttársára. A katonaügyész jóindulatúan a kihallgatási jegyzőkönyvre „veres ónnal” ráírta: „Nem súlyos bűnös”. Már 1849. október végén járt a zord idő, amikor a rögtönítélő bíróságokat megszüntették és 36 fogoly egykori császári Magyar tisztet átszállítottak Aradra, a katonai törvényszékre. Szolnokig vasúton utaztak, Haynau ezredéből rendeltek ki őrzésükre egy abszolút megbízható századost, gránátosaival. Szolnokról továbbra is szigorú őrizet alatt menetalakzatban mentek tovább. Az első kocsin négy katonával egy őrmester helyezkedett el, a menettempót is ez diktálta, ezután következtek a foglyokat szállító kocsik, melyeken a fegyveres katonával szemben hátul ült két fogoly. Utánuk haladt két kocsin 10 gránátos, a menetoszlopot a százados kocsija zárta be. Aradon előbb a vár kazamatájában helyezték el a tiszteket, a szavak kevesek ahhoz, hogy méltatlan helyzetükről beszámoljunk.