1849. április 29-én, Vácon, Kmetty hadosztályparancsnok kiadta a parancsot, hogy a katonák induljak el Komárom felé. A parancsnok nem árulta el Lenkeynek, hogy Budavára elfoglalása a titkolt végcél. A csapatok Szobnál keltek át a Dunán április 30-án, gabonaszállító hajókon a túlpartra. Kmetty Esztergomból hirtelen azonban közölte Lenkeyvel, hogy megváltozott a parancs, s az úti cél Buda. Kmetty hadosztálya május 4-én, reggel 9 óra körül érkezett meg Óbuda térségébe. Ninsics hadnagy kapott parancsot három huszárral, hogy lovagoljon előre a térség felderítésére. Ők belebotlottak egy háromfős osztrák őrsbe, akiket a huszárok a külső „karózaterődítésig” kergettek, elfogniuk azonban nem sikerült. Óbudán más ellenséget nem találtak. Erre Kmetty ezredes hadrendbe állította az egységeket: az élre Dzvonkafszky százados huszárszázadát állította, őket követte a hadosztályparancsnok a 10. honvéd zászlóalj élére állva, ezután Kőnig Endre százados tüzérütegei következtek, mögöttük egy gyalogos zászlóalj katona várta a parancsot, s azután kerültek sorra Lenkey huszárjai és a hadtápalakulatok. A tisztek útközben értesültek Görgey főseregének megérkezéséről Komáromból Buda alá, ami azt jelentette, hogy összességében kb. 32 ezer magyar katona állt szemben az osztrákokkal. Lenkey leírja emlékirataiban, hogy olyan szóbeszéd járta, hogy a magyar sereg azért jött ilyen jelentős erővel „a kis fészek ellen, hogy őket megrémítvén, egy lövés nélkül még aznap ki fogják tűzni a fehér lobogót, és minden akadály nélkül egyenesen a várba mehetnek”. Lenkey Károly nem osztotta ezt az optimista véleményt, meg is jegyezte tiszttársainak, „meg fogják látni, ha közelebb érnek, hogy a remélett fehér lobogó helyett véres tagokat fognak látni”. A magyar hadvezetés valóban arra számított, hogy a rossz állapotban lévő, eléggé elavult védművekkel rendelkező vár néhány nap alatt bevehető. A valóságban Heinrich Hentzi tábornok négy gyalogzászlóaljjal, igaz kis létszámú lovassággal és kb. 90 löveggel rendelkezett, s a vár védelmét alaposan megszervezte jelentős erődítési munkák után. A várat a Kmety-hadosztály mellett három magyar hadtest vette körül, kb. 32 ezres 142 tábori löveg támogatta. Miután Görgei Artúr tábornok, a magyar fősereg vezére megadásra felszólító levele nem ért célt, megkezdődött a vár lövetése. A kis űrméretű lövegek azonban csak kevés kárt okoztak a vár épületeiben, a falakban pedig úgyszólván semmit. Ugyancsak sikertelennek bizonyultak a meglepetésszerűnek szánt gyalogsági támadások. Lenkey Károly hibáztatja Kmetty ezredest, hogy a huszárokat is az ellenség ágyúinak hatótávolságán belül vezényelte. Az ezredbeli Thurzó százados (lövést kapott a vállába) elmondta neki: „Látja ezredes úr, hogy sebet kaptam. Kmetty zászlóaljunkat rohamra parancsolá, és a szó szoros értelmében a falnak vezetett; mert alig hogy a palissádokhoz [cölöpfal] közeledtünk, azok mögül sortüzet adtak reánk, és az ágyúk s kartács kereszttüzébe jutottunk.” Elmondta azt is, hogy még Kmetty parancsnok is kénytelen volt a térről bemenekülni egy házba, mert látta, hogy „egyszerre százak terítettek le”. Lenkey huszárezrede ekkor a Fő utcában foglalt el harcállást, hamarosan észrevették, hogy szemben velük a vár fokán 3 db 18 fontos ágyú áll tüzelésre készen. Az ezredes erre elküldte szárnysegédjét Kmetty ezredeshez, hogy jelentse a veszélyhelyzetet, ő azonban azt üzente, maradjon mindenki az eredeti helyén. A huszárok a kapuk alá, az udvarokba és az utcakereszteződésekbe húzódtak, amikor a várból az ágyúk tüzelése elkezdődött. Ez így tartott majdnem négy órán át, amikor az osztrákok észrevették, az utcákra hosszában irányzott lövéseik az emberekben nem tesznek kárt, ezért gránátokat kezdtek hajigálni. A huszároknak fegyvernemüknek megfelelő harcra nem nyílt lehetőségük, a közvetlen feladat a várfalakra való feljutás lett volna. Emiatt „zúgolódásra fakadtak – írja Lenkey –, hogy ők nem macskák, hogy falra másszanak”. Az ezredes erre huszárezredét visszavonta Óbudára, más megoldást keresett. Nem akarta cserbenhagyni hadosztályának elővédként előrevezényelt egységeit sem, ezért az ezredtrombitás és egy hussar kíséretében Dzvonkafszky százados és a 10. zászlóalj keresésére indult. A katonákat a kapucinusok templománál találta meg, az ő viszszavonulásukat is elrendelte. A Fő utcán át húzódtak vissza: a két parancsnok egymás mellett lovagolt, amikor egy gránát süvített el fejük felett, őket nem érte, de a mellettük lovagló ezredkürtöst és az első sorban haladó három huszárt megsebesítették a gránátdarabok. Már este 5-6 óra körül lehetett, Kmetty parancsa még mindig nem érkezett meg a visszavonulásra, amikor egy, a várból kilőtt bomba berepült annak az épületnek a felső emeleti ablakán, ahol

a tisztek voltak, és leszakadt az egész párkányzat: Dzvonkafszky századának udvaron lévő lovai annyira megijedtek, hogy szétszaladtak, csak másnap került elő 40 huszárló a hegyekből. Lenkey az első nap eredménytelensége után „rosszalló véleményét Kmetty előtt nyíltan kimondá” – áll az emlékiratában. Abban egyébként igaza volt, a magyar hadvezetés későn ismerte föl, hogy a vár bevételéhez először réseket kell törni a falon, amihez ostromlövegek kellettek. A magyaroknak egyébként darabszámra is kevés 12 és 6 fontos ágyúi voltak. Görgei főparancsnok ezt felismerte, már másnap, május 5-én parancsot küldött Richárd Guyon tábornoknak, hogy indítson nehézlövegeket Buda alá. A komáromi várparancsnok négy 24 és egy 18 fontos bronzágyút és a vár készletébe tartozó négy 60 fontos mozsár útra való előkészítését és átszállítását nyomban elrendelte. Lenkey berzenkedése, úgy látszik, eljutott a felső vezetéshez, mert Kossuth, az OHB elnökeként, május 4-i keltezéssel felszólította Mészáros Lázárt, az ideiglenes hadügyminisztert, intézkedjék haladéktalanul Mezey Károly ezredesi előléptetéséről, készítesse el kinevezési okmányát, és terjessze be azt ellenjegyzésre hozzá, tekintve „érdemdús szolgálatát, de különösen méltányolva a harcztéren, jelesen Mezőkövesdnél tanúsított ritka vitézségét”. S egyben állítsa ismét a 10. huszárezred élére, ami furcsa volt, mert Mezey Debrecenben feküdt betegen, bár lábadozóban volt. Kossuth egyben

arról is intézkedett, hogy Lenkey Károly ezredest helyezzék át a 13. (Hunyadi) huszárezredbe. Lenkey meg volt győződve arról, hogy a Kmettynek mondott ellenvetése következménye a hadügyminiszteri rendelet, amely kijelentése után alig 48 órával érkezett. Valóban fegyelmezésszámba ment a döntés, ugyanis közismert volt a hadsereg berkeiben, hogy az OHB még 1848 októberében határozta el a lovas szabadcsapatok huszárezredekké való fölfejlesztését. S mivel 12 régi huszárezred volt rendszeresítve, a frissen szervezett hat új ezred a 13-tól növekvő sorszámot kapta. Közöttük a legnevezetesebb a 13. Hunyadi-huszárezred lett, melynek népszerűségét az is növelte, hogy nem a megszokott zsinóros öltözetet hordta, hanem pörge kalapot és pitykegombokkal kihányt Viktória-dolmányt. Kezdetben karikás ostort is használtak. Rásuhintottak az ellenségre, s amikor az ostor sudara annak testére vagy nyakára csavarodott, lerántották a nyeregből. Az ezred huszárjai rendkívüli figyelmet kívántak, nehezen voltak fegyelmezhetők, előfordult az a példátlan eset 1849. február 28-án, a mezőkövesdi lovas harcban, hogy saját parancsnokukat árulónak nevezték, és odavágtak neki, mert megkegyelmezett egyik régi osztrák bajtársának. Lenkey Károly a parancs vétele után a katonai szokásjognak megfelelően összehívta a tisztikart, és felolvasta előttük az új szolgálati helyére való vezényléséről szóló rendeletet. A tiszti gyűlés ezután szétoszlott. A bejelentés meglepetést keltett, mert még aznap két beosztott tiszt jelent meg nála, akik a tisztikar nevében egy folyamodványt adtak át. Ebben kérték a hadügyminisztert, hogy vonja vissza Lenkey áthelyezését, aki „az ezred megelégedését anynyira bírja, hogy amíg csak lehet, alatta kívánnak szolgálni”. Azt is kilátásba helyezték, hogy kérésük elutasítása esetén leköszönnek itteni beosztásukról. Lenkey azt írja emlékiratában, rövid gondolkodás után összehívta a tisztikart, ő tudta, hogy „a folyamodásra a hadügyminiszter tagadó választ adna”, ezért kérte tiszttársait, álljanak el kérésüktől, a bizalmi nyilatkozatot tartalmazó iratot emlékül azért hagy tartsa meg. Egyben ígéretet tett, hogy amíg ezredéhez viszsza nem kerül, semmilyen katonai előléptetést nem fogad el. Ezután kihallgatást kért Kossuthtól: erről azt írja, hogy ekkor a kormányzó felvetette esetleges tábornoki kinevezését is, ha a rögtöni visszahelyezésének szorgalmazásától eláll. Erre nincs bizonyíték, nem valószínű ennek valódisága, egy bizonyos, a szabadságharc alatt előléptetésére nem került sor. Lenkey elbúcsúzott ezredétől, s Óbudáról átment öccse Lenkey János tábornok szállására Pestre. Innen követték figyelemmel a budai vár ostromát, melynek komoly politikai jelentősége volt. Hadászatilag azonban nem szerencsés időpontban került sor az ostromra. Görgei hadműveleti törzstisztjei pontosan kijelölték ekkor már Budánál a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést akartak törni. Miután ezt Görgei jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Mór alezredesnek irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező, ún. leszerelő üteg helyének, tüzelőállásának előkészítése. Közben a várat szinte állandóan lőtték, és a védőket időről időre betörésekkel nyugtalanították. A tüzelőállások kiépítése lassan haladt, hiszen csak éjjel lehetett dolgozni. Az ostromágyúk május 14-én már a Naphegy mögött felállítva álltak, készen arra, hogy a műszaki munkák befejezése után állásaikba kerüljenek. Másnap az esti órákban végül megkezdték a lövegek bevontatását is. 1849. május 16-án reggel, megszólaltak a nehézágyúk, a tábori lövegekkel együtt, szinte szünet nélkül lőtték estig a várerődítményt. A másnap is folytatódó lövetés eredményeként a várfalon hatalmas rés keletkezett, s erre Görgei május 17-én elrendelte a rohamot, ami azonban nem járt sikerrel. További három napra és több mint kétezer lövedék kilövésére volt szükség ahhoz, hogy május 21-én hajnalra kitűzhessék a roham új időpontját. A zászlóaljak éjjel háromig csendben nyomultak előre a falak közelébe. Ekkor szólaltak meg a réstörő üteg ágyúi, ami jeladás volt az általános rohamra. Elsőként a 34. zászlóalj igyekezett a résen keresztül bejutni a várba, de ott a védők visszaverték a támadást. Viszont két honvédzászlóaljnak, a falakat létrákon megmászva, sikerült bejutnia a várba. Hajnali négy óra körül az első honvédek már a falakon belül voltak. A délről támadó II. hadtest csapatainak szintén sikerült a vár deli részét nagy áldozatokkal elfoglalnia. Hentzi tábornok a Szent György térnél sikertelenül próbálta meg elszigetelni és leválasztani a támadókat, miközben halálos sebesülés érte. Ugyancsak életét vesztette Allnoch ezredes, a várparancsnok helyettese, aki a Lánchíd felrobbantásával is megpróbálkozott. A várba behatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és félórai harc után tették le a fegyvert. Görgey Artúr méltán volt elégedett, hiszen április 26-án felmentette az ostromzár alól Komáromot, most pedig május 21-én, 17 napos ostrom után bevette Buda várát. Hamarosan a seregparancsnokság mellett átvette a hadügyminisztérium igazgatását is, sőt 1849. május 27-én, altábornagyi kinevezést is kapott. Egyúttal megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályú fokozatát (ezt rajta kívül csak Bemnek adták meg), de nem fogadta el. Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben (Bp. 1988., Európa) című könyvében a valódi okot így fedi fel: „Helytelennek tartottam, hogy jutalmat fogadjak el attól a párttól, amelynek politikai tevékenységét a nemzetre nézve vészt hozónak éreztem. De hogy a visszautasítás igazi okát, amennyire lehet, eltitkoljam, előre értesítettem szándékomról az országgyűlési küldöttséget, és ezt részint a katonai érdemrend alapszabályaival indokoltam, melyek szerint a kitüntetésnek első osztálya engem nem illet meg, részint azzal, hogy az altábornagyi méltóság Szemere Bertalan miniszterelnök republikánus kormányprogramjával nem egyeztethető össze”. Görgey valóban, már Tatán keltezett, 1849. május 1-jén, Kossuthnak írt – a hadügyminiszterséget elfogadó – levelében visszautasított a nemzeti jutalmat, és az altábornagyi rangot, s a formalitásnak megfelelően így válaszolt: „Minthogy sem hivatal-, sem vagyonbeli jutalom után nem vágyódtam, nem vágyódom, nem is vágyódandom soha, méltóztassék kormányzó elnök úr megengedni, hogy én jelen címemmel megelégedjem, mégpedig következő okoknál fogva: mivel a féligmeddig már kidolgozott hadorganizációi tervemben a magyar tábornoki rangnál magasabb cím nem létezik… Még egyszer tehát tiszta szívemből megköszönöm a nekem szánt kitüntetést, sokkal nagyobbra becsülvén tisztelt kormányzó elnök úr megelégedését.”