Tartalom átvétel

Nemzetőr-őrnagyi kinevezés

Eger városában a szolgálaton kívüli Lenkey Károly százados a nemzetőrség felállításakor egyből az eseményeket irányítók érdeklődésének homlokterébe került. Az 1848. március 19-i egri népgyűlésen, melyet Gáhy József főbíró elnöklete alatt tartottak - miként az egykorú forrás írja – összegyűlt „több ezrekre menő városi nép sokasága… az Isten szabad ege alatt, szabadalmas Eger városa részéről közgyűlés tartására”. Határozatot hoztak, hogy a nemzet követeléseit tartalmazó 12 pontot valamint Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét 4000 példányban azonnal ki kell nyomtatni az érseki Lyceumi Nyomdában. Csiky Sándor ügyvéd vezetésével pedig a „nemzeti őrsereg” szervezésére kijelöltek egy küldöttséget, melynek tagjai Alexy Mihály Gáhy József és Kapitány Mihály lettek. A népgyűlés március 25-re elrendelte a város díszkivilágítását, s aznap de. 9 órai kezdettel ünnepélyes Te Deum tartását az érseki főszékesegyházban. Elvárták a város minden polgárától, hogy „a nemzeti szabadság jelképeként nemzeti színű jegyet tűzni és viselni nem mulasztand”. A városházára azonnal kitűzték a nemzetiszínű zászlót, ugyanígy az érseki Líceum csillagvizsgáló tornyának tetejére,  a középületekre és a laktanyára is. Joggal büszkén írta Csiky Sándor, Kossuth Törvényhatósági Tudósítások című lapjának egykori tudósítója, a Pesti Hírlapban 1848. április 19-én megjelent cikkében: „Egerben ma már, a kétfejű sasok elrepültével, mind a katonai laktanyák, mind a sóházi s egyéb királyi épületek országunk színét s címerét viselendik”.
Egerben a nemzetőrség felállítására Csiky Sándor vezetésével kiküldött bizottság javaslata március 27-én került a helyi képviselőtestület elé. Ebben javasolták, hogy polgárőr csak vagyonnal bíró lakos lehessen, aki bűncselekmény elkövetésével nincs vádolva és „közfenyíték” alatt sem áll. A jelentkezés önkéntes alapon történjen. A ruházatot illetően – mivel ezt általános érvényű országos rendelkezés nem szabályozta – a bizottság javaslatára a testület úgy döntött: a nemzetőrök egyelőre saját ruhájukat használják, de bal karjukra nemzetiszínű szalagot kötelesek feltenni. Annak jelzésére, hogy melyik századhoz tartoznak, és milyen rendfokozatot viselnek, így rendelkeztek: mindenkit lássanak el sárgarészből készült, koszorúval körbefont nemzeti címerrel, mely alatt szerepeljen a századbeosztást jelentő számjegy. A tisztek a bal mellükön viseljék a megkülönböztető rézjelet. Minden nemzetőr század mellé rátermett lovas küldöncöt is rendeltek, aki a főparancsnok, valamint a tisztek jelentéseit haladéktalanul köteles továbbítani.
Az egri képviselőtestület a Csiky Sándor vezette bizottság tervezetét egyhangúan elfogadta és egyben határozatban elrendelte a nemzetőrség felállítását és ideiglenes szabályzatának kinyomtatására. Egyúttal felhatalmazta Csiky Sándort és Nánásy Mihályt, hogy a testület nevében kérjék fel a nemzetőri főparancsnoki teendők ellátására Lenkey Károly ny. századost. Erre hamarosan sor került, Lenkey százados a felkérést katonás fegyelmezettséggel és látható örömmel elfogadta.
A nemzetőrség szervezése során jelentkezett egy tisztázatlan probléma is, ugyanis a március 27-i egri bizottmányi döntés a jelentkező önkéntesek vagyoni cenzusának mértékét nem határozta meg. Viszont az 1848. XXII. tc., mely később született, úgy intézkedett, hogy a nemzetőröknek legalább 200 pFt értékű vagyonnal kell rendelkezniük. Eger tehetősebb polgárai ezért május 4-én a kormányhoz fordultak, hogy számukra engedélyezzék egy külön vadászszázad felállítását. A gyakorlatban tehát a polgárőrség és a nemzetőrség kettévált volna. Eger mellett még Szeged fordult hasonló kérvénnyel a kormányhoz. Mindkét esetben a gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt helyettesítő Deák Ferenc adta meg a választ. Deák a kétélű javaslatban felismerte a buktatót, hiszen a kérés elfogadása esetén a cenzus alattiak is kaphattak volna kezükbe fegyvert, ez viszont ellentétes lett volna a kormány akaratával. Deák ennek szellemében válaszában leszögezte: „A nemzetőrségben semmi nemű elkülönözött és így csataszínezetű osztályok, már csak a kimondott egyenlőség elvénél fogva is, fenn nem állhatnak, mennyivel inkább nem pedig azért, mert a nemzetiségre nézve veszélyes utánzásokra adnak alkalmat”.
 Egerben a toborzás szépen haladt, 1848. március 29-én már 14oo nemzetőr állott rendelkezésre, akik „közköltségen készített lándzsákkal, saját puskáikkal, s kardjaikkal” voltak felfegyverezve. Számuk az 1848. április 9-i eskütételkor már megközelítette az 15oo főt. A tizenkétszázadnyi nemzetőrt két zászlóaljba osztották: ideiglenesen ”egy haditanács képét viselendő választmány” nevezte ki a parancsnokokat. Csiky Sándor ügyvéd lett a nemzetőrség ezredese (hamarosan lemondott, mert országgyűlési képviselőnek választották), az egyik zászlóalj élére Lenkey Károly ny. századost, a másik élére Miklósy Antal ny. főhadnagyot állították, mindkettőjüket - a sorkatonaságnál viselt rendfokozatuknál eggyel magasabb - őrnagyi rendfokozattal.
A nemzetőrségről szóló törvény a kormány számára azt is lehetővé tette, hogy előrelépjen a nemzeti haderő létesítésének útján. E céltól vezérelve a minisztertanács 1848. április 26-án határozatot hozott, mely kimondta: önkéntes őrsereget kell felállítani, és el kell készíteni - tízezer fővel számolva - a fenntartására szolgáló költségvetést. Hivatkozási alapként indokolásul leszögezték, az elégséges katonaság hiányát „szükséges pótolni”. A toborzás megkezdését - az uralkodó utólagos beleegyezésének reményében - 1848. május 19-én rendelte el a miniszterelnök, bár a rendeletet már május 15-én szignálta. Kezdetben tíz gyalogzászlóalj mellett, egy lovas üteg felállítását tervezte a kormány.
 A határozott katonai intézkedésekre nagy szükség volt, mert a Délvidékről igen aggasztó hírek érkeztek. A kormány számítása a határőrvidék polgári közigazgatás alá rendelése tekintetében nem igazolódott, mert a félkatonai települések vezetői, lakóinak többsége elutasította a felsőbb kormányszervek intézkedéseinek végrehajtását. A Pestről érkező hivatalos leveleket felbontatlanul visszaküldték, a határőrizeti szakszolgálatot működésképtelenné tették. A magyar határok könnyen átjárhatók lettek, a szerb fejedelemségből szinte akadálytalanul érkeztek a bácskai és bánsági szerbek számára a felforgató célzatú személyi és anyagi utánpótlások. A szerbek egyre erőteljesebben önálló vajdaság, illetve a horvátokkal és dalmátokkal középkori balladákkal címkézett közös királyság létrehozását harsogták. Egyre veszélyesebb méreteket öltöttek akcióik, hisz politikai törekvéseiket fegyverrel tudták alátámasztani. A határőrök a szerb fejedelemségből érkezett „szerviánusokkal” (önkéntesekkel) erődített táborokat állítottak fel, melyeket sáncokkal is megerősítettek. Általában a helyi lakosság többségének rokonszenvét élvezték, s táboraikból kiindulva - rendszerint szekereiken - meglepetésszerűen támadtak rá a védtelen magyar falvakra. A sokszor kegyetlenkedésbe torkolló akcióik után sietve visszahúzódtak erődítéseikbe. A bácskai részen Goszpodnice központtal rendelkezetek erődítéssel, de Szenttamásnál és a Titeli-fennsíkon is volt támaszpontjuk volt. A Tiszától keletebbre Perlasz, Alibunár és Pancsova térségében voltak kiépített búvóhelyeik.

A magyar kormány ebben a képlékeny biztonsági helyzetben kénytelen volt csapatokat küldeni a Délvidékre, de mivel más reguláris erővel nem rendelkezett, természetszerűen csak a császári alakulatok jöhettek számításba. A tüzérség biztosítása külön nehézséget jelentett, ezért a gyalogzászlóaljak és lovasszázadok tüzérségi támogatására egy megoldás kínálkozott. Az itt állomásozó 5. tüzérezredet vezénylő parancsnokhoz kellett fordulni, ahonnan 6 és 12 fontos ütegek kerültek kérésre. A minisztertanácsnak május 3-án foglalkozott Csernovics Péter temesi főispán és királyi biztos kérésével is, aki a megyéjében rendelkezésre álló egy tüzérüteghez, személyzetet és fogatokat kért. A kormány utasította a budai cs. és kir. Főhadparancsnokságot, hogy intézkedjen a tüzérek Nagykikindára küldéséről. A lövegeket a temesvári várból szállították, a fogatokat a temesi polgári hatóság küldte. A parancsnak megfelelően május 5-én, Anton Pekarna főhadnagy vezetésével Pestről, Szolnok érintésével útba indult 63 tüzérkatona Péterváradra. Május 21-én 205 katonával követte őket a 3. század, akik Péterváradról hat négyfogatú kocsival mentek tovább a kijelölt táborhelyre, Nagykikindára.