Tartalom átvétel

Perczel Mór a közvetítő szerepről

Az erdélyi képviselőt Perczel Mór követte a felszólalók sorában. Mielőtt az olasz-ügyre tért volna rá, előbb János főhercegnek a horvátokkal történő közvetítő szerepvállalását kérdőjelezte meg. Ezzel arra utalt, hogy 1848. június 28-án a népszerű főherceget birodalmi kormányzónak (Reichsverweser) választotta az 568 képviselőt magában foglaló első német nemzetgyűlés Frankfurtban, aki aztán a parlament határozata alapján július 12-én feloszlatta a szövetségi tanácsot és felelős birodalmi kormányt nevezett ki Leiningen herceg vezetésével, amely egységes állam képét igyekezett formálni. A főherceg, mivel „Németország főhatalmasává” választatott „ezentúl az intermediatiót” nem láthatja el. „Miért? – tette fel a kérdést és így válaszolt – a ’historia a politicának főalapja? az megtanít bennünket arra, hogy a német császári czím, ’s melynek számtalan kútforrása volt a Magyarország elleni törekvések létesítésére, Magyarország függetlensége mit várhatott. Most midőn hivatalosan is vagyunk értesítve arról, hogy János főherceg a bánt, kiről kárhoztatását a király kimondta és kinek perbefogása elrendeltetett, ezen perbefogatás után is kedves bánnak nevezte… az ő intermeditatióját Magyarország függetlenségével többé összeegyeztethetőnek nem tartom”. A feliratba ennek leszögezését kérte.
Kezdetben vitakérdésként az is felmerült, hogy először a felirat vitáját tűzzék napirendre vagy „a pénz és katonaajánlásba menjünk bele” – emlékeztetett. Jómaga az „adresset” helyezte előtérbe célszerűségi okokból, egyébként is a másik kérdéskör összetettebb: „Magyarország veszélye nemcsak abban rejlik, hogy nincs elegendő katonánk, hanem hogy azon katonaság, amely van, nincs oly biztos kezekben, mint amilyenekre mi számíthatnánk.” Perczel kendőzetlenül leszögezte hadügyi álláspontját: „Én Magyarország hadi erejét egészen független állapotba kívánom tenni, kívánom ezen hadi erőt az 1848-iki törvényen túl és egészen, mint egy alkotmányos független kormányhoz illik, ezen kormánynak kezeibe adatni”. Erre a törvényes alapunk megvan, annak ellenére, hogy „a Sanctio Pragmatica is már némileg változást szenvedett” – mondta. Ezzel arra utalt, hogy az uralkodó az örökös tartományokat János főherceg „korlátlan rendelkezése alá” rendelte, hazánkat pedig István főhercegre, mint királyi helytartóra bízta felépüléséig. Ezzel az 1723-as törvény „némileg változást szenvedett” – jelentette ki – „nem a trónörökösödés, hanem kormányzás tekintetében”. E kijelentésére zaj támadt az ülésteremteremben, mire Perczel még élesebb hangnemre váltott. Kijelentette, „lehet-e nekünk tagadni a tényeket, miszerint a magyarországi hadseregben lévő és alárendelt tisztség nagy részben idegenekből áll? Lehet-e tagadni, hogy ezen idegen tisztség nem csak első zsengéjében a szabadságnak nem tudta magát az új viszonyokba beléhelyezni, hanem hol nyíltan, hol alattomban tusakodik az új kormányrendszer ellen, és szövetkezik azon mozgalmakkal, melyek ezen új kormányrendszer megbuktatására vannak irányozva?” Ekkor közbeszólt valaki a képviselők közül, figyelmeztetve Perczel Mórt, hogy mivel állam- és szolgálati titkok birtokosa, vigyázzon kijelentésével. Perczel azonnal válaszolt, megvált tisztségétől, „nem úgy szólok, mint rendőrségi osztályfőnök, már ma nem vagyok az”, képviselői minőségében beszél. Ismét bekiáltottak, „kinek felel?”. Perczel nem nevezte meg most sem név szerint a képviselőt, kitérően csak ennyit mondott, „annak, ki azt mondta: úgy beszélek, mint policzia-főnök”. A horvátok iránt folytatott politikát illetően nincs szemre hányni való a kormány felé, „én a minisztériumot soha nem kívántam kényszeríteni azon térre, mely forradalmi színt visel, és soha nem követeltem tőle többet a katonaságra nézve, mint amennyit a törvények korlátai között tennie lehetett”. Viszont most úgy látja, beállt egy „forduló pont”. Ma már olyan a helyzet, hogy elengedhetetlen továbblépni, ezért „a törvény ösvényén fogjuk kimondani a magyar hadseregnek tökéletes függetlenségét”. A tiszteknek alkotmányos hűségesküt kell tenniük, aki ezt nem teszi le, „elmozdíttatik”, vagyis leszerelik a haderő kötelékéből. Perczel javasolta, kerüljön bele a feliratba e javaslata, „kimondván azt, hogy e hadseregre nézve tökéletes elkülönözést kívánok”.
Az olasz függetlenségi mozgalmak megítélését illetően – kihangsúlyozta, eltér az oktatási miniszter megközelítésétől – célszerűtlennek tartja, hogy az uralkodó-házak „érdemei között” válogassanak, s ez alapján ítéljék meg s tegyék mérlegre, hogy „vajon a népeknek melyik ártott többet, melyik kevesebbet”, s így döntsenek a támogatásról. „Sokszor mondám, és ezt mindenki tartozik elismerni, hogy a historia a politicának főalapja; a historiából lehet megtanulni, vajon a hatalom miből vette eredetét, minő eszközökkel élt hatalmának öregbítésére, és minő elvek azok, melyek őtet vezérlették?” Ha áttekintjük a Habsburg uralkodóház politikáját, „Magyarország meghódítását – mert hódítás volt – akár azon pacificatókat tekintem, melyeket a magyar szabadság mellett feltámadt pártosok, vagyis inkább hazafiak kivívtak Magyarországnak és más eseményeket, köztük Csehország bekebelezését, akkor joggal lehet leszögezni, Károly Albert szárd király „egy századrészt nem vétett annyit a népek függetlensége ellenében, mint vétett az ausztriai dynastia birodalma összealakítására nézve a csehek, magyarok és lengyelek ellenében”.
Perczel határozottan leszögezte, „hiszem és vallom, hogy ha nem interveniálunk, biztosabban fogjuk az eredményt elérni”. A beavatkozás „rémítően nagy veszélyt” fog eredményezni „morális és nem kevesebbet physicai tekintetben”. Általános a közvélekedés, „a horvát mozgalmak s szerb lázadások nagyrészt az ausztriai kormánypolitika ármányainak eredményei”. A közvélemény egy része is a beavatkozás ellen van, sőt már a törvényhozás összehívása előtt is „hangosan követelte” a katonák hazahívását Olaszországból. Ha a magyar kormány „semlegesen” nem viseli magát és „a cselekvés terére lép”, nem elégedik meg azzal, hogy ’12,ooo magyar küzd Olaszországban a szabadság ellen, még ezen túl segélyt ígér és ajánlj, habár feltételek mellett is, akkor nekem is szabad kijelentenem, hogy ezen kérdésnek eldöntését nemcsak a minisztérium sorsának, de Magyarország sorsának eldöntésével ugyanazonosítottnak tartom”. Ezzel a nehézkes megfogalmazással arra kívánt utalni, hogy nemzeti sorskérdésnek tekinti az intervenció ügyét, noha hozzátette, nem „mintha azt hinném, hogy ez által Magyarország elenyészik, hanem az ilyen határozat a legnagyobb bonyodalmakba döntheti Magyarországot”. Erre a példát Lengyelország önállóságának elvesztésében vélte felfedezni, melyet egyesek belpolitikai okokkal magyaráznak. Perczel szerint eredendően „az osztrák hatalomnak ármánya” okozta Lengyelország „elenyésztét”, és az, hogy Lengyelország megfeledkezett „azon kötelességről, mellyel egy szabad nép irányában tartozik, egy alkalommal mindent elkövetett Magyarország szabadságának eltiprására. Lehet-e azt tagadni, hogy Bécsnek megmentése, Tökölynek megsemmisítése nem a lengyel seregeknek tulajdonítható? Sobieski egész készséggel mentette meg a török ostrom alól Bécset”.
Perczel történeti hivatkozása konkrétan arra vonatkozott, hogy Thököly Imre 1674-ben Varsóba küldte a lengyel királyválasztó országgyűlésre követül titkárát, a késmárki születésű Absolon Lilienberg Dánielt, aki később elárulta urát. 1688-ban Radics Endre munkácsi várkapitánnyal összejátszva a hőslelkű Zrínyi Ilonát Munkács várának feladására kényszerítette. Az új lengyel király Sobieski János kezdetben franciabarát külpolitikát folytatott és támogatta Thököly Imre felkelését. 1680 után azonban I. Lipót osztrák császárhoz orientálódott, s elzárkózott Thököly Imre, Felső-Magyarország fejedelme támogatásától. Bécs felmentésére indult csapataival 1683-ban, amikor Kara Musztafa vezérlete alatt a törökök már másodszor fogták ostrom alá a bécsi várat Az 1683. szeptember 12-i bécsi győzelemben és az október 9-i Párkánynál lezajlott csatában is győztek a lengyelek. Sobieski részvételével alakult meg 1684-ben a törökellenes Szent Liga. A lengyel király „nem gondolta meg, hogy midőn Bécset megszabadítja, akkor a maga enyészetének sírját ássa meg”. Mindezek levonta ez elvi következtetést, „a szomszéd lengyel nép példája mutatja, hogy egy nemzet, mely más nemzet elnyomására ad segélyt, s midőn szabad akar lenni, a szabadságot az által véli megszerezhetőnek, hogy más nemzet eltiprására küld segélyt, magára mondja ki a kárhozatot”.
Perczel felhívta a figyelmet, hogy komolyan számoljanak a francia kormánypolitikával is, mely „nem fogja elnézni, hogy az ausztriai birodalom territóriumát kiegészítse a lombard-velencei tartományokkal”. Az Olaszországban harcoló „civilisatió seregei” könnyen hazánk „liberális eszméiből kiszármazott kormányával”, ellenséges viszonyba kerülhetnek. A beavatkozás kimenetele kétélű dolog: ha csapatainknak vereséget szenvedve „szégyenteljesen” kell visszavonulniuk, „az is kárunkra lesz”, de ez még a kisebbik rossz lenne. Jobban kell félnünk a visszatérő „diadalmas seregtől”, mely „oly lelkülettel bír, hogy kész most is Magyarországban és Ausztriában a régi állapotot visszahelyeztetni”.
 Perczel a közvélemény vélekedésére is próbált hivatkozni érvelésekor, mire bekiabálások zavarták meg beszédét. „Azt gondolják, hogy a közvélemény e teremben van? Addig, míg a törvényhozás együtt nem ül, van közvélemény, de annak van módja nyilatkozni, s az nyilatkozott (hol? Pesten?) Önök merik tagadni, hogy a hírlapok nem közvélemény?” – vágott vissza. Erre Kállay Ödön udvariasan közbeszólt – „a szabályokban van, hogy nem szabad közbe szólni. Kérem magamat feljegyezni -, mire Perczel Mór haragosan folytatta: „Önök előbb egy oldalról törpének neveztek, s megvallom, igen érzem törpeségemet, mind az európai mozgalmak, mind azon férfiak irányában, kiknek politikája ellen nyilatkozom.”

Felemelte hangját és így folytatta, „el ne feledkezzenek egy dologról, mely európai fontosságú”. Ezzel az olasz segélyügyre utalt, melyet a megyegyűlések eddig nem tárgyaltak meg, véleményüket a honatyák így nem ismerhetik. E kérdésben „következetlenséget, sőt gyengeséget is látok, melyet az utolsó úgynevezett táblabírák privilegizált legislátiójában (törvényhozásában - S.S.) sem találok fel, mert még az sem ment annyira, hogy positive mert volna ajánlni segélyt az osztrák birodalom integritásának fenntartására”. A lakosság véleményére utalva, így összegezte be beszédét: „S miután mi, kik népképviselők vagyunk, látom, tovább mentünk, mint azon gyengének mondott legislatio (törvényhozás), s miután habár önök majoritásban (szavazattöbbség) vannak is e teremben, a közvélemény nem fog mellettük nyilatkozni”. Majd feddő szavai után felelősségérzetére utalva kijelentette, arra törekszik, hogy az általa jelenlegi formájában ellenzett válaszfelirat ne váljék „impossibilissé (el nem fogadhatóvá - S. S.), hogy gyűlöletessé ne tétessék ezen kiállítás”. S összefoglalóan így fejezte be beszédét: „Nem is megyek részletekbe az előterjesztett dilemmára nézve, mert én nemcsak a segélynyújtás módjára nézve külön véleményben vagyok, de elvben is a segély ellen szavazok”.