Tartalom átvétel

Szörnyű idő, szörnyű idő! (Petőfi Sándor)

 

A főerők augusztus 8-án érkeztek Temesvár alá hosszú menetgyakorlat után, igen fáradtan, és rossz előjelek közepette néztek a másnapi ütközet elé. 1849. augusztus 7-én Perczel Mór tábornok, Perczel Miklós ezredes és Lenkey Károly Rékasra ment, a Temesvárhoz alig egy órai járásra lévő faluba. ide érkezett Bem altábornagy is 9-én Erdélyből. Bem átvette Dembinszkytől az 57 ezres sereg (102 ágyú) fővezérletét s futárt menesztett Görgeyhez Aradra, és kérte, hogy Temesvár felé indítsa seregének egy részét, hogy ütközet esetén Haynau seregének háta mögé kerülhessen, és onnan támadhasson. Bem tehát Görgeyvel akart egyesülni, és kész volt Aradra vezetni seregét. A visszavonulás zavartalanságának biztosítása érdekében előbb meghátrálásra akarta kényszeríteni Haynaut, s ezért még aznap megtámadta az ellenséget Temesvárnál. Ennek várostroma egyébként jócskán elhúzódott, még június 11-én megkezdődött és augusztus 9-ig tartott. „A rékasi értekezlet számítása füstbe ment” – emlékezett később vissza Lenkey Károly a vesztes ütközetekre. Ráadásul a temesvári 9-i csatavesztés idején Bem fővezért is szerencsétlenség érte, lova megbokrosodott, s levetette hátáról, és vállpercét törte. A magyar tüzérség lőszerkészlete is kifogyott, ráadásul Haynaunak az a hadosztálya, amelyet előzőleg a Temesvárról Aradra vezető út megszállására küldött, hogy elzárja Dembinszky egyesülését Görgeyvel, most a jobbszárnyon szintén beavatkozott. A főtisztek közül sem Perczel Mór, sem Mészáros Lázár sem Henryk Dembinszky nem merte vállalni a küzdelem irányítását, kilátástalannak tartották, így Guyon ezredesnek kellett átvenni a Bem vezérkari főnökének tisztét. A többször előtűnt főtiszti torzsalkodást hitelesen villantotta fel Arany János 1850-ben írt Koldus-ének című versében: Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!/ Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:/Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;” Lenkey Károly ezredes pedig másnap Perczelékkel útnak indult Lugosra. A két Perczeltől ott elbúcsúzott, hívták, hogy tartson velük külföldre, az ő gondolatai azonban már szülővárosában jártak, kis családja sorsa izgatta. Facsétra ment, betért Lukács Dénes tüzérezredeshez, aki semmiképpen nem akarta elhinni a katonai kudarcot, még meg is fenyegette: „Téged, pedig mint lehangoló álhírek terjesztőjét, elfogatlak” – mondta neki. Lenkeynek egy társa is akadt hazafelé, a komáromi Szögleti őrnagy csatlakozott hozzá: már Soborsinban jártak, a Maros jobb partján, ahol ismerős volt a táj Lenkeynek, hiszen egykor a helység szerető édesapja szolgabírói járásához tartozott. Augusztus 12-én Tóthváradra, ebbe a többségében románok által lakott faluba értek, ahol oly kedvesen fogadták őket, hogy még át is szállították a tiszteket a hegyeken át 4 ökrös fogattal Butyénbe. Lenkey ott is ismerősbe botlott, a helyi szolgabíró, Madarassy, egykori aradi iskolatársa volt. Tőle tudták meg, hogy sor került augusztus 13-án, a Világos és Magyarád közötti területen az általános fegyverletételre. A magyar honvédsereg 30.884 katonája sorakozott fel a kijelölt síkon, hadsoraik előtt 144 ágyúval. A magyar sereg gyászos némaságú felvonulását követően érkezett meg a cári intervenciós hadsereg III. hadtestének parancsnoka, Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornok muszkalovon, nagy tiszti kísérettel. A tisztelgés után elhangzott magyar részről a rövid vezényszó: Fegyvert gúlába! Erre minden zászlóalj gúlába helyezte fegyvereit, a tölténytáskákat pedig csomókba hányták. Majd a lovasság lefegyverzésére került sor: - Le a nyeregből! - zúgott a parancsnokok vezényszava.