E családi találkozó valamennyi résztvevője kapcsolódik a Lenkey névhez. Vagy úgy, hogy maga is ezt viseli, vagy házastársa, felmenői révén. Nézzük meg, kik is voltak, honnét jöttek eleink, ezek a Lenkeyek!

Ila Bálint többek között így ír róluk a Gömör megye című könyve 4. kötete 26. oldalán: „Nenke területe a Sajó menti Keszi-törzsi szállásföldhöz tartozott és legkorábbi lakosai is e törzstöredék elemeiből kerültek ki.

A királyi várgazdaság megszervezése után a gömöri várispánsággal függő viszonyban kerültek. Szolgálatuk minőségét nem ismerjük. A XIII. század végén maga a társadalmi fejlődés állítja vissza részükre az eredeti szabad állapotot és a Lenkei- (Nenkei-) nemzetség minden felszabadító oklevél nélkül a királyi szerviensek, illetve a nemesek rendjébe jut.

Területét (Sajólenke) 1232-ben, a Sajókeszi határjárásban, név nélkül Hubóval együtt udvarnokföldként említik. Forrásainkban a neve először 1323-ban jelenik meg (Recske és Keszi határjárásban szomszédos „terra”), az egyszerű személynévi névadás („Nenke” Árpád-kori magyar személynév. 1298-ban például a Balog-nembéli Oth fia Henrik serviensét Nenkének nevezik. A név a XIV. századtól többé nem használatos, talán ennek következtében tért át a köznyelv a könnyebben kimondható és ismert Lenke névre.) azonban azt mutatja, hogy a név már korábban is élt.

A Lenkey-nemzetség nagyon elszaporodott, és a határt saját ekéivel művelte. (Tehát a Lenkey családot is az úgynevezett hétszilvafás nemesek közé sorolhatjuk, akiknek nem voltak jobbágyaik. Nemesi kiváltságaikból csak a „kutyabőr” maradt.) A török alatti nagy ínség idején zálogjogon megyebéli armalista nemesek is részeket szereztek benne (Sajólenkén)… A XVI. századtól református község, előbb Kerepechez, majd Sajókeszihez tartozott.

Forgon Mihály szerint(Gömör-Kishont vármegye nemes családjai. Kolozsvár 1909. 407.oldal) „Még az 1549-i összeírás is csak „Nenkey” néven említi őket, amikor Nenkey István, Miklós, Urbán, Tamás, Márk, Miklós, Zsigmond és Gáspár éltek a családból. Nenkey Miklós 1566–67-ben szolgabírája volt megyénknek. 1588-tól már Lenkey néven fordulnak elő az okiratokban.

A következő században kivált a családból Lenkey Pál, aki 1648-ban esküdt, 1653–1655 között pedig szolgabíró volt. Rákóczi küzdelmei alatt Lenkey János az 1704-ben felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Lenkey János, András és Péter szintén mint derék kurucok harcoltak a nemzeti zászlók alatt”.

A Lenkey család címerét Nagy Iván családtörténeti művében így írta le: „Czímere függőlegesen kétfelé osztott paizs, a jobboldali osztályban két vízirányosan egymás fölött fekvő csíkolat látszik, a baloldali osztályban hátulsó lábain oroszlán ágaskodik, első jobb lábával kivont kardot tartva. Ugyanilyen oroszlán emelkedik ki a paizs fölötti sisak koronájából is. A pajzsot két oldalról foszladék (barokkos kartus!) veszi körül”

A Család címerére nézve meg kell jegyezni, hogy egyes ágai más-más címert használtak, de az oroszlán majdnem mindenikben előfordul. Lenkey Zsigmond 1661-ben ily címert használ: a paizsban ágaskodó oroszlán; sisakdísz: ugyanaz. Lenkey Pál esküdt (1676–80) pecsétjén ily címer látható: a paizsban csillag, mellette jobbra fordult holdsarló (lebegőben); sisakdísz: kardot tartó kar. A zádorfalusi ág már 1787-ben is a következő címert használja: hasított paizsban egymás felé néző két oroszlán; sisakdísz: növekvő vitéz jobbjában kardot tart; vállai felet jobbról, balról csillagtól kísérve.

Ekképp szaporodott el a Felvidéken a Lenkey család, s alakultak ki a különböző ágai, mint például a zádorfalusi és imolai, a ragályi, szuhafői, Bars megyei, vámosi és sajókeresztúri, mezőkeresztesi ág. De sorolhatnánk tovább, hiszen főleg az utóbbi egy-két évszázad során az ország szinte minden zugába, sőt a tengeren túlra is eljutottak a Lenkeyek. Van aki i-vel, van aki y-nal írja a nevét. Mi a különbség a kettő között? Csupán annyi, mint a komáromi Jókayak és Jókai Mór között. Egyik a gyökereiben érzi nemességét, másik a polgári haladás segítésében. Végül is nem a forma, hanem a tettt határozza meg az embert ma épp úgy, mint az eltelt századok során.

Térjünk vissza néhány mondat erejéig a kisnemesi sorban élő Lenkeyekhez. Faggyas István így ír róluk A Sajó és Szuha vidékének kisnemessége (Debrecen, 1988) című könyvében. „A második világháború végéig még élt a régi hagyomány, hogy a birtokos nemesek kisnemesi származású személyeket alkalmaztak udvaraikban. Az első tisztek, gazdatisztek elszegényedett birtokos nemesek vagy kisnemesek soraiból kerültek ki, akiknek a nevük előtt – még a nemesi cím használata idején – az anyakönyvi bejegyzésekben, hivatalos iratokon minden esetben fel volt tüntetve a „ns” rövidítés. A kastélyok, kúriák asszonyai elszegényedett nemesek lányait alkalmazták első szobalányként, s a szobainasok többsége is a hajdani kisnemesek ivadékai voltak….Az emlékező emberek elmondása szerint Ragályon és Kelemérben az udvari gazdák, jágerek családjai úr dolgában nem jártak, dézsmát nem fizettek. Ezek valamennyien megkülönböztetett jogállás szerint éltek, s szabad emberként álltak a földesurak szolgálatában.

Megjegyzi még, hogy” A faluközösségben mint gazdasági elöljárók vezető szerepet töltöttek be, jegyzők, papok, tanítók voltak, kisebb hivatalt viseltek a járásnál vagy megyénél.

Mesterséget tanultak ( szabó, csizmadia, kőműves, asztalos, stb). Rozsnyó és Dobsina vidékén hámorokban, vasgyárban szakmát tanultak ki, s mint mesterek, főmesterek, előmunkások dolgoztak a vasgyárak üzemeiben. (Ózd régi törzsmunkás gárdájának egy része nemesi származású magyar, szlovák, német nemzetiségű szakmunkás volt.)”

Szóltunk a család különböző ágairól. Nézzük meg, hogyan alakult ki az úgynevezett katonai ág, melyhez az 1848-49-es szabadságharc két hős honvédtisztje, Lenkey János tábornok és Lenkey károly, a Vilmos – huszárok ezredparancsnoka is tartozott. Nagyapjuk, Lenkey Mihály Sajólenkéről Lénárddarócra, majd Apátfalvára költözött (a mai Bélapátfalva). 1772. január 12-én Lénárddarócon feleségül vette Bárdos Apollóniát, a helybéli köznemes Bárdos István és Murányi Katalin leányát. Feltehetően e házasságkötés kapcsán tért át a római katolikus vallásra. Az anyakönyvi adatok tanúsága szerint négy fiuk és négy leányuk született

A négy fiú közül hárman – apjuk példáját követve – a katonai pályát választották. A legidősebb, Károly, aki 1775. február 7-én született Lénárddarócon, a polgári életből – jogi tanulmányokat végzett – került a testőrséghez, ahol 1795. január 21-től 1798. február 2-ig szolgált Borsod vármegye ajánlatára. Antal huszár ezredesként, Lajos gyalogos kapitányként vonult nyugalomba. Utóbbi Bécsből hozott feleséget, Marianna Wolfot, s 1827-ben megvette Budán, a mai Úri u. 19 szám alatti házat (budai vár) báró Eötvös Ignác alkancellártól. Ebben a házban született báró Eötvös József, a Batthyány – kormány kultuszminisztere, A falu jegyzője című regény írója 1813-ban. Lánya, Lenkey Emma dr. Peregriny Elek neves pedagógiai szakíróhoz, az MTA tagjához ment feleségül. Peregriny lengyel menekült család sarja. Apja, dr. Peregriny György Máramaros vármegye főorvosa volt. Peregriny Elek 1849 tavaszán kultuszminisztériumi tanácsos lett. Korábban gróf Andrássy Gyula, a későbbi külügyminiszter, majd Petőfi Zoltán (Petőfi Sándor fia) nevelője. Emma 1850 októberében Csejte határában halt meg a kocsiban három kislányuk szemeláttára tüdőbajban. Ide, az Andrássyak birtokára szerettek volna menekülni Haynau vérbosszúja elől.

A negyedik Lenkey-fivér, Ákos József polgári pályát választott, ügyvéd lett, s Egerben kezdte meg praxisát. Miért éppen Egerben? Mert apjuk, Lenkey Mihály az Egri Papnevelő szeminárium uradalmánál vállalt munkát. 1791-ben provizorként, ’92 és ’94 között számtartóként, majd 1816-ban gazdatisztként említik a Heves Megyei Levéltárban őrzött okiratok. Feltehetően az 1790-es években telepedet le családjával Egerben. A legidősebb fiú, Károly, a királyi testőrségnél szolgálván szabadságra jött haza Egerbe. No, de hadd folytassa a beszámolót a fia, Károly! Így ír erről az Egervári Potemkin Ödönhöz írott levelében:

„Apám úgy jutott a bécsi lakáshoz, hogy a magyar gárdánál szolgálván 1799-ben szabadságra jött haza Egerbe, megismerkedett Keszlerffy Theresia édesanyámmal, 1800-ba otthagyta a gárdát, és anyámat nőül vette, és Bécsbe vitte, hol az ismeretes magyar borkereskedést indította meg, így születtem én Bécsbe 1803-ban február 27-én. A franciák 1805-ben anyámat Bécsből Egerbe szalajtották, ahol mindaddig maradt, míg 1807-ben öcsém, János nem született, aztán ismét Bécsbe mentünk, és 1809-ig, míg a franciák Bécset újra meg nem látogatták, mire anyám velünk újra megszaladt. Egerbe haza jött, és többé vissza se ment, mert a franciák sok károkat okoztak apám pincéibe, és anyám csak azon volt, hogy a kereskedéssel felhagyjon. Apám Lenkey Ákos öccsét már 1801-ben felvitte magához, és bevezette a borkereskedésbe, 1810-ben megbízta őt a kereskedés vitelével, és engedve anyám akaratának, lejött lakni Egerbe, azon tervvel, hogy öccse, Ákos Bécsbe, és apám pedig az országból szedje és küldje fel a borokat, így kívánva folytatni a kereskedést. Így történt tehát, hogy én Bécsben, öcsém pedig Egerben jött a világra. – 1812-ben, míg apám borokat vásárolni volt az országba – meghasonlás jött létre anyám és apám között – mire apánk hazajött, csak kettőnket talált honn cselédekkel, mert anyánk elhagyott – és szülőihez költözött. Apám elkeseredésébe rögtön mindent dobra veretett, és bennünket felpakolt, és elmentünk Aradra lakni, és így jutottunk 1812-ben Aradra. Öcsém midőn hétesztendős korát elérte, Bécsbe vitetett Ákos nagybátyámhoz, aki őt a Lőwenburg intézetbe adta.”

Ennyi idő távlatából nagyon nehéz lenne megállapítani a házastársak elhidegülésének okát. Feltehetően a többszöri költözködés, „megfutás” Bécs és Eger között is jócskán adhatott okot vitára, nézeteltérésre köztük, s mély nyomot hagyott – főleg az anya lelkében – a harmadik gyermekük, Antal Lajos Bertalan elvesztése. Ő 1809. december 17-én született Egerben, s mindössze két napot élt. Tény, hogy a válóper, mely az egri érsekségen báró Fischer István egri érsek előtt folyt, 1817-ig húzódott, és meglehetősen barátságtalan hangnemben folyt Az viszont nem is szorul bizonyításra, milyen romboló hatással volt a két Lenkey-fivér lelki fejlődésére. Egyetlen idézet Lenkey János 1840. október 22-én Radautz-ból bátyjához írott leveléből.

„Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmával írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról, és szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért, mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban sem szidalmazni. (1836. június 19-én hunyt el Budán.) Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá.”

De térjünk vissza Bécsbe, a Lőwenburg intézetbe. Szilágyi Sándor szerint „Ott is szeretett dolmányban járni, miért gyakran térdepelni kénytetett” Bátyja, Károly, Potemkinnek írott levelében azt olvashatjuk, hogy „…a Lőwenburg intézetbe nyerte ifjúkori neveltetését, úgy annyira, hogy az apa megütközésére a magyar nyelvet végképp elfelejtette.”

1822-ben bevonult hadapródnak a 33. Bakonyi magyar gyalogezredhez, majd elvégezte (kitűnő eredménnyel) a korneuburgi utászkari iskolát. 1827-től hadapród a 6. Württembergi huszárezrednél. Ugyanitt 1828. január 28-tól alhadnagy, majd dandársegédtiszt Prágában Hammerstein tábornok mellett. 1832-ben egy éves szolgálatra Bécsbe helyezték át az ezredet, ahol 1832. október 1-én főhadnaggyá léptették elő. 1833-ban Brünnbe helyezték az ezredtörzshöz, ahol gróf Esterházy Vince tábornok dandárparancsnok segédtisztje lett Esterházy haláláig. 1839. április 1-től másodkapitány, 1843. január. 16-tól első osztályú kapitány, századparancsnok.

Közben a bátyja, Károly is befejezte a tanulmányait az aradi minorita gimnáziumban, s 1819-ben bevonult a 2., József huszárezredhez hadapródnak. 1824-ben hadnaggyá, 1829-ben főhadnaggyá léptették elő. 1836-tól százados és századparancsnok. Szlavóniában beleszeretett egy hozzá hasonlóan szegény, de szép polgárleányba, Preidigo Máriába, aki egy postatiszt leánya volt. Miután nem tudta letenni a korban szokásos cautiot, melyet a császári–királyi hadsereg tisztjeinek kellett letenniük nősülés esetén, 1839-ben lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből. Házasságkötése után egy ideig Vukováron élt. Itt született Albin fia és Emma lánya is. Édesanyja halála után (1845) visszaköltözik családjával Egerbe, s itt gazdálkodik.

Érdekes összefüggés, mondhatni tradició:id. Lenkey Károly megismerkedik későbbi felségével,s lemond testőrtiszti rangjáról, hogy felségül vegye. A fia, ifjabb Lenkey Károly lemond tiszti rangjáról, hogy felségül vehesse választottját,mert nem tudja kifizetni a korban szokásos cautiot.

János, mint fentebb említettük, 12 éves korára elfelejtette a magyar nyelvet, de újra megtanulta a huszárjaitól, s nemcsak nyelvében vált újra magyarrá. A  Lenkey ősök hazaszeretete és rebellissége újra éledt benne,amikor 1848 tavaszán századával megvédte a lengyel tüntetőket a lengyel gyalogsággal szemben, s felvállalta érte a legénységi fogdát, majd szabadulva nem átallotta a magyarokat becsmérlő ezredes szemébe vágni, hogy ő ilyen hadseregben nem szolgál többé. Tudta, hogy ez akár tiszti karrierje végét jelentheti, sőt még egy felségárulási per alapjául is szolgálhat. Amikor századával hazatérve a magyar hadügyminiszter vizsgálatot indított ellenük, az egyik leginkább forszírozott kérdés volt – akár csak később az aradi vérbíróság előtt is -, hogy ki volt az a néhány huszár, aki foglyul ejtette őt, s hazatérésre kényszerítette. Soha nem árulta el huszárjait,s nem adta ki a nevüket, mint ahogy azok se árulták el őt. Széchenyinétől tudjuk, hogy feleségül vehette volna Potocky gróf leányát, Szerafinát,de bár nem valószínű, hogy ismerte Petőfi versét, követte a szellemét:”Szabadságért föláldozom/ Szerelmemet.”

Mint tudjuk, a század hazatérése után Kossuth példaképül állította őket az idegenben állomásozó magyar katonák elé. Lenkeyt október 9-én kinevezték a Lehel huszárok őrnagyává, majd október 16-án a Nagykőrösön alakuló Hunyadi huszárezred parancsnokává. Decemberben újra az aldunai táborban találjuk, ahol Vécsey Károly tábornokkal megakadályozzák az Esterházy Sándor gróf árulása következtében bomlásnak indult sereg szétzüllését. Az 1849. március 12-i hadrend mint a Damjanich-féle III. hadtest hadosztályparancsnokát említi, majd március 15-én Kossuth saját kézírású kinevezésével emeli tábornoki rangra. Ő lett a komáromi őrség, s tíz napra – Guyon megérkezéséig – a vár parancsnoka is. Május végén a Feldunai Hadsereg lovasságát vezette, majd bátyjával, Károllyal és Perczel Mórral közösen szervezték meg a tartalék sereget, melyből 1849. júliusában alakult meg a Tiszai Hadsereg. Ő azonban hamarosan megbetegedett és a nagyváradi katonai kórházba került. Innét egyenesen vezetett az útja Aradra, majd Világosra, s fogolyként újra Aradra. Őt is hadbíróság elé állították a többi „lázadó vezérrel” együtt, de a második tárgyalás után – miközben a hadbíró közölte vele, hogy bárki kaphat kegyelmet, de őt bizonyosan fölakasztják a százada galíciai szökése miatt – szeptember 15-én megőrült, így nem végezhették ki a többi aradi vértanúval. Karl Ernst törzshadbíró jelentése szerint 1850. február 9-én (más források szerint 7-én) halt meg a börtöncellában. Az ugyancsak Aradon raboskodó bátyja, Károly temettette el az akasztófák tövében megásott sír helyett az aradi katonai temetőben. Hamvait 1936-ban hozták haza, s Egerben, a Kisasszony temetőben helyezték örök nyugalomra.

Amikor Károly 1839-ben lemondott tiszti rangjáról, s nyugalomba vonult, úgy gondolta, végleg búcsút mondott a hadseregnek. A sors azonban másképp határozott. Az 1848. márciusi események, a forradalmi lelkesedés őt is magával ragadta, s mint megannyi kortársa, ő is belépett a nemzetőrségbe, s március 18-tól részt vett a nemzetőrök kiképzésében. Május 1-jén a vármegyei közgyűlés beválasztotta az 1848. évi 16. törvénycikk értelmében Heves és Külső-Szolnok megyék Állandó Bizottmányi tagjainak sorába.1848. június 19-től Heves megye egyik nemzetőr őrnagya. Augusztustól részt vesz a délvidéki harcokban. December 23-tól alezredes. 1849. január 25-én lemond a tiszti rangjáról. Április 2-től ezredes, a 10. huszárezred (Vilmos huszárok), május 2-től a 13. huszárezred (Hunyadi huszárok) parancsnoka. Június végétől hadosztályparancsnok a 10. hadtestben. A szabadságharc bukása után gyalog indul haza  Egerbe, ahol két hónapig bujkál, majd önként jelentkezik a német városparancsnoknál. Aradon először golyó általi halálra ítélik, majd ezt 12 évi vasban töltendő fogságra változtatják. Kegyelem folytán 1853. december 19-én szabadul. Kiszabadulása után – mivel saját vagyonát elkobozta a császár – földet bérelt, s azon gazdálkodott. 1861-től az egri ellenzék egyik vezéralakja. 1867-től haláláig, 1874. május 18-ig megyei számvevő, az Országos és a Hevesi Honvédegylet tagja.

A felesége, Preidigo Mária 1885. október 1-jén Puszta Taskonyban halt meg a halotti anyakönyvi kivonat tanúsága szerint szívszélhűdésben. Tiszaszalókon temették el október 3-án.

Hét gyermekük közül kettő, Vilmos és Vilma apró gyermekként (kétéves korukban), Ilona 29 éves felnőtt hajadonként halt meg. Emma burai Böck Bertalan felesége lett, aki Puszta Taskonyban volt jószágigazgató. Bárdos József adatai szerint kilenc gyermekük született. Leszármazottaik ma is élnek Egerben és környékén. Emma Tiszaburán halt meg 1896. május 24-én. Johanna lányuk Vetrán Istvánhoz ment férjhez, aki Bárdos József adatai szerint fakereskedő volt.

 A legidősebb fiuk, Albin a szabadságharc idején már katonanövendék volt Nagyváradon, a 74. honvédzászlóalj katonanevelő intézetében. A családi hagyományokat követve huszártiszti pályára lépett. Részt vett 1865-ben Miksa osztrák herceg mexikói expedíciójában, majd 1867-ben Miksa császár kivégzése után nem szállt föl a holttestet szállító hajóra, mint az életben maradt bajtársai, hanem gyalog átment Cleveland-be és felcsapott vadásznak. Állítólag az indiánok ölték meg egy fegyveres összetűzés során. Szülei soha többé nem kaptak hírt felőle.

Károly postatiszt lett, s felnőtt korában Budapesten telepedett le. Öt gyermeke közül Bertalan ajándékozta meg két leányunokával. Ágnesnek (Czagányi Lászlóné)három leánya született. Ő volt az utolsó, aki a leszármazottak közül a Lenkey nevet viselte.

Lenkey János lett volna a 14. aradi vértanú, ha a kegyetlen bánásmód és a hadbíró fenyegetése fel nem őrli az idegeit. Gyenge ember volt? Nem, szó sincs róla. Az aradi 13-nak csupán néhány óráig kellett elviselnie azt a lelki terhet, amit a halálos ítélet jelent, hiszen 5-én délután tudták meg, hogy elutasította a császár a kegyelmi kérvényüket. Lenkey János már akkor tisztában volt a halálos ítéletével, amikor átadták őket az osztrákoknak, ezt a hadbíró meg is erősítette az első kihallgatáson, s azt is hozzátett, hogy közönséges bűnözőként küldik az akasztófára. Az a csoda, hogy szeptember közepéig nem omlott össze.

Károly elbúcsúzni ment haza Egerbe a temesvári csata után. Tisztában volt vele, hogy mint volt császári tisztre csak halálos ítélet várhat. Néhány napi bújkálás után önként jelentkezett az egri osztrák városparancsnoknál, aki néhány napi haladékot adott neki, hogy rendezze a dolgait. S mivel megígérte, Károly visszatért és feladta magát. Másnap a saját kocsijával egy őrmester kiséretével indult Pestre a Neugebaudéba a halálos ítéletért. Akkor és ott azonban Jánost keresték még életre-halálra. Károly nem érdekelte őket. Hetek múlva mentek el érte a megadott címre (a budai várba), majd novemberben szállították Aradra, ahol először valóban halálra ítélték, s teljes vagyonelkobzásra, majd kegyelem útján 12 év vasban töltendő várfogságra enyhítették az ítéletét. Útközben Szarvasra érve a kísérő tiszt a becsületükben bízva megengedte, hogy másnap reggelig szabadon járjanak-keljenek a városban. Reggel a névsorolvasásnál mind a 36 folgoly megjelent. Akár meg is szökhettek volna, de számukra a becsület többet jelentett az életnél.

Hölgyeim és Uraim! Most, amikor Lenkey János születésének 200. évfordulóján elhelyezzük a hála és az emlékezés koszorúját a Kisasszony-temetői közös sírjukon, méltán hajtjuk meg fejünket előttük, s a többi méltatlanul elfejtett Lenkey előtt. Van kikről példát vennünk!